Magyarország: túl minden reményen
Schein Gábor írása
„Európa Soros György gázkamrája: a multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz, ami az európai életformára halálos, mi, európai nemzetek pedig arra vagyunk ítélve, hogy egymást eltaposva, egymásra mászva próbáljunk az utolsó korty levegőért küzdeni. A liberárják most a lengyeleket és a magyarokat akarják kizáratni abból a politikai közösségből, aminek tagjaiként még vannak jogaink. Mi vagyunk az új zsidók. Mindegy, hogy nyitott társadalomnak, vagy jogállamiságnak, vagy szolidaritásnak hívják-e a verbális furkósbotokat - mind a jogfosztás eszközeiként szolgálnak. Amikor kétségbe vonják a magyar választópolgárok akaratát, képességét arra vonatkozóan, hogy megválasszák, hogyan akarnak élni, kit akarnak hatalmon látni, akkor tulajdonképpen azt mondják rólunk, hogy nagy az orrunk, büdösek vagyunk és tetvesek.”
Csak emlékeztetésül: aki ezeket a mondatokat képes volt leírni, aki megalkotja a „liberárják” szót, nem akárki Magyarországon. Demeter Szilárd Orbán Viktor legfontosabb bizalmasa a kultúrpolitikában. Olyan intézmények tartoznak a közvetlen ellenőrzése alá, mint az állami levéltár funkcióját betöltő Országos Széchenyi Könyvtár és a modern magyar irodalom dokumentumait őrző Petőfi Irodalmi Múzeum. Ellenőrzi továbbá a könnyűzenei életet, tagja az Orbán Viktor körül működő úgynevezett Nemzeti Kulturális Tanácsnak. Az ő hangja azoké, akiknek ma Magyarországon az államtól kapott erejük van a beszédhez. Le kell mondania, mert nyíltan náci nyelven beszél, de lemondása semmin nem változtat. Ami történt, megtörtént, és az Orbán-rendszer logikájából, retorikájából következett.
Az a beszéd, amely egyenlőségjelet tesz a jogállamiság és a gázkamrák, a szolidaritás és a jogfosztás, az Európai Unió és Hitler Harmadik Birodalma közé, az magát a nyelvet törli el. Ezek a szavak csupán egy héttel Paul Celan születésének századik évfordulója után íródtak le az origo.hu honlapon, az ádventi időszak kezdete előtti szombaton. A hang, amelyen Orbán kulturális főembere beszél, akár tisztában van vele, akár nem, a halált hozó beszédek ezer sötétségét árasztja. Amikor ez a nyelv a nemzeti önrendelkezés jogára, az életmód szabadságára hivatkozik, vagy amikor kereszténységről beszél, nyomban elárulja magát. Igen, ezen a nyelven végső soron a gyilkolás, a rutinszerűvé vált gonoszság beszél. Ezt tudnia kell annak, aki ezzel a nyelvvel tárgyal, alkuba bocsátkozik, támogatást fogad el tőle.
Ez a nyelv nem azonos Magyarországgal. Magyarországon ma ismét diktatúra van. A választók nem erre adtak felhatalmazást. A törvényeket, sőt magát az alkotmányt is egyik napról a másikra átírják vagy eltörlik. Nem lehetséges, vagy aránytalanul nagy erőfeszítést igényel a hatalométól eltérő szimbolikus igazságok létrehozása, forgalmazása, képviselete. A hatalom szimbolikus igazságai viszont eleve hazugságként születnek meg. Sőt már maga a hazugság sem elég önmagának. Folyamatosan emelnie kell a tétet, mert mint minden ilyen kísérlet, ez is végsősoron az üresen maradt éggel áll rettenetes harcban, és nem veszi észre, hogy saját maga teszi üres pusztasággá az eget. Ez történik nap mint nap, és ki az, akit ez nem fáraszt el, nem ejt a végsőkig kétségbe, nem tesz teljesen reménytelenné? A papok, az egyházak természetesen némák, hiszen vezetőik már régen nem hisznek a Megváltóban, félnek viszont az államtól kapott kegyek elvesztésétől, és mivel nem hisznek, nem lehetnek szabadok sem.
Magyarországon a nyelv, az igazság, az emberi méltóság visszaszerzésének reménye reményen túli remény. Az idézett mondatok figyelmeztethetnek arra, hogy Európa ma is a holokauszt utániság kontinense, és Magyarország ma is a holokauszt utániság állapotában van. A kontinens és az ország reménye ugyanaz: bölcs, a saját értékeikhez ragaszkodó, megértő remény, túl a reménytelenségen.