Margitsziget

2021 november 22., hétfő 18:12

– Na, én mára befejeztem a melót, kimegyek futni a szigetre – fordult Géza a barátnőjéhez.

– Ilyen későn? Elmúlt tíz óra, és az eső is esik!

– Nem, már elállt. Nem maradok sokáig, egy kört futok, utána jövök, addig te is befejezed. Meg úgyis mondtad, hogy hajat akarsz mosni.

– És akkor utána még meg tudunk nézni pár részt a sorozatból, szóval huszonhárom tizenötre légyszi érj haza.

– Rendben – zárták le a beszélgetést, és az eredményes tárgyalás örömére ösztönösen egymás felé hajoltak egy puszira.

Nem ment túl jól aznap a sport, Gézának már a negyedik kilométeren meg kellett állni kifújnia magát. Általában akkor élvezte leginkább a futást, ha teljesen ki tudta tisztítani a fejét, semmire nem gondolt, és szinte transzközeli állapotban szedte a lábát. De akkor éjjel erre esélye sem volt, a munkán, határidős projekteken, a barátnőjén, a karrierjén, a lakásvásárláson, a szülein kattogott az agya, na meg a sorozaton, amit a futás után folytatni terveztek, és hogy milyen kilométerátlagot kell futnia ahhoz, hogy időben hazaérjen.

Miközben a Margitsziget Budára néző oldalán sétált fújtatva, ki is számolta, hogy ha a víztoronnyal egy vonalban elkezd futni, akkor még kocogva is simán hazaér a megbeszélt időre, szóval nincs mitől tartani. Már készült is újra felpörögni, de amikor hátranézett, hogy elengedje a többi futót, meglepődve vette észre, hogy nem jön mögötte senki. „Végül is, akkor még egy kicsit sétálhatok” – gondolta, elvégre sem elengedni, sem később megelőzni nem kell senkit, és nem is látják, hogy gyalogol a futópályán. A végén majd kicsit jobban hajt, és időben hazaér.

Gyalogolt, vette a nagy levegőket, és napok óta először jól érezte magát.

Pest fölött hatalmas felhőt látott, úgy nézett ki, mint egy óriási, gonosz vaddisznó, ahogy épp be akar kapni valami pacát. Mit eszik vajon a vaddisznó? Gombát talán? Géza nem volt biztos benne. Mindegy, pacát. Külön jól nézett ki, hogy a telihold néhány percig pont olyan volt, mintha a vaddisznó kiguvadt szeme lenne, de a szél hamarosan Lágymányos felé kezdte nyújtani az állat arcát, és a pacát is egyre messzebbre fújta tőle.

– A picsába, a pacám!

Géza megállt, hallgatózott. Tisztára úgy hallotta, mintha a vaddisznó szólalt volna meg. Az Oroszlánkirályra gondolt, arra a jelenetre, amikor Mufasza felhő képében jelenik meg.

– Szimba, elfeledtél engem – ezt mondja Mufasza szelleme Sinkovits Imre hangján.

– Dehogy! Nem tudnálak – így Szimba.

– Elfelejtetted, hogy ki vagy, tehát elfeledtél engem is. Nézz mélyen önmagadba, sokkal több vagy, mint ami lett belőled. Foglald el a téged megillető helyet!

– Hogy mehetnék vissza? Nem az vagyok, aki voltam.

– Te az én fiam vagy, tehát vérrrbeli király. Emlékezz rá, hogy ki vagy!

Géza maga is meglepődött, hogy szó szerint emlékszik erre a jelenetre, még arra is, ahogy Sinkovits Imre túlpörgeti az r-hangot a vérbeli szóban. De persze kézenfekvő: ha nem nézte meg vagy kétszázszor gyerekkorában az Oroszlánkirályt, akkor egyszer sem. Volt, hogy naponta kétszer-háromszor is lejátszotta a kazettát, együtt beszélt és együtt énekelt a szereplőkkel. Elképzelhető, hogy minden jelenetre ugyanígy emlékszik a meséből.

– Jaj, hogy oda ne rohanjak! Micsoda agya van ennek a kis Gézukának! Sokra hivatott ez a gyerek!

Ez már egészen biztosan a vaddisznó hangja volt, legalábbis Géza Pest felől hallotta dörögni. Hát akkor ilyen az idegösszeroppanás.

Ráfeküdt az esőtől még vizes rekortánra. A vaddisznót figyelte egy ideig, aztán feltette neki a kérdést, amely napok, hetek, hónapok, évek óta feszítette a koponyáját.

– Mi a faszt csináljak?

– Amit csak akarsz, Géza.

– Igen, ez a legrosszabb az egészben.

– De ez a legjobb is.

És Géza csak feküdt, keresztben a futópályán, ujjaival finoman dörzsölte a gumiszerű felszínt, nézte az eget, és mosolygott.

-------------------------------------------------------------

Ez az egyik novella A banánujjú ember című kötetből. Van a könyvben ezen kívül még majdnem száz szöveg. A banánujjú ember már megvásárolható a 444 webshopjában és a könyvesboltokban.