A magyar újságírók egy részének van egy furcsa, évről évre megismétlődő rituáléja: január 31-éről február 1-jére virradóra alvás helyett csúnya kézírással kitöltött dokumentumokat olvasgatnak. Ilyenkor válnak ugyanis elérhetővé a parlamenti képviselők vagyonnyilatkozatai, amelyekből kiderül – vagy elvileg ki kellene derülnie –, hogy miből is kell gazdálkodniuk.

Nincs ez másképp most sem, a kollégáim a korábbi összegzéseket áttekintve készülnek arra, hogy az új dokumentumok nyilvánosságra kerülése után valamilyen módon megmutassák, milyen is a politikusok vagyoni helyzete, akikről egész évben cikkezünk. Pontosabban a kiindulópont az, hogy ők mit állítanak erről.

Mindez nem valami furcsa vágy, hogy mások zsebében turkáljunk.

A vagyonnyilatkozatok kitöltése és átbogarászása a demokratikus politikai rendszer fontos rítusa, ami azt jelképezné, hogy a képviselőink, akiket az adóforintjainkból eltartunk, elszámolnak a nekik megítélt juttatással, és bizonyítják, hogy rajtunk, állampolgárokon kívül senki sem gyakorolt rájuk ( rontó, korrumpáló) pénzügyi befolyást. Nem véletlenül írtam feltételes módot, hiszen a vagyonnyilatkozati rendszer inkább az átláthatóság mímelése, mint ellenőrzőeszköz. De mit kell és mit nem kell ilyenkor bevallaniuk a politikusoknak? Mit kellene, és mit nem vallanak be ennek ellenére? Hogyan lehetne valóban átlátható és hasznos ez a rendszer? Ezt igyekszem összefoglalni ebben a cikkben.