Ukrajna lerohanása nem véletlenül sokkolta a világot: Oroszország nyílt, totális inváziója a második világháború utáni morális univerzumban elképzelhetetlen esemény. Ugyanakkor ez a felfoghatatlan támadás korántsem előzmények nélküli: sokkal inkább egy évtizedek óta tartó folyamat – váratlan és valószínűtlen – végjátékának tekinthető. Putyin külpolitikájának fókuszában régóta a hajdani keleti blokkra kiterjedő érdekszféra visszaállítása állt. Igaz, mindeddig a térfoglalás nem nyíltan, hanem többé-kevésbé álcázottan zajlott. A 2008-as grúziai háború, a 2014-es kelet-ukrajnai háború, a krími félsziget annektálása egyaránt leplezett expanziós kísérletnek tekinthetők. A forgatókönyv mindegyik esetben hasonló volt: a helyi orosz kötődésű lakosok érdekeivel legitimálták a katonai beavatkozást; a nemzetközi közösség hivatalos fórumai (ENSZ, Ember Jogok Európai Bírósága) elítélték az intervenciót; majd különböző súlyú gazdasági szankciók következtek.

Annak ellenére, hogy hiba lenne a szankciók strukturális hatását lebecsülni (hiszen komolyan meggyengítették az orosz gazdaságot), szimbolikus értelemben ezek mégis felemásak maradtak. A nyugati nyilvánosságok ugyanis nem húztak egyértelmű választóvonalat a morálisan „elfogadható” és „elfogadhatatlan” között. A patikamérlegen kiszámolt gazdasági szankciók sokkal inkább azt sugallták, hogy az Európán belüli expanzív háborús atrocitások nem hágják át a második világháborút követő időszak morális tabuit – azok valójában gazdaságilag beárazható események. Morális botrány hiányában a nyilvánosság számára ezen események alapvetően megmaradtak pontszerű, lokális jellegű konfliktusnak, melyek megítélése véleményes. Az interpretáció részletei a helyi politikai küzdelmek logikájához igazodtak: a szigorúbb és megengedőbb álláspontok egyaránt belesimultak a polarizált pártpolitikai diskurzusok szövetébe.

Ma, az eszkalálódó pusztítás, a civilek és gyerekek elleni támadások, és a humanitárius katasztrófa perspektívájából visszatekintve, végtelenül távoli e korábbi, relativizáló álláspont. Éppen ezért fel kell tennünk a kérdést: milyen hatásoknak volt köszönhető, hogy a több mint tíz éve nyomon követhető putyini expanziós politika morálisan relatív megítélésű tudott maradni; és mi következik abból, hogy a nyílt, totális háború kontextusában az effajta relativizálás immár ellehetetlenült? E kérdések megválaszolása céljából több, párhuzamos pályán haladó történeti szál összekapcsolására van szükség. Ezek között egyaránt központi szerepet tölt be az orosz dezinformációs háború stratégiája; a „posztmodern populizmust” életre hívó strukturális átalakulások; a második világháborút követő emlékezetpolitikai kiüresedése; és a morális tapasztalatok különböző forrásainak rekonstrukciója.

Dezinformáció és nyugati populizmus