Már több ország is vizsgálódik az orosz csapatok által Ukrajnában elkövetett háborús bűnök miatt. Csak idő kérdése volt, mikor érkeznek meg az első borzalmas történetek nemi erőszakról, ami jól ismert „eszköz” a világ minden táján az agresszor katonáinak részéről. A brit Times beszélt azzal a nővel, akinek az ügyét az elsők között vizsgálják az ukrán hatóságok az oroszok által elkövetett háborús bűnök között.

Natalja fojtott hangon beszél, mert attól fél, hogy a kisfia, Olekszij felébred, és megtudja a szörnyű igazságot. (Nem ez a valódi nevük.) Arról, hogy miért kellett elmenekülniük a kis házból, amit a fenyőerdőben épített nekik az apja. Arról, hogy mit műveltek vele a fegyveres férfiak, miközben a gyerek az elsötétített gépházban ülve zokogott. Arról, hogy ki volt az élettelen férfi, aki a kertjükben feküdt, miközben elhagyták az otthonukat.

„Nem sokat ért ebből - mondja Natalja telefonon Ternopilból, ahová három hete menekült el a fiával a Kijev melletti falujukból. - Itt a játszótéren odamegy emberekhez és azt mondja, azért kellett elhagynunk a házunkat, mert háború volt, és banditák jöttek a házba, de Papa ott maradt. Nem tudja, hogy az apja meghalt.”

Natalja és Olekszij életét március 9-én forgatták fel az orosz katonák, akik betörtek a házukba, loptak tőlük, és lelőtték a férjét, mielőtt a nőt több órán keresztül újra és újra megerőszakolták.

Az ukrán hatóságok már beszámoltak arról, hogy mióta múlt hónapban a Kreml erői megszállták Ukrajnát, orosz katonák szisztematikusan zaklatnak nőket szexuálisan.

A nemi erőszak is kegyetlen és archaikus arzenáljuk része. Dmitro Kuleba külügyminiszter megígérte, hogy felelősségre vonják őket a Nemzetközi Büntetőbíróságon, hiszen 2008 óta a nemi erőszakot is elismerik háborús bűnként.

Natalja esete lehet ennek az első próbája. Múlt héten Irina Venediktova, Ukrajna főügyésze bejelentette, hogy megkezdték az első hivatalos vizsgálatot egy nő ügyében, akit orosz katonák erőszakoltak meg, miután agyonlőtték a férjét. Az a nő, akit az iratokban nem neveznek meg, Natalja. Azért egyezett bele, hogy elmondja a történetét a Timesnak, hogy eloszlassa azokat a híreszteléseket, miszerint az orosz katonák által elkövetett nemi erőszak hírei túl sokkolóak ahhoz, hogy igazak legyenek.

A 33 éves Natalja és 35 éves férje, Andrej egy kis faluban laktak Sevcsenkove mellett Brovarij körzetében, ami Kijev elővárosa. A pár itt építette fel első közös otthonát egy sűrű fenyőerdő mellett. „Gyereket terveztünk és az első otthonunkról álmodoztunk - mondja. - Közelebb akartunk lenni a természethez, ezért nem a városban laktunk. A férjem a szívét-lelkét beleadta a ház építésébe, minden természetes fából és kőből készült. Még az erdőbe is kijártunk, hogy összeszedjük a szemetet, amit mások hagytak maguk után.”

Brovarij volt az egyik első színtér, ahonnan az orosz hadsereg megpróbálta Kijevet megtámadni. Március 8-án, amikor meghallották, hogy az oroszok megérkeztek a faluba, a pár kifüggesztett egy fehér lepedőt a kapujára, „hogy megmutassuk, csak egy család van itt, és nem akarunk rosszat”.

Másnap reggel hallottak egy lövést a ház előtt, és annak a hangját, hogy betörik a kaput. Amikor feltett kezekkel kimentek a házból, egy csapat katonát láttak, az egyik még mindig a kertben fekvő kutyájukra irányította a fegyverét. „Azt mondták, nem tudták, hogy vannak itt emberek, és nem akarnak bántani - mondja Natalja. - A szokásos dajkamese arról, hogy azt hitték, gyakorlatra mennek, nem tudták, hogy háborúba küldik őket.”

Később a katonák elmentek, hogy üzemanyagot szerezzenek a quadhoz, amit a szomszédból loptak el. A parancsnok rávigyorgott Nataljára, Mihail Romanovként mutatkozott be, és azt mondta, ha nem lenne háború, biztosan viszonyuk lenne egymással.

„Volt egy másik fickó is, akit Vitalijnak hívtak és bocsánatot kért a kutya miatt. Azt mondta, a szülővárosában ő és a felesége kutyatenyésztéssel foglalkoznak - meséli Natalja. - Mihail abban a pillanatban kicsit részegnek tűnt. Megkértem őket, hogy menjenek el, mert a fiam fél, még csak négyéves.” És különben is, már átkutatták a házat.

A parancsnok agresszívvá vált, amikor meglátott egy terepmintás dzsekit Andrej autójában, és tüzet nyitott, szétlőtte az autót, aztán azzal kezdett fenyegetőzni, hogy egy gránáttal felrobbantja Natalja autóját.

A nő könyörgött neki, hogy hagyja meg az autót vészhelyzet esetére, de a férfi elvette a kulcsait, felbőgette a motort, és belehajtott egy kidőlt fatörzsbe. Aztán otthagyta a roncsot, és elviharzott.

Sötétedés után a pár valami zajongást hallott a kapunál, és Andrej kiment, hogy megnézze, mi történik, az ajtót nyitva hagyta. „Egyetlen lövést hallottam, aztán, hogy nyílik a kapu, és lépteket a házban,” mondja Natalja. Romanov volt, egy másik, huszonéves férfival tért vissza, aki fekete egyenruhát viselt. Felkiáltottam, hogy hol a férjem, és amikor kinéztem, akkor láttam, hogy a kapunál a földön fekszik. A fiatalabb férfi egy pisztolyt fogott a fejemhez és azt mondta: "Lelőttem a férjed, mert egy náci."”

Natalja kiáltott a fiának, hogy maradjon a gépházban, ahol a bombázás elől rejtőztek. „Azt mondta, jobb lesz, ha elhallgatsz vagy hozom a fiad, és megmutatom neki, milyen az, ha az anyja agya beteríti a házat” - idézi fel. Ez az első alkalom, hogy Natalja hangja megbicsaklik. „Azt mondta, vegyem le a ruháimat. Aztán mind a ketten megerőszakoltak, egyik a másik után. Nem érdekelte őket, hogy a fiam a gépházban sír. Azt mondták, menjek, hallgattassam el, és jöjjek vissza. Végig fegyvert fogtak a fejemhez és gúnyolódtak, olyanokat mondtak, "Szerinted hogyan szop? Öljük meg vagy hagyjuk életben?"”

Egy idő múlva a férfiak elmentek és

Natalja a fiához rohant, aki teljesen merev volt a félelemtől, és nem volt hajlandó megmozdulni.

Körülbelül 20 perc múlva a férfiak visszajöttek, és újra megerőszakolták, majd elbotorkáltak. „Amikor harmadszor is visszajöttek, olyan részegek voltak, hogy alig bírtak megállni a lábukon - mondja Natalja. - Végül mindketten elaludtak a székben. Beosontam a gépházba és azt mondtam Olekszijnek, most nagyon gyorsan el kell futnunk, különben lelőnek minket.” A kisfia ezúttal némán követte őt a kertbe.

Natalja azzal folytatja: „Amikor nyitottam a kaput, a fiam az apja teste mellett állt, de sötét volt, és nem jött rá, hogy az az apja. Azt kérdezte, minket is így lőnek le, mint ezt a férfit itt?”

Először a földeken át az egyik szomszédjuk házába szöktek, aztán másnap Brobarijba, majd a nyugati Lviv megyébe, de Natalja azóta sem tudta rávenni magát, hogy elmondja a fiának, megölték az apját. Brovarijban a férje családjánál volt, akik onnan egy Ternopil melletti városkába küldték, ahol a sógornője már meghúzta magát a gyerekeivel. Ő biztatta Natalját, hogy jelentse a megerőszakolását és a férje megölését a rendőrségen.

„Csendben maradhattam volna, de amikor a rendőrségre értünk, a sógornőm rávett, hogy beszéljek, és nem volt visszaút - mondta. - Megértem, hogy sok ember, akit bántottak, csendben maradna, mert félnek. Sok ember nem hiszi el, hogy ilyen szörnyűségek megtörténnek. Az egyik nő, akinél voltam, írt a falusi csoportnak, és az emberek olyanokat mondtak, hogy „ne találj ki ilyeneket.”

Natalja azonosította Romanovot a közösségi médiás profiljai alapján, azóta pedig megtudta, hogy számos erőszakos cselekménnyel vádolják.

Nem tudja, ki volt a másik erőszaktevő, csak azt, hogy ő az egyetlen áldozat, aki azonosítani tudná. Múlt héten azzal keresték meg, hogy egy férfit, aki valószínűleg Romanov volt, megöltek az ukrán erők Brovarijban, „de még mindig nem tudom biztosan, hogy ez igaz-e.”

Amikor Ternopilban elviszi Olekszijt a játszótérre, a kisfiú azt meséli más gyerekeknek: „"A kedvenc kutyámat megölték." Nem tud az apjáról. Amikor elmegyünk a boltba, arra kér, hogy "vegyél egy fánkot a Papának."”

Április 24-én lett volna a házassági évfordulójuk. A férje testét még nem sikerült visszaszerezni. „Nem tudjuk eltemetni, nem tudunk a faluba menni, mert még mindig megszállás alatt van” - mondja. Még ha fel is szabadul, Natalja nem tudja, hogy visszatér-e. „Súlyosak az emlékek - mondja. - Nem tudom, hogyan fogok velük élni, de közben tudom, hogy a férjem nekünk építette a házat. Sosem lennék képes rávenni magam, hogy eladjam.”