Az 1956-os forradalom és szabadságharc volt a témája Ungváry Krisztián előadás-sorozatának a múlt héten. Az események részletes bemutatása helyett a történész azt mutatta be, hogyan értékelték 1956 eseményeit a különböző politikai erők az elmúlt évtizedekben. Természetesen Kádártól eljutott a NER-ig.

Ungváry egészen röviden tért ki arra, hogy mi előzte meg 56-ot, megjegyezve, hogy a magyar kommunista diktatúra vezetője, Rákosi Mátyás még a kelet-európai országokkal összehasonlítva is egy egészen elképesztően véres rezsimet honosított meg 1948-55 között. A történész készített egy grafikont, amiben a kivégzések számát mutatta meg 1945 és 1988 között.

Mint látható, 1954-56 között bezuhant a kivégzések száma, a forradalom utáni megtorlásban ugyanakkor visszaugrott a Rákosi-korszak szintjére. Ungváry megjegyezte, hogy a grafikonban az összes végrehajtott halálos ítélet szerepel, tehát a köztörvényes okból kivégzettek is benne vannak. De a túlnyomó többség - már amennyiben egyáltalán el lehet választani egy totális diktatúrában a köztörvényes ügyeket a nem köztörvényestől - politikai áldozat.

Maradva a megtorlásoknál, itt van egy másik Ungváry adatgyűjtés. Ebből kiderül, hogy nemcsak 56-os események miatt, hanem 1945 előtt elkövetett bűncselekményekért is feltűnően sok halálos ítéletet szabtak ki a forradalom után.

Ennek az oka pedig éppen az, amire Ungváry koncentrált az előadásában: hogyan változott az állampárt értelmezése 56-ról. A legelső hivatalos reakció az ellenforradalmi csőcselék volt. Pár nappal később, október 29-étől Nagy Imrének és a reformkommunistáknak köszönhetően - beleértve ekkor még Kádár Jánost is - már a dicsőséges népfelkelés lett az új definíció. A szovjetek november 4-i bevonulása után egy hónapig aztán a különböző hivatalos nyomtatványokba kétlépcsős, tragikus eseménysorozatot emlegetettek, amibe sok mindent bele lehetett érteni.

Aztán megszületett 1956. december 5-én az a párthatározat, ami 30 évre megszabta a hivatalos értelmezést. Ami alapvetően egy olyan összeesküvésként kezelte 56-ot, amit a magyar nép ellen indítottak, és 4 oka is volt:

• a Rákosi-Gerő klikk hibái,
• árulók a pártban,
• a Horthy-fasiszták aknamunkája
• és az imperialisták.

Ungváry megjegyezte, hogy Kádár János ragaszkodott ugyan ahhoz a nézetéhez, hogy ez a négy ok egyenrangú, nem szabad méricskélni, hogy melyik volt fontosabb, mert mindegyik ugyanolyan fontos. Mégis a forradalom eltiprása utáni politikai diskurzusban ebből a négy okból a Rákosi-Gerő klikk hibái kerültek elő a legkevésbé, a másik három sokkal többször. És miután szerepeltek a párthatározatban a fasiszták, ezért a politikai rendőrség, aki keres, az talál alapon, elkezdte keresni őket. Ungváry szerint a feladattal megbízott politikai rendőrség vezetőjének, Hollós Ervinnek nem volt egyszerű dolga, merthogy 56-ot nem a nyilasok vagy volt csendőrök robbantották ki, ahogy a horthysta tisztek is hiányoztak.

Mindenesetre ekkor vették elő igazán a nyilasokat, akiket a Rákosi-rendszer feltűnően megkímélt. Ungváry szerint azért, mert a nyilaspártot is munkáspártnak tekintették, és éppen ezért ideológiailag a sztálinista rendszer nem is tartotta olyan nagy potenciális veszélyforrásnak, sőt, úgy látták, hogy nagyon jól integrálható emberekről van szó. Állambiztonsági szempontból ezért csak 56 után kezdték el feldolgozni a nyilasokat, a friss pártutasítást követve. Ennek az egyik terméke lett az 1967-es zuglói nyilas per, ahol szintén születtek halálos ítéletek. De éppen ennek a pernek a kínos jogi tapasztalatai mutatták meg azt is, hogy milyen nehéz több évtizeddel később a bizonyítás.

Mindenesetre Hollós Ervin aztán kiadta a Kik voltak, mit akartak? című könyvét, ami röviden úgy foglalható össze, hogy 1956 a fasisztoid, szörnyeteg erők ellenforradalma volt, és a Köztársaság téri lincselések mutatták meg az igazi arcát.

Ungváry kiemelte Franczia-Kiss Mihály történetét, aki 1919-ben különítményes tiszt-helyettesként követett el súlyos bűncselekményeket, összesen több mint 60 gyilkossággal vádolták, amiknek nagy része bizonyított is volt. Csakhogy ő is részesült Horthy Miklós közkegyelmében, ami azoknak járt, akik bizonyíthatóan hazafias felbuzdulásból gyilkoltak, de nem követtek el egyéb köztörvényes bűncselekményeket. (Ez Franczia-Kiss esetében nem volt egyébként igaz Ungváry megjegyezése szerint.)

A felmentés után Franczia-Kiss normális életet élt, se 1944-45-ben, se utána, se 56-ban semmiféle politikai aktivitásáról nem tudni, álnéven bujkált. A rendőrség elfogta, látványos eljárásban halálra ítélték, a bíró az indokolásában pedig azt próbálta bebizonyítani, hogy Franczia-Kiss már 1919-ben az akkor hatalomra sem jutott Hitler előhírnökének hirdette magát. Ungváry szerint mindez csak azt a célt szolgálta, hogy bebizonyítsa, az 1919-es fehérterror, az 1944-45-ös nyilas hatalom és 1956 egymástól semmilyen módon el nem választható cselekmények, és a résztvevők is ugyanazok.

Két külföldi nézőpontot említett még Ungváry. Az egyik az angol Bill Lomaxé, aki a 68-as baloldalról érkezett, nagyon imponáltak neki a forradalmi munkástanácsok és szerinte 56 valójában egy szocialista munkásfelkelési kísérlet volt. A másik a szintén angol David Irvingé. A holokauszttagadó történész bejelentkezett Kádárékhoz, hogy könyvet ír 56-ról, segítsék a munkáját. A rendszernek semmi szüksége nem volt arra, hogy újra téma legyen 56, de miután látták, hogy Irving így is, úgy is megírja a könyvet, segítettek neki. És nem mást, mint a politikai rendőrség korábbi vezetőjét, az 56-ot fasisztoid felkelésnek láttató Hollós Ervint rendelték mellé. Ennek végeredménye az lett, hogy Irving szélsőjobboldali szempontból mondta el ugyanazt, amit az ortodox sztálinista Hollós is képviselt. (Irvingről Mink András témába vágó cikkét ajánlotta Ungváry).

A rendszerváltás felvezetéséhez Ungváry azt mondta, hogy az MSZMP-ben - dacára annak, hogy a szigorú párthatározat érvényben volt 1988-ig - csendben, mint a kis búvópatak, változni kezdett 56 megítélése. „Magukra valamennyire adó, jobb ízlésű apparatcsikok áttértek a hetvenes évektől arról, hogy inkább az októberi tragikus eseményként emlegessék 56-ot" - mondta Ungváry.

A História című történelmi folyóiratban 1988 őszén Glatz Ferenc már azt írta, hogy 56 nem volt se forradalom, se ellenforradalom, hanem egy népfelkelés volt a sztálini rendszer ellen, amely a térség népeire egy hagyomány nélküli politikai rendszert próbált ráerőszakolni.

Ezután jött Pozsgay Imre 1989. január 28-i interjúja, amelyben összefoglalta, hogy mire jutott az 56 újraértékelésére felkért, történészekből álló bizottság. A végeredmény az lett, hogy az oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni népfelkelésnek értékelték a történteket. Ungváry szerint fontos volt az is, hogy az MSZMP alól ekkor már elkezdett kicsúszni a talaj, és készültek arra, hogyan lehet átmenteni saját hatalmukat egy többpártrendszerbe.

És odaszúrt egyet Pozsgaynak azzal, hogy felidézte, mit írt korábban 56-ról.

Pozsgay nyilatkozatától aztán már hamar eljutott az állampárt oda, hogy elfogadható ez így, de azért legyenek megemlítve az ellenforradalmi tendenciák is, illetve gyorsan beleálltak abba is, hogy a másik oldalt is lényegében az MSZMP képviseli, Nagy Imrét pedig mint az MSZMP, illetve a megújult MSZP alapító figurájaként tálalhatták a nagyközönség számára.

Nagy Imre nimbuszát 1989-ben a Vologya-dosszié igyekezett megrongálni. Erről Ungváry azt mondta, hogy 1989 nyarán a szovjet fél átadott egy dossziémásolatot preparált oldalakkal, illetve elkezdte terjeszteni azt a legendát, már magyar forrásokon keresztül, hogy Nagy Imre részt vett a cári család meggyilkolásában. Miközben közel 2500 kilométerrel odébb volt a kérdéses időpontban. A Vologya név pedig Nagy Imre fedőneve volt a szovjet titkosszolgálatnál.

Ungváry szerint Nagy Imre, mint ahogy gyakorlatilag minden kommunista emigráns, természetesen az NKVD, azaz a szovjet titkosszolgálat célkeresztjébe került, és beszervezték a 30-as években. (Nagy Imre előbb hadifogolyként volt Oroszországban 1921-ig, majd 1930-tól 1944 novemberig élt a Szovjetunióban.) „1937-ben Moszkvában a magyar kommunista emigráció nagy része az NKVD kivégzőosztagai elé került. Ilyen helyzetben elképzelhetetlen lett volna nemet mondani az együttműködésre” - vélekedett Ungváry. Visszatért az előző, az ügynökökről szóló előadására, amiben azt mondta, hogy soha nem az a kérdés, hogy kit szervezett be az állambiztonság, hanem az, hogy mit csinált az illető ebben a helyzetben. „Abból, amit jelenleg ebből a Vologya-dossziéból tudunk, aminek az eredetijét egyébként senki sem látta, nem állapítható meg, hogy Nagy Imre személyesen, aktívan tett volna azért, hogy embereket hóhérkézre juttasson” - mondta Ungváry.

Egy darabig úgy tűnt, hogy Nagy Imre 1989 után egy konszenzuális személy, és az 56-os forradalom egy fontos szimbóluma is lehetett. 1990-ben valószínűleg Csurka István javaslatára, még kihúzták az 56-os forradalom emlékét megörökítő törvényből Nagy Imre nevét, mondván, hogy mégiscsak kommunista volt. Azonban 1996-ban Szekeres Imre kezdeményezésére Nagy Imre neve visszakerült ebbe a törvénybe, és akkor született a sokáig a Kossuth téren álló, majd onnan a Fidesz alatt arrébb vitt emlékmű is róla.

Ungváry megemlített még egy, jellemző történetet. 1996-ban Sándorffy Ottó, a Független Kisgazdapárt képviselője a mártírhalált halt Nagy Imre emlékét törvénybe iktató jogszabály vitájában azt mondta, hogy nem valószínű, hogy a személyi kultusz és annak minden megnyilvánulása ellen küzdő Nagy valaha is el akart volna különülni mártírtársaitól, aki ugyanazt az igazságtalanságot szenvedték el értünk mindnyájan. Ezért - jelentette be Sándorffy - úgy méltó és igazságos, hogy a neveiket együtt olvasta fel Parlamentben. El is kezdte mondani a 301-es parcellában nyugvó, a kommunista diktatúra és az 1956-os forradalmat követő megtorlás kivégzett áldozatainak névsorát. „Mindenki fölállt, és elhangzik Franczia-Kiss Mihály neve is, ami akkoriban senkinek nem tűnt még föl” - utalt a korábban említett, 1919-ben sok gyilkosságért felelős, de Horthy Miklós által felmentett, majd 56 után elővett tiszti különítményesre, akit így egy lapon említett Nagy Imrével a kisgazda képviselő.

Az előadás vége a NER 56-os értelmezésére futott ki, aminek természetesen megkerülhetetlen szereplője a nagy hantás Dózsa László. (Dózsáról mindenképpen érdemes el- vagy újraolvasni Herczeg Márk cikkét, ami így kezdődik: „Ha legalább a születési dátumnak hihetünk, akkor október 12-én 80 éves lett Dózsa László (becenevén: Tuci), aki évtizedekig közepesen ismert színész-rendezőből 2016-ban országos hírnévre tett szert, amikor lebukott azzal, hogy összevissza hazudozott a hatvan évvel azelőtti forradalomról. A sztorija attól különleges, hogy a lehető legképtelenebb történeteket adta elő olyan régi vágású színészi eszköztárral, hogy végül sikerült neki az, amivel addig sokan hiábavalóan próbálkoztak: humort tudott csempészni 1956 szörnyű emlékébe.")

Ungváry azt, ami napjainkba történik 56 emlékével, így foglalta össze:

link Forrás

A Blinken OSA Archívum által szervezett előadás-sorozatot keddenként tartják a CEU épületében. A 11. rész témája: Mítoszok és valóság Ukrajnáról.