Ungváry szerint az ügynökügyben a politikai elit elárulta a magyar szabadságot

Előre lehetett sejteni, hogy Ungváry Krisztián Egy történelem - sok magyarázat című előadás-sorozatának legkülönlegesebb része a 9. lesz. Ennek címe Az „ügynökügy” mint a magyar demokrácia deficitje volt. Az állambiztonsági múlt feltárásával is foglalkozó történész maga is így kezdett bele az előadásába:

„Ma olyan kérdésről fogok beszélni, amihez sok személyes élmény is köt. Nem biztos, hogy szerencsés történész esetében, amikor a vizsgálat tárgya egyúttal saját életének mindennapi megpróbáltatásaival is azonos. Lévén, hogy volt egy bizonyos időszak, amikor szinte hetente kellett bíróságra járnom, és ez az időszak még egyáltalán nem biztos, hogy elmúlt.”

Ungváry előadása pedig éppen arról szólt, hogy miért lehet téma még mindig, 33 évvel a rendszerváltás után is az ügynökügy, amit Ungváry múltfeldolgozási anomáliaként említett először, de ennél sokkal erősebb mondatokkal minősített később.

Szerinte az, ami az állambiztonsági múlt feltárásában történt, illetve nem történt, mutatja leginkább a magyar demokrácia diszfunkcionális jellegét. „Ennek az ügynek minden egyes mozzanatában azt lehet tapasztalni, ahogy a magyar politikai elit minden része - különböző módon ugyan, de - elárulta a magyar szabadságot 1990-től 2023-ig” - mondta Ungváry. A 2023-at sem azért említette, mert most valamilyen fordulópontra jutott volna az ügy.

Három pontba szedte össze, hogy mik az ügynökügy legfontosabb elemei.

• Az iratnyilvánosság kérdése. Vagyis az, hogy a pártállami múlt iratai mindenki számára megismerhetőek legyenek, illetve hogy legyen egy információs kárpótlása azoknak, akikről úgy gyűjtött az önkényuralom adatot, hogy ez az adatgyűjtés jogtalan volt. Ebben az áldozatok nem kaptak valódi segítséget.

• A lusztráció. Ez átvilágítást jelent, és a funkciója az kellene, hogy legyen, hogy egy közszereplő vagy véleményvezér esetén ne maradhasson titokban az esetleges pártállami múltja. Ungváry szerint az átvilágítás teljesen nevetségessé vált. Mert míg mondjuk Csehországban, Szlovákiában, Romániában vagy a volt NDK területén nagyon sok emberről jelent meg nyilvánosság előtt az, hogy ő ki volt, addig a magyar lusztrációs törvények eleve úgy voltak fogalmazva, hogy csak akkor hozzák nyilvánosságra az illető érintettségét, ha nem mond le a pozíciójáról. Amennyiben ezt megtette, tehát mondjuk egy országos napilap főszerkesztői posztjáról lemondott, és ettől kezdve csak rovatvezető lett ugyanannál a lapnál, akkor nem hozták nyilvánosságra az érintettségét.

• Végül a jogi felelősségre vonás. Ha egy pártállami diktatúrában jogtalanságok sorozata történt, jogos igény, hogy ezt valamilyen módon szankcionálni kellene. Csakhogy nálunk, aki szeretett volna iratnyilvánosságot, nem akart jogi felelősségre vonást, és fordítva. Ami Ungváry szerint azért nonszensz, mert iratnyilvánosság nélkül nem lehet tudni, hogy mi történt, és jogi felelősségre vonás sem képzelhető el. Hiszen a jogi felelősség alapja a dokumentáció kellene, hogy legyen. A magyar jogi felelősségre vonás Ungváry szerint teljes kudarc volt.

Ungváry felhívta a figyelmet arra, hogy Németországban az NDK felháborodott állampolgárai szabályszerűen elfoglalták az állambiztonság bizonyos objektumait, és ezzel lehetetlenné tették azt, hogy ott iratokat lehessen megsemmisíteni. Magyarországon egészen más volt a helyzet. Végvári József rendőr őrnagynak köszönhetően 1990 elején kiderült, hogy nagyüzemben megy az iratok megsemmisítése (és az ellenzék megfigyelése). Ungváry szerint ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy a folyamat itt megszakadt.

„2000-ig, tehát 10 éven keresztül dokumentálhatóan, folyamatosan zajlott Magyarországon állambiztonsági iratok megsemmisítése az utódszervek által. Mindez egyetlenegy szomszédos országban sem volt lehetséges”

- mondta a történész.

Magyarországon ráadásul olyan törvényeket alkottak, amelyek alapján lényegében senkit sem lehet ügynöknek nevezni. Akkor sem, ha teljesen nyilvánvaló, hogy az illető hálózati személy volt. Emiatt nálunk kiemelkedően magas a történészekkel szemben indított perek száma. „A perelők, amennyiben az állambiztonsági hálózat tagjai voltak, szinte kivétel nélkül mindig nyertek” - közölte Ungváry.

Ungváry emlékeztetett arra, hogy először Demszky Gábor és Hack Péter vetette fel 1990-ben, hogy a közszereplőket, elsősorban a politikaiakat, világítsák át. Erről a parlament először hallani sem akart. Született aztán egy kormányjavaslat, de azt maga a kabinet vonta vissza. Végül nagy nehezen 1993-ban jutottak el oda, hogy beterjesztettek egy javaslatot, amit aztán egy évvel később fogadtak el, de az a regnáló parlamentre, azaz saját magukra már nem vonatkozott.

Ami nagyobb probléma, hogy szándékosan az állambiztonságnak csak egy jól körülhatárolt részére, a III/III-as csoportfőnökség tagjaira vonatkozott a vizsgálat, de még ezen belül is olyan definíciót alkottak az érintettség kimondására, ami garantálta, hogy szinte senki sem fog megfelelni neki.

Az első ilyen, hogy az nevezhető Magyarországon az állambiztonság egykori ügynöknek, aki aláírt beszervezési nyilatkozatot (miközben nem volt kötelező azt aláírni, ráadásul a beszervezési nyilatkozatokat külön dossziékban tárolták, és ezeknek a 90 százalékát megsemmisítették.)

Kritérium az is, hogy adott-e jelentést. Ezt is nagyon szűken értelmezik. Amennyiben csak a jelentés átirata van meg, azt nem veszik bizonyító erejűnek, csak ha saját kézzel adta az ügynök. Azonban Ungváry szerint a gyakorlatban ez nem úgy működött, hogy az ügynök gondosan saját maga megírta kézzel a jelentését, gyakoribb volt, hogy találkozott a tartótisztjével, aki a beszámolót vagy magnóra vette vagy lejegyzetelte.

A harmadik kritérium, hogy az érintett kapott-e ellenszolgáltatást az állambiztonságtól. Ezzel is az a probléma, hogy az ügynökök 96 százaléka nem kapott semmit, vagy ha mégis, akkor az erről szóló nyugtákat ugyanoda rakták el, ahova a beszervezési nyilatkozatot. Ezeket a B dossziékat viszont az esetek túlnyomó többségében ledarálták.

Ebből a három feltételből legalább egynek kell teljesülnie ahhoz, hogy valakit hálózati személynek lehessen nevezni. Ha más bizonyíték van, tehát mondjuk le van az illető fotózva, és a fotó alá egy tartótiszt leírja azt, hogy a képen xy hálózati személy látható, vagy szerepel az állambiztonság hálózati nyilvántartásában, esetleg írnak róla öt köteten át, mint hálózati személyről, az nem számít.

Végül ennek a lusztrációnak az eredménye az volt - hívta fel a figyelmet Ungváry -, hogy összesen 8 600 átvilágítás történt, ami nagyon kevés. És 100-nál is kevesebb találat volt, de ezek számát pontosan nem tudjuk, ugyanis egyetlenegy eset sem volt, amikor az átvilágító bírók a határozatukat nyilvánosságra hozták, mert az érintett nem mondott le a pozíciójáról.

Ungváry szerint az átvilágítás elmaradása azt is problémás, mert amíg a közszereplők múltja nem nyilvános, addig az érintett közszereplők zsarolhatóak azok által, akik hozzáférnek múltjuk bizonyos darabjaihoz.

A történész azt mondja, 1945 után összesen 200 ezer embert szervezhettek be, 1,5 millió embert figyelhettek meg.

Ez azt jelenti, hogy elvileg minden magyar családban van egy áldozat.

Hozzátette ugyanakkor, hogy a tettes és az áldozat kategóriája egy totális diktatúrában mutat átfedéseket, tehát nagyon sokszor tettesek is válnak áldozattá. De ezek a számok azt mindenképp mutatják, hogy a múltfeldolgozásnak ez a része és az ezzel kapcsolatos emlékezés nem csupán néhány körúton belüli értelmiségi belügye kellene, hogy legyen.

A múlt feltárásának kísérleteiről Ungváry megjegyezte, hogy az 1990-ben alakult Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának tizenkét tagjából „azt hiszem, hogy nyolc volt korábbi ügynök”.

Ungváry elmesélt pár példát arra, hogy kik nem álltak bíróság elé, akiknek ott lett volna a helyük. És megemlítette Vajda Tibor esetét is. Vajda az Államvédelmi Hatóság vizsgálati osztályának rettegett helyettes vezetője volt. Később aztán tettesből áldozat is lett, mert 1953-ban, mint cionista összeesküvőt lecsukták. 1956-ban disszidált, Ausztráliában telepedett le, ahol egy nő már a rendszerváltás után felismerte mint egykori vallatóját. (Az asszonyt az akkori férjével együtt vitték be, a férje nem élte túl a tortúrát.)

Vajda mindent tagadott, becsületsértési pert indított. Ehhez pedig kapott a rendszerváltás után évekkel egy igazolást a Belügyminisztériumtól, miszerint „az ÁVH Vizsgálati Főosztályán a kérdéses időszakban 1950–52 között nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása. Vajda Tibor osztályvezetőként kifejezetten tiltotta ezt”. Az igazolást Császár Józsefné adta ki, aki évtizedekig volt a BM személyzeti Osztályának dolgozója, majd vezetője. Erre pedig annyit jegyzett meg Ungváry, hogy az úgynevezett megalvadt kádári struktúrák még nagyon is jelen voltak a rendszerváltás után is.

A történész egyébként úgy látja, hogy a múltfeltárás akadályozása miatt számos felemelő eset - a beszervezés kudarca - is titokban maradt.

A megkeresettek fele nemet mondott elsőre, azoknak a fele sem ment el a második találkozóra, aki elvileg igent mondott.

Ungváry elmesélte azt is, hogyan mehetett volna Torgyán József mennybe, ha kiderült volna az igazság arról, milyen kapcsolata volt valójában az állambiztonsági szolgálattal, de csak annyi derült ki róla, hogy szerepelt a nyilvántartásban. Ez ebben a videóban meghallgatható.

link Forrás

A Blinken OSA Archívum által szervezett előadás-sorozatot keddenként tartják a CEU épületében. A 10. rész Az 1956-os forradalom és szabadságharc interpretációi lesz.