Ukrajna és Oroszország kapcsolata volt a témája Ungváry Krisztián legutóbbi előadásának. Azt mondta, ez az előadása kilóg a sorozatból, de 2023-ban ebben az országban nem lehet úgy történelmi előadás-sorozatot csinálni, hogy arról a tragédiasorozatról, ami a szomszédos országban zajlik, ne essen szó, már csak az elképesztő mennyiségű dezinformáció és hazugság miatt sem. Ungváry azt mondta, ez neki is nagy kihívás, hiszen nem szlavista.

Ki kicsoda Ukrajnában?

Az 1991-es függetlenségi népszavazással indított. Ennek az eredménye azt mutatta, hogy a Krím-félszigeten kívül – még azokban a tartományokban is, amik „úgymond orosz többségűek vagy vitatottak” – csak egy apró kisebbség nem értett egyet azzal, hogy a Szovjetunió felbomlása után Ukrajna független állam legyen.

Fel kell tenni a kérdést, mi is az, hogy orosz, illetve ukrán. Mert nem mindegy, hogy anyanyelvről, identitásról vagy nemzetiségről beszélünk, ezek nem azonos dolgok. Teljesen megbízható adatok nincsenek, mert 2001-ben volt az utolsó népszámlálás, a 2011-est és a 2021-est sem tudták megtartani, de a részadatok azt mutatják, hogy nemzetiség, illetve anyanyelvi bevallás szempontjából az ukrán elem nőtt, az orosz pedig csökkent (a háborúig nem drámai mértékben).

Alsó és középfokú oktatásban 2020-ra az ukrán nyelv elsöprő többségűvé vált, tehát az alsófokú oktatás több mint 80 százaléka már csak ukrán tannyelven zajlik. Az ukrán elem a Dnyipro folyótól nyugatra mindenhol egészen meghatározó, Kijevben is, pedig a főváros a 20. század végén még alapvetően orosz nyelvű városnak tűnhetett, de az utóbbi években ez valószínűleg radikálisan megváltozott. Ezzel szemben csak Donyeck, Luhanszk, illetve a Krím az, ahol az ukrán elem vagy kisebbségben, vagy csak relatív többségben van.

Az orosz anyanyelvű lakosság (34 százalék) fele ukrán nemzetiségűnek vallja magát. Az orosz és ukrán lakosság fele tud szabadon kommunikálni a másik nyelven, és van egy „szursik” nevű keveréknyelv is, amit a lakosság kb. 10 százaléka beszél. Több száz évig zajlott az oroszosítás: a cárizmus alatt bezúztak ukrán nyelvű nyomtatott könyveket, a Szovjetunióban pedig az egyetemi képzés kizárólag oroszul zajlott. Ungváry szerint nem véletlen, hogy az ukrán öntudat kifejezetten sértve érezte magát ezektől az elnyomásoktól, ez is vezetett a megerősödéséhez. Az sem elhanyagolható, hogy 2005-ben a lakosság már fontosabbnak tartotta az angol nyelv megtanulását az orosznál.

Ungváry szerint egy történelmi trend lenyomata a 2004-es narancsos forradalom vagy a 2013-as Euromajdan, ami 1989 óta Kelet-Európa legnagyobb politikai tömegmegmozdulása volt. A 2004. novemberi (vértelen) narancsos forradalom tétje egy elnökválasztás volt: két jelölt volt, Viktor Janukovics, aki az oroszpárti régiók pártját képviselte, illetve Viktor Juscsenko, aki az önálló Ukrajna eszmeiségét. Utóbbit dioxinnal megmérgezték, és az arca narancsszínűvé vált, innen jött a név. Végül Juscsenko nyert, és ez mutatta a kelet-nyugat problematikát, ami a háborúig tartott.

2004 óta csökkent az eredményük, de 2012-ig komoly volt a súlyuk, 2019-ben viszont az oroszbarát pártok már csak Donyeck és Luhanszk területén tudtak magas eredményt elérni. Szélsőjobboldali pártok egyébként alig tudtak bekerülni a parlamentbe, 2019-ben még úgy sem, hogy a teljes szélsőjobboldalt összefogó koalíció indult a választáson.

Micsoda Ukrajna?

Ukrajna sokaknak új államnak tűnhet, de nagyon is vannak történelmi előzményei. A Kijevi Rusz fejedelemség egyaránt tekinthető az orosz és az ukrán államiság egyfajta elődjének, de a nemzetállami gondolat a 12. században még nem létezett. 1240-től 1917-ig önálló ukrán államiság nem volt, de az ukrán függetlenség eszméje létezett, például a kozákok kvázi félnemesi státuszban meglehetősen nagy autonómiával rendelkeztek.

1917 és 1921 között, a polgárháború alatt létrejött egy kérészéletű Ukrajna, amit a szövetséges központi hatalmak támogattak volna, de aztán a bolsevikok győztek. A Szovjetunió szétesésével 1991-ben kiáltották ki a függetlenséget, nem amerikai támogatással, hanem annak ellenére, mert az USA destabilizációtól tartott.

Ukrán és orosz fasizmus

Érdekes Nyugat-Ukrajna (a monarchia galíciai területeinek) 1920 és 1941 közötti helyzete. Nyugat-Ukrajnában, azaz a monarchia galíciai területein az ukrán politikai erők alapvetően – mivel maguk is kisebbségiek voltak – a cionizmussal fogtak össze, a lengyel nacionalizmussal szemben állva egy politikai blokkban ültek a lengyelországi zsidó és cionista érdekszervezetekkel. A választásokon egészen sikeresek voltak, nem függetlenül attól, hogy a lengyel állam elnyomta a kisebbségeket.

Aztán jött az ukrán szélsőjobboldali radikalizmus Sztyepan Banderával és társaival, akik szélsőségesen lengyelellenesek és antiszemiták is voltak. Amikor a németek 1941-ben visszafoglalták Lvivet, rövid időre kikiáltották a független ukrán államot. A német titkosszolgálat segített az ukrán fegyvereseknek, de a Harmadik Birodalom csak egy hetet adott nekik, és letartóztatta Banderáékat. „Amikor a banderisták rémtetteiről beszélünk, akkor valójában egy KGB-s összeesküvés-elméletet hallunk, Sztyepan Bandera ugyanis 1941 és 1944 szeptembere között a sachsenhauseni koncentrációs tábor foglya volt” – mondta Ungváry, aki szerint a bolsevik propaganda 1945 után alapvetően azzal érvelt, hogy mindenki, aki a kommunisták ellen harcolt, az fasiszta, de hát az antifasizmus sem mindig jó, különösen, ha a KGB csinálja.

Azt, hogy az ukrán fél mennyire működött együtt a náci hatóságokkal, sok szempontból lehet vizsgálni. Ukrán fasiszta párt például nem létezett, ezzel szemben orosz fasiszta párt igen, pont a brjanszki erdőben jött létre ilyen formáció a német erők felügyelete alatt (ezt sokáig még Hitler előtt is titkolták), az 1944-es varsói felkelésig tartott. Ezzel szemben ott volt például Andrij Sebtiszkij lembergi (lvivi) görögkatolikus metropolita, aki egyértelműen filoszemita volt, ahol tudott, tiltakozott a zsidóüldözés ellen, a bátyja személyesen is bújtatott zsidó menekülteket, aztán 1960-as évek elején a gulágon pusztult el.

Véres övezet

Ukrajna méltán nevezhető véres övezetnek, ahol a 20. század elképesztő kegyetlenséggel ment végig igazából az összes lakott területen. A polgárháború 1917 és 1921 között rettenetesen véres volt, és már előtte is voltak borzalmas antiszemita pogromok. 1933-tól 1937-ig a kolhozosítással és iparosítással összefüggő éhínség, illetve a tömeges politikai tisztogatás meg az ukrán nemzeti kultúra felszámolása az oroszosítás által, 1939 és 1941 között a náci megszállással kollaborálók az elnyomó lengyelek ellen is szörnyűségeket hoztak.

Amikor például 1941-ben a szovjetek távirányítású bombákkal ferobbantották a komplett kijevi belvárost, több 10 ezer ember lett hirtelen hajléktalan. A német megszállók, akiknek semmiféle építőanyagot és élelmiszert nem küldtek Berlinből, egyszerűen összeszedték a kijevi zsidókat, és a várostól nem messze lévő, Babij Jar nevű hasadéknál az Einsatzgruppe emberei kivégezték őket, két nap alatt 33 771 embert. A lakásaikat pedig odaadták az ukrán hajléktalanoknak, így a lakosság egy része valamilyen módon részese lett egy tömeggyilkosságnak, anélkül, hogy megkérdezték volna őket arról, hogy szeretnének-e zsidók lakásában lakni.

A polgárháborús helyzetben Volhíniában és Galíciában 150 ezer halálát okozta a lengyelek és ukránok különháborúja, de minden jel szerint mindkét nép mára maximálisan túl tudott lépni ezen a történelmi traumán.

1945 után az ukrán ellenállást nagyon sokáig nem lehetett letörni. Galíciában a katonai csapatok évekig csak konvojban közlekedhettek a rajtaütésektől tartva. A szovjet titkosszolgálat ezeken a területeken próbálhatta ki a gyakorlatban azt, hogy mit jelent a beszervezés, a zsarolás, a hamis zászló alatt történő akció, amikor valaki partizánnak adja ki magát és lépre csalja az áldozatait. Borzasztó véres megtorlások sorozata zajlik le. Maga Bandera is egy KGB-s merénylet áldozata lett külföldön.

Ukrajna határai

Az orosz katonai akció legalább féltucat nemzetközi szerződést megszeg. A budapesti memorandum – ami az ukrán atomarzenálról rendelkezett – 1994-től viszonylag sokáig úgy tűnt, hogy érvényben marad, de 2014-ben, amikor Oroszország területi agressziót követett el, nyilvánvalóvá vált, hogy tovább nem tartható fent. Viszont máig nincs semmiféle olyan adat, ami szerint Ukrajna atomfegyver előkészítésén dolgozna. (Ungváry felidézte az általános iskolai tankönyvekbe betett, „mérhetetlenül ízléstelen” ábrát is.)

Ungváry szerint az orosz rendszer nem kompatibilis egy nyugat-európai társadalmi szisztémával, mert egy nyílt választáson nem lehetne nyerni azokkal a politikai értékekkel és erőkkel, „bár ez se biztos, mert Magyarország az ellenpélda lehet”.

A 2008-as ukrán NATO-tagsági kérelemre adott nyugati reakció hiba volt: tudván, hogy az orosz vezetés és elit számára ez fontos ügy (ahogy azt a moszkvai amerikai követ mondta: a legvastagabb az összes vörös vonalból). 2008-ban mondhatták volna, hogy Ukrajna vagy nem lehet a NATO tagja, ahogy Finnország sem, vagy gyorsan fölvehették volna. 2008-ban Oroszország nem volt abban a helyzetben, hogy erre válaszul azonnal elindítsa a csapatait. Ukrajnát a Nyugat igazából politikai senkiföldjévé nyilvánította azzal, hogy az elméleti lehetőségét a csatlakozásnak elismerték.

Ungváry az eddig történteket összehasonlítja az 1933 és 1939 közötti helyzettel: volt egy agresszív nagyhatalom, Németország, amivel szemben megpróbáltak a nyugati szövetségesei kiegyezni, ahogy Oroszországgal is. A nyugati Szövetségesek megpróbáltak sokáig kooperatív párbeszédet fenntartani, így például felmerült Oroszország NATO-ba integrálása, Oroszországot mindenféle politikai fórumba bevonták, örömmel kereskedtek vele, kereskedelmi kedvezményeket adtak neki. 1939 előtt ugyanez a politika csúfos kudarcot vallott, mert Hitlert – mint ahogy sokan már előre látták – nem lehetett rávenni arra, hogy a békés egymás mellett élésben gondolkodjon, hiszen a politikája ennek gyökeresen ellentmondott, a filozófiája szerint a háború politikai cél, kívánatos volt.

Ungváry szerint Putyin valószínű nem teljesen ugyanígy gondolkodik, de biztos, hogy 1939 előtt a brit politikában az I. világháborús tapasztalatok miatt nagyon nehéz lett volna rögtön az elején azt mondani, hogy eddig és ne tovább. Ezzel szemben a történész szerint 2008 és 2022 között a Nyugat többször is sokkal egyértelműbb és keményebb módon politizálhatott volna.

Zelenszkijről egyébként megjegyezte, hogy korábban éppen azért is kritizálták, hogy a filmsorozatában túl sokat beszélnek oroszul és túl keveset ukránul, ráadásul zsidó származású, a nagyapja pedig szovjet alezredes volt, szóval a vele szembeni nácivádak elég ingatag lábakon állnak.

Európa vs. Oroszország

Ungváry hosszan beszélt arról, hogy a 19. században az orosz birodalom még hajlandó volt a kooperációra, aztán a bolsevikok mindent megtettek, hogy aláássák a verseilles-i rendszert: a szélsőjobboldal helyett elsődlegesen a szociáldemokratáknak mentek neki, mert ők azok, akik elaltatják a munkások öntudatát.

A Szovjetunió azt követelte, hogy nyújthasson segítséget egy országnak akkor is, ha az nem kéri, vagy ha a Szovjetunió fenyegetve érzi magát. Sztálin azt mondta egy pártkongresszuson, hogy a versailles-i béke már összeomlott, igazából a háború már zajlik (olaszok Afrikában, spanyol polgárháború) itt mindenki egymásnak fog esni, és a Szovjetunió lesz az utolsó, ami lépni fog, de ők nem fogják másnak kikaparni a gesztenyét. Ez azt jelentette, hogy nem fognak feleslegesen békéről beszélni, csak akkor, amikor az érdekükben áll. Ezzel függ össze a Hitler–Sztálin-paktum is, ami egy tudatosan kialakított politikai döntés volt.

Érdekszférákra osztották Európát, ekkor jelent meg a lengyel parazita állam fogalma: amikor ma az orosz médiában kétségbe vonják Ukrajna jogát az önálló létezésre, és egy oligarchák által kiszipolyozott parazita államról írnak, az ugyanolyan, mint amit 1939-ben Lengyelországról és a Baltikumról is írtak, ott is megvoltak a forgatókönyvek, hogyan kell ezeket az országokat bolsevizálni. 1944-ben a legfontosabb szovjet politikai doktrína az volt, hogy nem szabad megengedni, hogy Európában különálló államok vagy államcsoportok jöhessenek létre, nehogy létrejöhessen egy elő-EU.

Ruszki Mir

Ez egy gumifogalom, de arról szól, hogy ahol oroszok élnek, ahol az orosz kultúra szent helyei vannak, így például Kijev vagy Szevasztopol, az Oroszország integráns része, és Oroszország valójában a harmadik Róma. Az első Róma a katolikus keresztény egyház volt, a második az Konstantinápoly, az egyházszakadás, és a harmadik Róma Moszkva, aminek joga van a dekadens és bűnös Nyugattal szemben az igazi európai értékek képviseletére és a kereszténység terjesztésére.

Ez a kereszténység úgy terjeszkedik, hogy az ortodox egyház számára az államfő egyben egyházi legfelsőbb vezető is. Amikor Putyinnal zajlik mondjuk a húsvéti görögkeleti szertartás, ő egy külön cári trónszéken ülve központi alakja a pravoszláv egyház akcióinak is.

Oroszországban a nukleáris erőknél is rendszeresítve van már a görögkeleti pap. Minden nukleáris intézménynél van ilyen, hogy ideológiailag is alátámassza azt a politikai küldetéstudatot, ami ennek a hadseregnek megadatik.

Oroszország minden EU-t bomlasztó akció mögött megtalálható a maga titkosszolgálati eszközeivel: például a Brexitbe pénzt öltek, a menekültválságot mesterségesen gerjesztették saját katonai jelenlétükkel Szíriában, ahol civil célpontokat bombáztak szisztematikusan, illetve a szélsőjobboldali pártokat finanszírozzák Magyarországon keresztül, az orosz sajtóban pedig rendszeresen jelenik meg az, hogy nemcsak Ukrajnát kell nácítlanítani, hanem Európát is.

Az elöregedő társadalomban Putyin olyan vezér, aki nagyívű történelmi beszédeket tart, és többször elmondta, hogy a Nyugatnak van terve Oroszország megsemmisítésére, puccsal akar hatalomra juttatni olyan rezsimeket, amik szétbomlasztják Oroszországot, és népirtást akarnak elkövetni.

A fasizmus kritériumainak Ungváry négy kritériumot adott meg: totális titkosszolgálat, karizmatikus vezető, saját felsőbbrendűségét hirdető politikai ideológia és az élettérelmélet. Ukrajnában ezek közül egyet se találni, Oroszországban pedig mind a négyet.

Oroszországban a 2000-es évek eleje óta elképesztő mértékben elterjedt az a típusú fikciós irodalom, ami azzal foglalkozik, hogy mi lett volna, ha a történelem máshogy alakul. Ezekben a regényekben jelentős részében az merül fel, hogy igazából Hitler egy történelmi tévedés áldozata, neki össze kellett volna fognia Sztálinnal a romlott Nyugattal szemben. Molotovnak állítólag volt egy ezzel kapcsolatos elszólása: amikor a német nagykövet a német támadás után jelentkezett nála azzal, hogy Németország kénytelen védekezésből megtámadni a Szovjetuniót, Molotov nagyon csalódottan azt mondta, hogy együtt legyőzhetetlenek lettek volna.

Az orosz propaganda által szisztematikusan, több mint egy évtizede a kulturális élet minden területén zajlik az ideológiai előkészítés, ami a dekadens Nyugattal szemben mutatja Sztálint, a kiváló menedzsert, aki modernizálja az országot, illetve Hitlert, aki egyébként jobb lett volna, ha a szovjetekkel van. Ez kicsit megkérdőjelezi azt, mennyire komoly a fasizmussal való fenyegetés más országokban.

NATO vs. Oroszország

Fenyegette-e valaha a NATO Oroszországot? 2022-ig Oroszországgal szemben a NATO kevesebb mint 8000 katonát állomásoztatott, kb. 10 nap alatt esnének el. Ha a NATO mégis fenyegette volna Oroszországot, akkor Magyarország is, mint NATO-tag. Putyin egyébként 2010-ben azzal utasította el a NATO-tagságot, hogy Oroszországra más szabályoknak kell vonatkozniuk, mint a kisebb országokra.

A NATO-fenyegetésről érdemes tudni, hogy előfordult-e, és ha igen, hol, hogy a NATO beavatkozott valahol. Két NATO-beavatkozásról tudunk: az egyikkel 1995-ben Szerbiában, a másikkal 1999-ben Koszovóban. A két beavatkozásban az egyiknél volt egy ENSZ-mandátuma, Oroszország is jóváhagyta. 1999-ben nem volt rá mandátuma, de ez a beavatkozás Ungváry szerint nem tekinthető precedensnek arra, hogy ez a politikai szövetség arra jött volna létre, hogy üzemszerűen más országokat lerohanjon.

Eleve mi lehetne egy feltételezett NATO-beavatkozás célja Oroszország esetén, és hogy történne ennek a megvalósítása? Erre nincs válasz, Ungváry nem látja azokat az amerikai hadköteleseket, akik ott Murmanszkban vagy az azeri-orosz határon sertepertélnének, vagy hogy erre egyáltalán lenne politikai hajlandóság, hogy ezt megszavazná-e valaha az amerikai választó, pláne egy vietnámi és egy afganisztáni tapasztalat után.

Putyin szerint olyan, hogy ukrán nemzet nem létezik, csak nagyorosz nemzet van, amibe orosz, fehérorosz és ukrán államok lakosai tömörülnek, egy nép más dialektusokkal. Ukrajna Putyin értelmezésében a Nyugat által irányított anti-Oroszország, amiben Ungváry szerint igaza van: amennyiben csakugyan a Nyugat, mint olyan (kivéve Magyarországot) anti-Oroszország. Azok a módszerek és eszközök, mint a politikai ellenfél megmérgezése, a választások szisztematikus meghamisítása, a média teljes állami kontrollja és elfoglalása, nem kompatibilis Nyugat-Európával. Ennyiből az az út, amire Ukrajna rálépett, csakugyan anti-Oroszország.

Putyinék azt állítják, az egész Euromajdant a Nyugat szervezte, mint ahogy 1956 után a kommunista propaganda arra célozgatott, hogy a forradalmat a CIA szervezte, és a Szabad Európa Rádió állandóan uszított (egyébként Ungváry elmondta, hogy nem uszított, és az adásait vissza lehet hallgatni éppen az OSA archívumában).

Mit akar Putyin?

Nem tudjuk. De cárként ő a háborút, a hullákat mindig is politikai lehetőségnek fogta fel, ezt megmutatta Csecsenföldön, Szíriában, Grúziában, és megmutatja most. Ungvárynak ebben az a nyíltság a döbbenetes, ahogy Putyin néha a saját elképzeléseit kinyilvánítja, például 2020 júniusában deklarált igénye volt egy új jaltai konferenciára, ahol az USA felajánlaná, mik az új érdekszférák, kinek hol van a közelkülföld. Tehát Putyin szerint olyan, hogy népek önrendelkezési joga (tehát például a magyarok kitalálják, hogy belépnek a NATO-ba) nem létezik.

Ungváry szerint Ukrajnában – Magyarországgal szemben – minden választáson új kormány alakul, a politikai vezetők nem töltenek ki három ciklust, és Ukrajnában tömeges tüntetések kétszer is teljesen felborítottak egy addig nagyon jól bejáratottnak tűnő rendszert. Nyilvánvaló, hogy Ukrajnában az oligarcháknak volt és feltehetően most is van egy politikai súlya, mint mindenhol Kelet-Európában, de a történész szerint pont Magyarországnak van a legkevesebb oka arra, hogy ezt felhánytorgassa.

Kié a Krím és a Donbász? Ez kulturális kérdés egy jogokkal történő érvelés egy háború esetén nem fogadható el, mert ezzel a logikával a magyar csapatok is holnap megindulhatnának Szlovákia ellen. De a dolog történetileg se igaz, mert a Krím például történetileg nem tartozik Oroszországhoz, csak 1783 óta. Ha azt nézzük, hogy a 10. századtól, amikor megjelennek a fejedelemségek, van 700 év, amíg a Krím nem Oroszország része, tehát nem lehet ezzel érvelni történeti szempontból sem. Ráadásul a Krím egy multietnikus közeg volt.

2014-ig sem a Krímben, sem a Donbászban nem volt olyan szeparatista mozgalom, ami tényleg helyiekből állt volna, majdnem mindig Oroszországból beutaztatott titkosszolgálati emberek, felbérelt zsoldosok voltak, akik ezeket a fegyveres konfliktusokat kirobbantották, nem helyi, autonóm erőkből, mint például Dél-Tirolban az 1950-es és 1960-as években az olasz uralom ellen.

Magyarországon talán legtöbbször az hangzik el, hogy aki fegyvert szállít, meghosszabbítja a háborút. Ungváry szerint ez hazugság, az ukrán lakosság minden jel szerint nem hajlandó elfogadni a sorsot, amit Putyin nekik szán, harcolni akarnak, nem menekülnek tömegesen. Az a kérdés, hogyan halnak meg többen: ha modern fegyvereket kapnak, vagy úgy, hogy ha mondjuk az orosz hadsereg be tud vonulni Kijevbe, és ott minden utcasarkon egyszer csak elkezdenek rájuk lőni géppisztollyal egy partizánháborúban, aminek a régióban nagy hagyománya van.

Ungváry szerint aki fegyvert szállít, az nem meghosszabbítja a háborút, hanem lerövidíti, mert ezek az emberek nem akarnak orosz uralom alatt élni, és ezt egyértelműen bizonyították, és aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, annak a beszámíthatósága kérdéses. Putyin tagadja, hogy az ukrán nép létezne, így kérdés, hogy hogyan lehet vele bármilyen politikai megállapodást kötni. Ha ezt az agressziót végre lehet hajtani úgy, hogy az agresszor erről sikerként számolhat be a végén, az elképesztően nagy veszélyt jelent a nemzetközi politikára, akkor mások is megpróbálhatják ezt. Aki most fegyvert szállít Ukrajnának, az többek között azoknak is garantálja a békét, akik holnap esnének fegyverszállítás elmaradása esetén egy ugyanilyen agresszió áldozatává akár Európában, akár Tajvanban.

Mi lesz ennek vége?

Ukrajna eddig sem köthetett volna békét, mert Oroszország nem definiálta pontosan a céljait, és Putyin kifejtette, hogy nincs miről tárgyalni, mert nincs olyan, hogy önálló Ukrajna. Ráadásul az orosz/szovjet politikai tradíciók üzenete nagyon rossz.

Ungváry elmondta, hogy tavaly márciusban is nagyjából ugyanezeket mondta el. Azóta mi történt? Eddig egyetlenegy nagyvárost sem sikerült elfoglalni, nincs nyoma annak, hogy az otthonát és vagyonát elveszítő lakosság önként az orosz uralom alá menekülne. Az ukrán kormány tekintélye töretlen, a partizánmozgalomnak komoly tradíciói vannak. Oroszbarát pártok sikeres szerepeltetése, több generációra lehetetlenné vált. És ha a nyugati támogatások honlap megszűnnének, akkor sem változna túl hamar az ukrán lakosság attitűdje, Oroszország pedig nem tudja 5 milliós létszámban megszálló haderőt mozgósítani.

Aszimmetrikus a helyzet annyiból is, hogy az ukrán katona ott az életéért harcol, az odaküldött orosz pedig folyton azzal szembesül, hogy neki valamiről nagyon nagyot hazudtak. Az egyik fél a hazáját védi, a másik egy teljesen értelmetlen kalandban vesz részt. Nem véletlenül kell orosz oldalról sokkal több anyagot mozgósítani ugyanolyan politikai, ugyanolyan katonai cél eléréséhez, mint egy másik hadseregben, ahol a katonák motiváltsága magasabb. Oroszországnak az ukrán lakosság felé mind a mai napig nincs semmilyen pozitív üzenete. Az orosz fegyverarzenál egyre inkább a II. világháborús technikai szinthez közelít: először voltak T-80-as harckocsik, most már T-62-esek vannak, de lehet, hogy eljutunk a T-34-esig is. Ungváry szerint ez mutatja valamennyire ennek az egész történetnek a perspektíváit.

A Blinken OSA Archívum által szervezett előadás-sorozatot keddenként tartják a CEU épületében. A 12. előadás témája: „Tokaj szőlővesszein...” – Egy modern legenda születése, tovább élése és a mögötte állandósult magyar válság.