Európa és a lengyel választások a magyar autokrácia tükrében
Ez a cikk a Gazeta Wyborcza 2023. október 19-ei számában megjelent írás magyar változata, szerzői Magyar Bálint és Madlovics Bálint.
Az Európai Unióban a két legaggasztóbb autokratizálódási folyamat a közelmúltban Magyarországon és Lengyelországban ment végbe. A demokrácia és a jogállamiság eróziója azonban két országban mind jellegében, mind mértékében eltért egymástól. Lengyelországban a vasárnapi választásokon az ellenzéki erők győzelme révén sikerülhet a folyamat megállítása, és az ország visszatérítése a demokrácia útjára. Magyarországon erre gyakorlatilag nincs esély.
Az autokratizálódási folyamatnak ugyanis három fázisa van: az autokratikus kísérlet, az autokratikus áttörés, és az autokratikus berendezkedés. E fogalmak mentén érthető meg a két ország folyamatainak különbsége. Míg a lengyel eset megmaradt az autokratikus kísérlet fázisában, Magyarországon bekövetkezett az autokratikus áttörés. 2010-ben az Orbán Viktor vezette Fidesz kétharmados alkotmányozó többséget szerzett a parlamentben, így – szemben a Kaczyński vezette PiS-el – megszerezte a politikai hatalom monopóliumát. Ez nemcsak az alkotmány egyoldalú módosításait tette számára lehetővé, hanem a fékek és ellensúlyok intézményei élére saját kádereinek kinevezését. Az elmúlt közel másfél évtizedben pedig az autokratikus rendszer berendezkedésének lehetünk tanúi Magyarországon, melynek során fokozatosan sor kerül a média, a gazdasági szereplők és a civil szervezetek autonómiájának felszámolására és függő helyzetbe kényszerítésére. Ez lehetetleníti el a változás esélyét, felszámolva az autokráciával szembeni alternatívák kialakulásának szociológiai és intézményi alapjait.
A választások megmutatták a demokratikus visszarendeződés esélyeit
A lengyel autokratikus kísérlet és a magyar autokratikus áttörés és berendezkedés közti különbség egyértelműen látszik, ha összehasonlítjuk a vasárnapi lengyel és a 2022-es magyar választásokat. Míg a lengyel választásra áll a „free but not fair”, azaz „szabad, de nem tisztességes” választás nyugati terminusa, a magyar már túllépett ezen a szinten, és leginkább manipulált választásként írható le. Miben áll a kettő különbsége?
A választási rendszert a Fidesz kétharmados parlamenti többségével több hullámban, összesen mintegy 300 helyen módosította egyoldalúan, az éppen aktuális politikai érdeke szerint. Ez nem pusztán a gerrymandering-re terjedt ki, hanem az amúgy is aránytalan választási rendszer még aránytalanabbá tételére. Míg 2010-ben a szavazatok 53%-a kellett ahhoz, hogy a Fidesz kétharmadot szerezzen a parlamentben, addig az egyoldalú törvénymódosítások révén négy évvel később már a szavazatok 44%-a is elengedő volt ehhez számára. Ezzel szemben a lengyel választási rendszer meglehetősen arányos, így minimális az esélye annak, hogy egy politikai erő alkotmányozó többséghez és ezáltal autokratikus hatalomhoz jusson. Ezen felül a lengyel rendszer, szemben a magyarral, nem kényszerítette az ellenzéki pártokat egyetlen választási tömbbe.
Az ellenzéki pártok a lengyel esetben autonóm, saját erőforrásokkal rendelkező szereplőként vettek részt a választáson, és nincsenek függőségi viszonyok révén a PiS által uralva. Ezért ezek valódi alternatívát felmutatni képes politikai erőként jelentek meg a választók számára, amelyek képesek lehetnek nyerni és a programjukat megvalósítani. Ezzel szemben a magyarországi ellenzéki pártok az autokratikus uralom alatt vagy anyagi szempontból és a médiamegjelenésük korlátozása révén marginalizálódtak, vagy a Fidesz beépített ügynökei segítségével domesztikálták őket, vagy önkényes pénzügyi büntetésekkel ellehetetlenítették őket. Ezen kívül megjelentek a kormánypártok által létrehozott álellenzéki pártok is, amelyek miatt a magyar példa az oroszországi viszonyok puha változatára emlékeztet a lengyelországi választásokkal szemben.
A kampányköltések tekintetében a Fidesz mintegy tízszeresen múlta felül az ellenzéki koalíció politikai reklámkiadásait. Ebbe nemcsak a Fidesz mint párt költései tartoztak bele, hanem a kormányzati és a Fidesz által pénzelt álcivil szervezetek ellenzék elleni lejáratókampányai is. Ennek pedig érdemes látni a kontextusát is, hiszen a Fidesz Magyarországán nem különül el élesen a kampány az azt megelőző időszaktól. Valójában a kormánypárti magán- és állami médiumok hosszú évek óta folyamatosan kampányüzemmódban vannak, és a kampányidőszak költéseinek többszörösét fordítják a propaganda terjesztésére. Lengyelországban az állami média ugyan hathatósan támogatta a kormánykoalíciót, az ellenzék is kapott némi teret a megjelenésre, például a miniszterelnök-jelölti vitában. Magyarországon ilyen vita nemcsak, hogy nem volt 2006 óta Orbán és a vele szemben állók között, de a 2022-es választáson az ellenzéki koalíció jelöltje mindösszesen 5 perc műsoridőt kapott az állami tévében. Ugyanakkor Lengyelországban a magánmédia még a kormányzati médiafelvásárlások ellenére is jelentős súllyal van jelen, országos tévével és napilapokkal.
A választási ígéreteket a 2022-es választáson Magyarországon soha nem látott mértékű választási költekezés váltotta fel. Összességében másfél hónappal a választások előtt a magyar állampolgárok különböző csoportjai a GDP mintegy 2,5 százalékának megfelelő összeget, 1,600 milliárd forintot kaptak kézhez. A fő tételek a gyermekkel rendelkező családok számára az előző évi teljes személyi jövedelemadó visszatérítése, az újonnan bevezetett 13. havi nyugdíj folyósítása, azonnali béremelések a közszférában, valamint a rendőrök, a titkosszolgálat és honvédség tagjainak hat havi plusz illetményjuttatása voltak. Kaczyński ezen a téren láthatóan tanult Orbántól, és az ő kampányában is megjelentek osztogatásos elemek: a nyugdíjasok áprilisban 13. havi, szeptember elején 14. havi nyugdíjat kaptak; béremelések történtek az állami szférában; egy év alatt kétszer emelték a minimálbért; befagyasztották a benzin árát az állami kutakon; és 2024 januári hatállyal megnövelték a gyermekeseknek járó havi juttatást 500-ról 800 zlotyra. Azonban mindez közvetlenül a választás előtt kisebb és kevésbé koncentrált pénzszórást jelentett, mint a 2022-es orbáni költekezés. A lengyel választók józanságát dicséri, hogy az ellenzék úgy tudott győzni, hogy bírálta a felelőtlen osztogatást, míg Magyarországon a választás megnyerését garantáló kiköltekezés az amúgy sem könnyű helyzetben lévő gazdaságot egy, a régióban kirívó inflációs és stagnáló spirálba taszította.
A lengyelországi és magyarországi választások között a különbség nem pusztán a két autokrata eltérő lehetőségei adták, hanem a választások tétjének eltérése is. A két rendszer ugyanis más-más módon illegitim: bár mindkettő a hatalom kizárólagos birtoklására tör (amit egyébként a Fidesz parlamenti kétharmadával egyoldalúan elfogadott alaptörvény is tilt), addig – szemben Kaczyński rendszerével – Orbán rendszere a hatályos büntető törvénykönyv alapján is egy állami szinten központosított és irányított bűnszervezetként funkcionál. Ez a szervezett felvilág vagy maffiaállam, melynek természetét legutóbb a MAGAM kiadó gondozásában lengyelül is megjelent Kis posztkommunista rendszerhatározó című könyvünkben tárgyaltuk. Kaczyński és Orbán számára ezért más a választások tétje. Kaczyński a választási vereséggel csak a hatalmát veszíti, kormányzati pozícióból ellenzékbe kerül. A büntetőjogi felelősségre vonás kérdése az ő esetében legfeljebb politikai, és nem köztörvényes természetű. Ő egy autokrata, de nem bűnöző. Orbán azonban autokrata és bűnöző, ezért ő és fogadott politikai családja egy, az autokráciát felszámoló rendszerváltással nemcsak a hatalmát, hanem szabadságát is kockára tenné. Számukra a menekülni kényszerülő korrupt macedón Gruevszki, moldáv Plahotniuc, ukrán Janukovics és kazah Nazarbajev intő példa, amelyet minden áron el akarnak kerülni.
Magyarország a perifériára szorul, míg Lengyelország az új európai rend alakítója lehet
Orbán 2010 utáni „keleti nyitása” az autokrata rendszerek felé egyszerre biztosítja korrupt üzletek megkötésének lehetőségét és olyan autokraták támogatását, akik – szemben a nyugati partnerekkel – soha nem emelnének kifogást Magyarország demokratikus állapota vagy az emberi jogok tekintetében. De e bűnös kapcsolatnak ára van: Magyarország Oroszországnak alárendelt maffiaállammá válik. Orbán fogadott politikai családja anyagi előnyökhöz jut, cserébe azonban Putyinnak az EU egységének aláásásával nyújt politikai szolgálatokat. Épp ezért – a közkeletű felfogással szemben – nem alternatíva Orbán számára a „Huxit”, hiszen addig értékes Putyin számára, amíg az EU-n belül tudja szolgálni az érdekeit a szankciós csomagok folyamatos puhítására tett kísérletekkel, az Ukrajnának nyújtandó támogatás akadályozásával, az orosz oligarchák szankciós listákról való levételével, vagy éppen az Oroszországtól való energiafüggőség tudatos fenntartásával.
A magyar autokrácia EU-n belüli szerepfelfogását Orbán úgy határozta meg, hogy „mi vagyunk a homok a gépezetben, bot a küllők között, tüske a köröm alatt”. Hogy a nemzeti szuverenitásra történő hivatkozással saját maffiaállama büntethetetlenségét biztosítsa, Orbán évek óta próbál zsarolóblokkot létrehozni az EU-n belül egyéb autokratikus tendenciákra fogékony rendszerekkel. A nyugat-balkáni félautokrata rezsimek felvételének e célból történő szorgalmazása mellett Kaczyńskiban is egy olyan szövetségest látott, akivel véd- és dacszövetségben védheti ki az EU értékeinek elárulásáért velük szemben kilátásba helyezett szankciókat. Azonban a 2022-es orosz agressziót követően a két ország Oroszországhoz való ellentétes viszonya tarthatatlanná tette ezt a szövetséget, melynek közös eleme immár csak az autokráciát védő EU-szkepticizmus maradt.
A lengyel ellenzék győzelmével Lengyelország és Magyarország az EU-n belül ellentétes pályára áll. Lengyelország, kiszabadulva a nemzeti dacszerepből, az Unió mind népességben, mint GDP tekintetében 5. legnagyobb országaként az új európai rend kialakításának meghatározó szereplőjévé válhat. A multipolárissá váló világrendben az Ukrajna elleni orosz agresszió még sürgősebbé teszi, hogy az EU ne pusztán gazdasági-hatalmi tényező legyen, hanem hatékony politikai szereplőként is fel tudjon lépni a világ színpadán. E folyamatban Lengyelország egyre inkább megkerülhetetlen középhatalmi tényezővé válik. Kezdődött ez a Három Tenger Kezdeményezéssel, amely a kiüresedő, konfliktusokkal terhelt V4 helyett egy tágabb, a Baltikumtól a Fekete-tengerig tartó regionális együttműködésben kívánt hangsúlyosabb szerepet adni a Közép-Kelet Európának. Másodszor az orosz inváziót követően Lengyelország a baltiakkal és Romániával együtt a legtudatosabban nézett szembe az Európát fenyegető orosz birodalmi terjeszkedés veszélyével, és került a GDP-arányosan Ukrajnának a legkomolyabb segítséget nyújtó országok sorába.
Végezetül nem lehet túlbecsülni a lengyel-ukrán megbékélés jelentőségét. Kelet-Európa számára legalább olyan fontos ez geopolitikai, történelmi és stratégiai értelemben, mint a második világháború utáni német-francia kiegyezés volt Európa számára. A „lengyel-ukrán tengely” immáron visszavonhatatlan formálója lesz az új európai együttműködésnek, és Lengyelország az EU-ban helyet kap a legbefolyásosabb országok asztalánál, ahol a „nemzeti szuverenitás” nem egy autokratikus rendszer önvédelmi reflexét, hanem az EU közösségében való alkotó befolyás megjelenését szolgálhatja. A vasárnapi lengyel választás eredménye erre ad mandátumot. Mert a szabadságszerető Európának szüksége van egy demokratikus Lengyelországra.
Magyar Bálint szociológus, volt politikus, az SZDSZ alapító tagja, egykori oktatási miniszter. Madlovics Bálint szociológus, közgazdász a CEU Democracy Institute kutatója, közös kötetük, A posztkommunista rendszerek anatómiája 2020-ban jelent meg angolul, azóta pedig magyar, orosz, spanyol és román nyelven.