Hogy mégis mi történt a huszadik és huszonegyedik században Magyarországon kívül, arról a magam részéről általános iskolában és gimnáziumban mindenhonnan tájékozód(hat)tam, csak történelemóráról nem. A 2020-as Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatban a Qubitnak nyilatkozó szervezetek és tanárok szavaiból is kiérződik: a történelemoktatás pont a világ jelenlegi folyamatainak megértéséhez szükséges, kontextualizáló tudásanyagot nem képes átadni.

Mikor aztán a kezembe került a szeptemberi iskolakezdéskor egy nyolcadikos történelemtankönyv, meglepve szembesültem, hogy nemcsak Amerikáról, de - a magyar kelet-nyitás, illetve az egyre erősödő gazdasági kapcsolatok szempontjából is érdekes - Indiáról, Kínáról, sőt Tajvanról is szólnak fejezetek. Ezek megjelennek a tizenkettedikes tankönyvben is, de alapvető tapasztalat, hogy az érettségi évében jó, ha sikerül kivégezni a tizenegyedikes anyagot, és átismételni az előző hármat.

A nyolcadikosok közel hetven órájából nagyjából tizenötöt a Régiók története című nagy témakör megismerésére kellene szánniuk a tanároknak. A témakör fejezeteiben többek között

• stabil alapokra kerül a közép-európai közösségtudat,
• Bibó Istvánt ütköztetik a NER egyik fő ideológusával, Békés Mártonnal;
• Tajvan története kvázi véget ér az ötvenes években;
• illetve Mao Ce-tung rémuralmának végeztével, mintha a kínai kommunista rémálom is véget ért volna.
• Afrikáról pedig szinte szó sem esik.

A tankönyv másik figyelemre méltó része, hogy míg az előző alaptantervben a rendszerváltás utáni korszak még a tizenkettedikes tankönyvben is ott ért véget, hogy Medgyessy helyére Gyurcsány kerül, addig a 2020-asban már nyolcadikban hosszan idézik Gyurcsány őszödi beszédét, oldják meg a határon túli nemzetiségek kérdését és magyarázzák el, hogy mégis mi Magyarország érdeke.

A sokadik Lászlók és Bélák törvényei mellett a tankönyvek nagyja épp hogy csak ki-kikacsint az azokra mellesleg nagy befolyást gyakorló európai folyamatokra. A magyar történelemoktatásról a tankönyveket olvasva megállapítható, hogy nem különösebben törekszik a magyarországi történések tágabb kontextualizálására - persze a dolog leginkább a tanárokon múlik.

Közép? Kelet? Európa?

Franciaországtól keletre minden ország igyekszik magát valamiképp a nyugathoz kapcsolni, vagy legalább elhatárolódni Kelet-Európától és a Balkántól. A jelenséget a Balkánnal kapcsolatban Slavoj Zizek szlovén filozófus elég jól elmagyarázta: Ha Szlovéniával kezdve elkezdjük megkérdezni a helyieket, mindenki a tőle keletre vagy dél-keletre fekvő országra fog mutatni, mint a Balkán kezdőpontja. „Az egészben az irónia, hogy ha túlságosan lemegyünk, a Balkán hirtelen ott lesz fent. Görögországban azt mondják »mi görögök, tőlünk eled Európa, ott fent a sötét Balkán hegyei«” - magyarázza Zizek, aki kis tulzással megállapítja, hogy sokszor a franciák már Németországot is a Balkánnal asszociálják.

Míg az egyik román földrajzkönyvről ilyen képek keringenek:

link Forrás

Addig a magyar így néz ki:

A fejezetben a terület népeinek kulturális különbségeit, az etnikai sokféleséget hangsúlyozzák a szerzők, melyet szembeállítanak a nyugat-európai egységesebb, egymásban „könnyebben feloldódó” népekkel. Kiemelik a kisállami széttagoltságot, illetve hogy a térség fokoztottan ki van szolgáltatva a nagyhatalmi befolyásnak. Ezt ellensúlyozandó a Közép-Európai államok összefogását hangsúlyozzák, példaként hozva a V4-eket.

Bár a kiszolgáltatottság tényével nehéz lenne vitába szállni, azért a felvázolt helyzet szépen rímel az előző, modern magyar kihívásokat taglaló fejezet kormányzati narratívát megidéző bekezdéseire.„Így a történelmi tapasztalatokból az is kiolvasható, hogy Magyarország vagy alárendelődik valamely külső erőközpont irányvonalának, kiszolgálva azt, vagy saját érdekeit és szuverenitását képviselve körültekintően, kiegyensúlyozottan építi kapcsolatait a nagyhatalmak »árnyékában«.”

A tizenkettedikes történelemtankönyvben idézett 2016-os Orbán évértékelő beszéd is ide kívánkozik:

Nem ez az egyetlen Orbán-idézet, a Nagy Imre újratemetésén mondott beszéden kívül még egy kötcsei szöveg is bekerült a tizenkettedikes tankönyvbe. Még ha tényleg kikerülhetetlen is a rendszerváltás utáni magyar politika legmeghatározottabb politikusának szerepeltetése, azért Békés Márton szembeállítása Bibó Istvánnal beszédes.

Békés Márton a NER egyik fő ideológusa, a kultúrharc jobboldali hadnagya - róla, és a Demeter Szilárd-korszak utáni kultúrpolitika nyomasztó jövőképéről Szabó Tibor Benjámin írt a 444-en. „Kulturális hegemónia nélkül – egy ideig – lehet kormányozni, de korszakot építeni nem. A kultúra teremti a korszakot, így a soft power valójában a legkeményebb politikai eszköznek számít” - magyarázta Békés egy interjúban.

Békés Márton a főszerkesztője annak a Kommentár folyóiratnak is, amelyből Czopf Áron, a Magyar Hírlap, Mandiner, M5 vonalon mozgó eszmetörténész 2019-es írását is idézik.

Közel, Távol, Kelet

A könyvben összefoglalják India történetét, persze a kihagyhatatlan „a tehén szent állat, ezért nem szabad bántani” rész, illetve a kellemetlenül lebutított buddhizmus gyorstalpalóval együtt. Egy oldalt kap Izrael Állam létrejötte, valamint az iszlamizmus rövid ismertetése - az Izrael és Hamász közötti háborút a jelenlegi kormányzati propaganda épp most hozza össze az uniós választásokra felélénkített migránsellenességben.

Bár ezen témáknál nem került elő a migráció témája, a modern társadalmakról szóló fejezetben idézik mind Douglas Murray 2018-as Európa furcsa halála című művét, mind Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulását:

„A Nyugat kultúráját a nyugati társadalmakon belüli csoportok is veszélyeztetik. Ilyen veszélyforrást jelentenek azok a más civilizációkból érkező bevándorlók, akik az asszimilációt elutasítva továbbra is az anyaország értékeit, szokásait és kultúráját képviselik és hirdetik. Ez a jelenség különösen az Európában élő muzulmánokra jellemző, akik egyébként nem számítanak túl nagy közösségnek. […] Európában a nyugati kultúrát ugyanígy megrendítheti, ha központi összetartó eleme, a kereszténység meggyengül.”

A könyv ezen túl hosszasan foglalkozik Kína történelmével az ókortól kezdve, a nyelv és vallások eloszlásán át, a Brit Kelet-indiai Társaság által keltett káoszig. A huszadik század belháborúiról, a Kuomintang és a Kínai Kommunista párt összefogásáról, majd szembeállásáról is szó esik. Bár a későbbiekben 2022-ig is eljut a keleti nagyhatalom történelmében, a jelenlegi Kína-Tajvan viszony kialakulásának történetéről egy szót sem ejt a könyv. Pedig ha már a gazdaságról van szó, azt gondolnánk, hogy a kulcsfontosságú chipek gyártásában élenjáró Tajvan történelme kihagyhatatlan lenne. Igaz, a tizenkettedikes tankönyv már foglalkozik a témával.

„1949 őszén a Kuomintang vereséget szenvedett, és a Csang Kaj-sekhez hű erők Tajvan szigetére menekültek. Mao Ce-tung Pekingben kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, és rövid idő alatt sztálinista jellegű diktatúrát vezetett be. A kibontakozó hidegháborúban az Amerikai Egyesült Államok már csak azt tudta megakadályozni, hogy ne induljon fegyveres invázió Tajvan ellen.”

És ha már sztálinista diktatúra, Mao Ce-tung két bekezdést, és két forrást kap, majd a könyv a liberalizációs kísérletekre fókuszál. „Fenntartották az egypárti kommunista diktatúrát és a szocialista társadalmi modellt” - írja a szöveg, de a diktatúra következményeiről a nyolcadikas tankönyv - a demográfiai krízissel ellentétben - egy szót sem ejt:

• Tienanmen a tizenkettedikes tankönyvben kap egy kis szövegdobozt,
• szintén a végzős tankönyvben az ujgurok esetében feszültségekről van szó,
• illetve röviden megemlítik a „társadalomra nehezedő politikai” elnyomást is.

Hogy a könyvek miért fogalmaznak óvatosabban a kortárs diktatúrákról és autokratikus rendszerekről az részben diplomáciai szempontból is magyarázható - gondoljunk csak a svéd történelemkönyvön pattogó magyar kormányra -, illetve Kína esetében a magyar politika több szempontból is függ gazdaságilag. Orbán Viktor a héten Pekingben például így példázta a két ország közötti mély, kulturális alapokon is nyugvó barátságot: „nem véletlen, hogy a szovjet blokkban Magyarország ismerte el elsőként Kínát, és az egyetlen olyan közép-európai állam, amely a kezdetektől fogva következetesen kitartott az egy Kína-elv mellett.” De a kínai állami tévé is pont nemrég közölt egy egészen hangulatos propaganda videót a kínai-magyar kapcsolatokról.

Afrika?

Afrika egyik tankönyvben sem érdemelt külön fejezetet, legfeljebb a gyarmatosítással vagy a második világháborúval kapcsolatban említik. A tanmenetben egyszer sem találtam leírva az Afrika szót.

Borítókép: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény