Olyan nincs, hogy ez az ember bárkit is érdekelne, lesznek a zászlóbontásán vagy tízen, ez volt a tippem a március 15-ei forradalmi fejlemények előtt. Bár a tízet nem gondoltam komolyan, tényleg abszolút érdektelenségre számítottam. Több tízezer lelkes érdeklődőre semmiképp, tehát azóta is álmélkodom.

Holott lehettem volna gyanakvóbb. Például amiatt, hogy Magyar Péter első partizános szereplésére milyen rengetegen voltak kíváncsiak (ez idő szerint 2,4 milliós nézettségnél tart), és annak alapján is, hogy később a 444-es interjú simán félmillió fölé szaladt. Kézenfekvő jel volt még, hogy bármit raktunk ki róla vagy tőle a nemzeti ünnep előtti hetekben és napokban (okosságot vagy hülyeséget, nem számított), nyájas olvasóink szénné kattintottak mindent.

És ez azóta sem változott. Magyar Péter egy személyben (ahogy egyik-másik politológusnak mondani szokása) teletematizálja a komplett közbeszédet. Ráadásul polarizált is egy nagyot, mintha nem lenne elegendő polarizációnk anélkül is. Akit kicsit is érdekel (még) Magyarország és a magyar belpolitika, róla beszél, róla van véleménye (szélsőséges rajongás és elszánt gyűlölés forog fenn a terítéken, középen most sincs semmi), és aki még nem döntötte el, hogy hús vagy hal, bőszen mérlegel az is. A mérlegelés amúgy indokolt is, pláne azok után, hogy kipattant (azaz kipattintotta maga a főszereplő) a Varga Judit-os, veszekedős, rendőrséges, HVG-s sztori. Ez minimum elbizonyíthatna, óvatosságra inthetne, szemlélődésre, kivárásra késztethetne sokakat, talán többeket, mint amennyien így tesznek. De nem ez van: az egyre népesebb tábor egyre vehemensebben menetel Magyar mellett, és egyre kevésbé toleráns mindenki mással szemben, aki nem rajong.

Magyar Péter jelenség lett. Pillanatok alatt. Válságjelenség. A kérdés már csak az, hogy ez itt minek a válsága.