Most mindenki arról beszél, hogy a foci-Eb-n a skótok elleni vasárnap esti meccsen még lehetőségünk lehet megszerezni a harmadik, továbbjutást érő helyet.
Az 1986-os foci-vébé volt tán az első nagy torna, ahol a négyes csoportok legjobb harmadikjai is továbbjuthattak. Az volt a második 24 csapatos világbajnokság, a lebonyolítási rendje ugyanaz volt, mint 2016 óta az Eb-knek: a csoportok első két helyezettje és a négy legjobb csoportharmadik jut a 16 közé.
Tizenéves voltam a vébén, minden meccset követtem, hónapokkal a vébé előtt minden összeolvastam a fociról, naponta vettem a Népsportot, és úgy emlékszem: az a lehetőség, hogy mi a harmadik helyen is továbbjuthatunk, nem nagyon merült fel. A szovjetek elleni 0-6 előtt azért, mert a világverő válogatottunknak nincs szüksége ilyen kegyelemkenyérre. A vereség után meg azért, mert a 0-6-os vereség lelki sokkja után képtelenség továbbjutni.
A magyar válogatott akkor zsinórban harmadszorra jutott ki világbajnokságra – ez a bravúr azóta sem sikerült. A selejtezőcsoport megnyerése, és a néhány hónappal a torna előtt a brazilok 3-0-ás legyőzése után nem csak a drukkerek, de hazai és külföldi szakemberek is arról beszéltek, hogy a magyar válogatott lehet a sötét ló. Még az sem kizárt, hogy a négy közé jut. Nagyjából olyan szerepben voltunk, mint az elmúlt tíz év belga válogatottjai.
Valójában már az bravúrnak számított volna, ha továbbjutunk a csoportból, és ez volt a hivatalos cél is. Ilyen eredményre ugyanis 1966 óta nem volt képes a magyar válogatott. A legjobb csoportharmadikok továbbjutása pedig erre reális alapot teremtett, hiszen az Európa-bajnok francia és a mindig erős szovjet válogatott mellett a különösebb futballmúlttal nem rendelkező, vébén akkor először szereplő Kanada volt még a csoportban.
A hangulat tehát olyan volt, hogy a továbbjutás nem kérdés, a legjobb harmadiknak járó vigaszágra nem sok szót vesztegettek. Aztán jött az első meccs, a szovjetek elleni 0-6, ami mindent megváltoztatott. Egy olyan kétségbeesés lett úrrá a közvéleményen, a szakmai stábon és a játékosokon, hogy a kanadaiak és a franciák elleni meccs púp lett a hátunkon. A rossz gólarány miatt senki sem számolt továbbjutással.
Sehol nem volt megírva pedig, hogy más harmadik helyezett válogatott nem szenvedhet súlyos vereséget. (Uruguay szenvedett is, 6-1-ra kapott ki Dániától.) És az sem, hogy mi nem verhetjük meg nagyobb gólaránnyal Kanadát vagy szenvedhetünk szűk vereséget a két forduló után már továbbjutó franciáktól.
A szövetségi kapitány nyilatkozatai azonban arról tanúskodtak, hogy feladtuk, nem számolgatunk. A Kanada elleni meccs előtt például Mezey György a feje búbjáig merült a kétségbeesés mocsarában, és vele együtt nyilván a keret tagjai is: „Vannak, akik azt mondják, hogy gólokkal nyerünk Kanada ellen. Azt hiszem, akik így vélekednek, azoknak fogalmuk sincs a játékosok lelkiállapotáról, és nem értik a futball lényegét. Bizton állíthatom, hogy lehetetlen kitörölni ezt a nagy szégyent a játékosok fejéből.”
A Kanada elleni 2-0-ás győzelem után és a franciák elleni 3-0-ás vereség előtt ezt mondta: „Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy még mindig sokk utáni állapotban, nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Mindenki összeroppant, játékos, vezető egyaránt.”
Hiába, akkoriban még nem zizegtek sportpszichológusok, coach-ok a válogatottak körül. Csoda-e, ha ezek után a tartalékos franciák ellen is sima 3-0-ás vereséget szenvedtünk? A magyar futball mindig erős volt a matekozásban, de akkor erre sem volt erőnk. Mégis, mindössze két góllal maradtunk le a továbbjutásról. És akkor, paradox módon, az lett volna a magyar futball egyik legnagyobb sikere az 1966-os vébé óta. A 0-6 ellenére is továbbmentünk volna, ha például
Így alakult a csoportharmadikok sorrendje:
Így viszont Uruguay játszott a világbajnokságot végül megnyerő Argentína ellen, és szenvedett 1-0-ás vereséget.
Az más kérdés, hogy a magyar labdarúgás attól még egy cseppet sem lett volna jobb, ha 1986-ban vb-nyolcaddöntőt játszunk.