Joe Biden nyolc hónapja nem tartott rendes sajtótájékoztatót, ami az Egyesült Államokban akkor is szokatlannak, sőt botrányosnak számít, ha kevésbé szerencsés helyeken ilyen szintű átláthatóságról csak álmodozunk. A probléma akkor vált igazán égetővé, amikor a Donald Trumppal folytatott vitán mutatott (le)szereplése miatt már a saját pártjában és a legnagyobb adományozói között is egyre többen kérdőjelezték meg, hogy képes-e sikerre vinni az újraválasztási kampányát. Arról nem is beszélve, hogy tud-e még újabb négy évig kormányozni a 81 éves veterán politikus.

Vert helyzetben

A stábja okosan időzítette a sajtótájékoztatót, amelyen az elnöknek bizonyítania kellett, hogy nem csak kormányozni képes, hanem tud válaszolni bármilyen kérdésre, miközben erőt és energiát sugároz. A NATO 75. születésnapja ünnepi esemény volt, amelyen látványos eredményeket tudott felmutatni az USA által vezetett védelmi szövetség. Megszavazták a szükséges légvédelmi rendszereket és vadászgépeket Ukrajnának, kötelezettséget vállaltak arra, hogy Kijev „visszafordíthatatlanul” tart a taggá válás felé, miközben nyíltan figyelmeztették Kínát, hogy ha folytatja Putyin háborújának támogatását, annak következményei lesznek.

A csúcstalálkozóra sötét árnyékként vetült az egyre nagyobb valószínűsége egy újabb Trump-elnökségnek, aki köztudottan hektikus viszonyt ápol a NATO-val, és mindenki arra számít, hogy kihátrálna Ukrajna mögül. De Bidennek mindez jól jött: olyan vezetőként tudott kiállni a nyilvánosság elé, mint aki eredményeket tud felmutatni, és akitől sokkal többet várhat a világ, mint a riválisától. Az is jó húzásnak bizonyult, hogy a helyzetből következően Biden elkerülhetetlenül kapott bonyolult külpolitikai kérdéseket is, például, a Kínához való viszonyról és a gázai háborúról, ezekre pedig érdemi és összeszedett válaszokat tudott adni.

De hát mit ér mindez a címlapokon és a közösségi médiában, ha a sajtótájékoztató előtt nem sokkal akkorát bakizik az elnök, hogy lehetetlen másra figyelni?

Trumpék alighanem legszebb álmukban sem gondolták volna, hogy ez összejön: Bidennek sikerült Zelenszkij neve helyett Putyin nevét bemondani, miközben az ukrán elnök ott állt mellette. Innen már eleve nehéz lett volna megnyerni az estét, aztán rögtön az első kérdésre Biden a saját alelnöke nevét cserélte fel Trump nevével.

Aki hozzám hasonlóan végignézte az egyórás sajtótájékoztatót, az láthatta, hogy hiába volt egy eseménydús, tárgyalásokkal teli nap végén, Biden sokkal összeszedettebb volt, mint a Trump elleni vitán. De azért a kelleténél lassabb és enerváltabb. Volt pár éles mondata, és párszor látványosan próbált laza vagy szenvedélyes lenni, de ezek erőltetettnek hatottak.

A legnagyobb nehézsége talán nem is az volt, ahogyan beszélt, hanem az, amiről: a saját sebezhetőségéről. Mert a kérdések nagy része nyilván erre vonatkozott.

Biden egy előre megírt listából olvasta fel, hogy ki kérdezhet, és a nagy hírügynökségek (Reuters, AFP, Bloomberg, AP) mellett például két nagy tévé (CBS, NBC) és két nagy amerikai lap, a Financial Times és New York Times kapott lehetőséget. De szinte mindegy volt, kinél volt a mikrofon, mert ugyanaz a forgatókönyv ismétlődött: a világpolitikai jelentőségű ügyekben Biden határozott és tájékozott volt, de

legalább ennyi kérdés irányult arra, hogy visszalép-e a jelöltségtől, fizikailag és mentálisan kész-e a feladatra, lát-e magánál jobb jelöltet, és mit szól ahhoz, hogy a saját párttársai kérik: fontolja meg a visszavonulást.

Ebből a helyzetből nem nagyon lehet jól kijönni, de Biden még a lehetőségekhez képest se reagált optimálisan. Ezeknél a felvetéseknél többször összezavarodott, ismételte önmagát, és még a saját stábját is kritizálta.