HIV aktivista, egy roma kick-box bajnok és Pankotai Lili kapta az idei Szabad-díjat
2023 szeptember 21., 11:17
Találjuk meg 2024 legszabadabb magyar emberét!
Magyarországon,
- ahol Szuverenitásvédelmi Hivatallal fenyegetik a civil szervezeteket és a szabad sajtót,
- ahol az oktatás lezüllesztése elleni tiltakozásokat a kormány teljesen és végérvényesen figyelmen kívül hagyta,
- ahol a kórház konyhájának falán tengődő penészre a kormányszóvivő csak annyit mond: valójában nem is penész az, csak zsírra szállt por,
egyre nagyobb kockázatot vállal, aki kiáll a véleményéért, a saját vagy a közössége jogaiért, szabadságáért.
Ezt a folyamatot próbálja ellensúlyozni a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) egyebek mellett azzal, hogy 2019 óta minden évben megkeresi és a Szabad-díjat adja azoknak a hétköznapi hősöknek – embereknek és közösségeknek –, akik a saját környezetükben a legtöbbet tették és teszik azért, hogy Magyarország igazságosabb és élhetőbb hely legyen.
A 2024-es Szabad-díj jelöltjeire idén tavasszal is az olvasók tehettek javaslatot. Közülük nyolcan maradtak versenyben a díjakért. A Szabad-díjat a TASZ szakmai zsűrije (Horváth Dorka - a BOOKR Kids alapítója, Kertész Anna - a TASZ kommunikációs és magánadományozási vezetője, Marge - dalszerző-énekes, Miklósi Gábor - újságíró, Molnár Áron (NoÁr) - színész és Nyáry Luca író, a WMN újságírója) ítéli oda.
A közönségdíj nyertesére szeptember 13-ig bárki szavazhat a szavazódobozban a cikk végén. A díjátadó, ahol az összes jelölt elmeséli történetét, szeptember 18-án, a terézvárosi 6Szín Teátrumban (Jókai utca 6) lesz 19 órakor. Jegyeket itt lehet vásárolni. A korábbi évek díjazottjait itt lehet megtalálni.
A Szabad-díj médiapartnere a 444.hu.
***
Budai Alexandra édesanya, aki a lányáért szembeszállt az egyházzal, a faluval és az emberek előítéleteivel
„Az én gyerekem nem eladó” - így reagált Budai Alexandra, minden alkalommal, amikor valaki pénzt ajánlott neki azért cserébe, hogy ne tegyen feljelentést az általános iskolás kislányát hittan órákon zaklató pap ellen. Pedig több fontos ember is arra számított, hogy néhány százezer forinttal be lehet fogni a roma asszony száját, hiszen tudták, hogy nehéz anyagi körülmények között él. Intézetben nőtt fel ő is és a férje is, aki egy baleset miatt tartósan munkaképtelen lett. Azóta Alexandra napszámos munkájából próbának boldogulni, miközben öt gyereket nevelnek, akik közül a legnagyobb ekkoriban 9 éves volt, a legkisebb pedig még csecsemő.
A Hajdú-Bihar megyei falu, ahol élnek, igen vallásos, Alexandra maga is hívő görögkatolikus volt, amióta csak az eszét tudja. Imádkozni még mindig imádkozik, de ma már nem bír belépni a templomba. Bár ő azonnal hitt a lányának, aki a pap fenyegetése ellenére végre el merte mondani, hogy mi történik vele a hittanórákon, a falubeliek inkább a zaklató pártját fogták. „Ha a boltnál meglátták a kislányt, már magyaráztak, hogy miért kell ilyesmit kitalálni, mert ez nem igaz. Védték nagyon a papot, és úton-útfélen bántottak bennünket.”
Alexandrát azonban sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni nem lehetett. Nem hallgatott, így az is kiderült, hogy nem az ő lánya volt az egyetlen áldozat, négy másik gyermek esetét is feltárta a nyomozás. Mire bíróság elé került a pap ügye, a falubeliek nem győztek hálálkodni, meg bocsánatot kérni. Azt ugyanakkor sem az iskola, sem az egyház nem vállalta azóta se, hogy a molesztált kislányt támogassák anyagilag, pedig szüksége lenne szakember segítségére, hogy fel tudja dolgozni a történteket.
Bármilyen nehéz is volt az az időszak, amíg senki nem hitt a faluban a lányának, Alexandra végig biztos volt abban, hogy az igazságnak ki kell derülnie, és most abban talál megnyugvást, hogy „ma már mindenki tudja, mi történt”. Az ő bátor kiállása nélkül a további áldozatok történetei is rejtve maradtak volna.
Daróczi Anna roma feminista, emberjogi és LMBTQ-jogi aktivista
„Én egy vegyes házasságba születtem, egy fehér, jobboldali és egy cigány, roma aktivista család sarjaként. Ilyen háttérrel az ember vagy »mindenfób«, vagy interszekcionális feminista, LMBTQ- és migránssimogató, roma aktivista lesz. Nekem az utóbbit dobta a gép” - mondja magáról Daróczi Anna, Phiren Amenca Nemzetközi Ifjúsági Hálózat projektkoordinátora, a Roma Női Hálózat alapítója, és a Romaversitas Alapítvány kuratóriumának az elnöke.
Anna úgy nőtt fel egy kőbányai lakótelepen, hogy az akkori roma értelmiség és művészvilág tagjai rendszeres vendégek voltak a nappalijukban, miközben az iskoláiba egyedüli roma diákként járt. Kifejezetten fiatalon szembesült azokkal a társadalmi igazságtalanságokkal és előítéletekkel, amelyek felszámolásáért a mai napig elszántan küzd. Egy családi anekdota szerint már négyévesen, a kádban pancsolva is azt harsogta, hogy „cigánypolitika, cigánypolitika”, a feminizmusról és a női egyenjogúságról viszont sokáig nem hallott. Ennek ellenére a nemi sztereotípiák és előítéletek, illetve az igazságtalan otthoni munkamegosztás (hogy az anyukája főzött, mosott, takarított, amíg az apukája az aktivista barátaival diskurált) mindig is zavarta. Már egyetemista volt, amikor ennek nevet is tudott adni, és elkezdett beletanulni abba, hogy hogyan lehet szervezett formában fellépni a társadalmi elnyomás ellen, legyen az szexizmus, rasszizmus, idegengyűlölet, homo- vagy transzfóbia.
Az első diplomáját szociálpedagógiából szerezte meg, de mire elvégezte a főiskolát, már biztos volt benne, hogy a magyar állami gyermekvédelmi és szociális rendszert nem akarja kiszolgálni. Úgy érzi, hogy a világot aztán a Közép-Európai Egyetem (CEU) Roma Access Programja nyitotta ki a számára, ahol sok más ország roma fiataljaival együtt készült fel nemzetközi, akadémiai pályára. Itt erősödött meg igazán a roma identitása, itt mélyült el a feminista szakirodalomban, és innen vették fel végül a CEU Critical Gender Studies mesterképzésére, amit szintén sikeresen elvégzett. A kutatásnál azonban jobban vonzotta az aktivizmus, mert aktívan akar tenni azért, hogy egy szabadabb társadalomban élhessünk, ahol az emberek elszakadnak az előítéletektől, ahol mindenki úgy élhet, ahogy szeretne, anélkül, hogy mások ezért bántanák, vagy próbálnák megakadályozni őt ebben.
Az elmúlt évtizedben foglalkozott a cigányellenesség, illetve a rasszizmus leküzdésével, és sikeresen képviselt nőjogi ügyeket. A Phiren Amenca csapatával számtalan roma és nem roma fiatal számára teremtett lehetőséget egymás megismerésére és arra, hogy ők is belekóstoljanak az aktivizmusba. Az általuk felkarolt és támogatott roma fiatalok közül mára sokan alapítottak saját civil szervezetet, lettek aktívak a saját országuk nemzeti politikájában, vagy vállaltak vezető szerepet a kisebb közösségeikben.
Sőt, Anna a munkájával olyan egyéni sikertörténetekhez is hozzájárult, amikor kifejezetten nehéz körülmények közül érkező fiataloknak is sikerült megérkezniük olyan életbe, amiről előtte nem is álmodtak. Büszke arra, hogy a Phiren Amenca az egyetlen nemzetközi, roma fiatalokkal foglalkozó szervezetként tagja az Európai Ifjúsági Fórumnak, és a legutóbbi EU-s roma stratégia kialakításában, a civil egyeztetések során sikerrel képviselték a roma LMBTQ fiatalok, illetve a fiatal roma nők és lányok helyzetét.
Heindl Péter jogász, tanár, aktivista, a Gandhi Gimnázium és a gilvánfai tanoda alapítója
„Nem úgy dolgozok, hogy én legyek a nagy fehér ember, aki megmondja itt a faluban, hogy hogyan kell jónak lenni” – mondja a munkájáról Heindl Péter jogász, tanár, aktivista. Bár a kormányzati propagandaplakátok „dekorálásával” vált szélesebb körben ismertté, életművének mégis a gilvánfai tanoda működtetésében vállalt szerepét tartja.
Péter 18 évesen még közép-amerikai gerillaharcosnak készült, de rövidesen rájött, hogy a kommunizmus nemcsak az értelmiség, de a munkásosztály felé is elnyomó rendszer. Vallja, hogy a szegények melletti kiállást semmilyen ideológia oltárán nem szabad feláldozni.
Büszke arra, hogy a 400 fős, szegregált Gilvánfa mekkorát változott már két évvel azután, hogy tanodát nyitottak ott. Egy évtizeddel később pedig már teljesen általános, hogy a gyerekek középiskolába járnak, vannak diplomásaik és minden családból legalább egyvalaki a munkaerőpiacon elhelyezkedve dolgozik.
Péter sosem titkolta a véleményét, ami miatt korábban a Belügyminisztérium megfenyegette azzal, hogy „a nyíltan rendszerellenes tevékenységével” árthat azoknak a civil szervezeteknek, amelyekben dolgozik. Ezután a munkahelye érdekében felmondott, hátrébb lépett. 2012 óta „Nemecsek Ernőként” dolgozik azokon a helyeken, ahol korábban vezető volt.
A plakátdekorálás „spontán önegészségvédelemként” kezdődött az állam hazug propagandája ellen, mára azonban kiforrt ideológia áll mögötte. Célja egyrészt, hogy felhívja a társadalom és a bíróságok figyelmét arra, hogy szerinte „Magyarországon választásos önkényuralom működik”. Másrészről szeretné elérni, hogy létrejöjjön egy olyan mozgalom itthon, amely azért dolgozik, hogy ezt a rendszert megváltoztassa, és ezért mindig hajlandó legyen emelni a tétet anélkül, hogy a munkájával a rendszert kiszolgáló láncszemmé válna.
Péternek egyedi védjegye is van: a kormányzati plakátokon a tiltakozó felirat mellett paprikajancsival teszi egyértelművé, hogy a plakát „feljavítása” az ő műve. Büntetőper is indult ellene emiatt, és akár száz napos fogházbüntetést is kaphatott volna. A bíróság végül egy jogi kiskapura hivatkozva felmentette, Péter szerint azért, mert egy ilyen politikai ügy miatt börtönbe kerülni még ebben a rendszerben is túl messzire megy.
Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász, aki halálos beteg és az életvégi döntések szabadságáért küzd
„Szabadság az, ha sem az állam, sem más ember önkénye nem akadályoz senkit. Spirituális értelemben mindig szabadok vagyunk, ezért is töltik örök rettegésben az életüket az önkényuralkodók” - mondja Karsai Dániel tíz hónappal azután, hogy a nyilvánosság elé állt ALS-betegként.
Dániel a szülei tanácsára választotta a jogi egyetemet, aztán rögtön a legelső héten „eldőlt a sorsa”, amikor beült Papp Imre alkotmányjog szemináriumára. Miután lediplomázott, Magyarországon az Alkotmánybíróságon és az Igazságügyi Minisztérium Közjogi Kodifikációs Főosztályán dolgozott. Aztán Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán folytatta a pályafutását, több mint ezer határozattervezet fűződik a nevéhez.
Franciaországból 2009-ben tért haza, hogy megnyissa a saját, emberi jogi problémákra fókuszáló ügyvédi irodáját. Számos ügyben (pl. kisegyházak jogfosztása, tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, közérdekű adatok nyilvánossága) képviselte ügyfeleit Strasbourgban, az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok előtt. Eközben a szabadidejében aktívan sportolt: kétszer teljesítette az Országos Kéktúrát, Nepálban több ötezres csúcsot is megmászott, járt a Mount Everest alaptáborában és fekete övet szerzett ju-jitsu-ban.
Már elkezdte az Alföldi Kéktúrát és a következő övvizsgájára készült küzdősportolóként, amikor 2022-ben diagnosztizálták a gyógyíthatatlan betegségét. Ekkor azzal is szembesülnie kellett, hogy az ALS miatt megalázó és szenvedéssel teli halál vár rá, mert Magyarországon neki és sorstársainak nincs lehetőségük arra, hogy dönthessenek a méltó halálról. Dániel ennek megváltoztatásáért fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához, és úgy döntött, hogy nemcsak a jogászi tapasztalatát veti latba. Azért, hogy a halálos betegségekről és az életvégi döntésekhez való jogról szóló társadalmi párbeszéd ne csak elvont elméletekről szóljon, hogy a hús-vér valóság is megjelenjen a diskurzusban, azt is vállalta, hogy a betegségéről nem csak beszél, hanem megmutatja annak a leghétköznapibb, legsebezhetőbb pillanatait is.
Elképesztő erőről tesz tanúbizonyságot az, hogy az élethelyzetét és személyes tragédiáját képes társadalmi változás katalizátoraként használni. Neki köszönhető, hogy elindult egy olyan széles körű társadalmi vita a méltó halálról, amit korábban senkinek, sehogyan nem sikerült a köztudatba hoznia. Dániel jogászként és sportolóként is ismer sokféle győzelmet, és hisz abban, hogy a mostani küzdelme is sikeres lesz, és Magyarországon is joga lesz a súlyos betegeknek dönteni a méltóságteljes halálról.
Kiss Sándor trombitatanár, aki zenével segít a hátrányos helyzetű gyerekeken
„Sokkal többet tanulnak a gyerekek annál, minthogy hogyan kell fújni a trombitát” – mondja a munkája értelméről Kiss Sándor, a Szimfónia Program tornanádaskai trombitatanára és munkacsoport-vezetője. Nemcsak zenélni tanítja a helyi hátrányos helyzetű gyerekeket, hanem arra is, hogy a világ nagy, és ezt ők is felfedezhetik.
Sándor egészen korán érzékeny volt az igazságtalanságokra és a kirekesztésre, gyerekkorában is gyakran barátkozott azokkal, akit a többiek bántottak. Zenész családban nőtt fel, és már a gimnáziumban is trombita szakos volt. Miután Miskolcon lediplomázott, egyből a Szimfónia Programban kezdett dolgozni, mert azt érezte, hogy ő a zenén keresztül tud segíteni másoknak.
Tornanádaska, ahol a program működik, egy szegregált zsákfalu. Sándor szerint „az itt élő gyerekek bőven a startvonal mögül indulnak”, a tanáraik sokszor eszköztelenek, a családjaik kezét szinte mindenki elengedte. Szolidaritás híján, a világtól elzárva pedig alig van esélyük a felzárkózásra. A venezuelai El Systema modell és a Kodály-módszer mintájára 2015-ben elindított Szimfónia Program a zeneoktatáson keresztül teremt kitörési lehetőséget. A gyerekek nemcsak hangszereken tanulnak meg játszani, hanem a csoportközpontú oktatáson keresztül a munka világára is felkészülnek. Bár a munkája nem mindig könnyű, Sándort a gyerekek lelkesedése miatt teljesen magába szippantotta Tornanádaska. A célja rövidtávon az, hogy a tanítványai jól érezzék magukat és örömüket leljék a zenében, hosszútávon pedig, hogy a társadalom hasznos tagjaivá váljanak. Ha valamelyikükből végül művész válik, az számára csak a hab a tortán.
Sándor büszke arra, hogy a zenetanulás által mára több egykori tanítványuk megtalálta már a számításait, és boldogul az életében. A tornanádaskai fúvószenekar sikerét pedig az is bizonyítja, hogy számos hazai fellépés után tavaly Lengyelországban is koncerteztek. Sándor ugyanakkor nagyon szeretné elérni, hogy egyszer a tengerentúlra is elvihesse a tanítványait, hogy “megnyílhasson előttük is a világ.”
Modoló Ákos keresztény LMBTQ-aktivista, a Szimpozion Egyesület vezetőségi tagja
„Nem ellentmondás keresztényként támogatni az LMBTQ-közösséget. Épp ellenkezőleg, ezt látom logikusnak” - mondja Modoló Ákos, akinek az egész életét végigkísérte az a kettősség, hogy egyszerre gyakorló katolikus és meleg.
Olasz édesapjával és magyar édesanyjával Mezőberényben nőtt fel, egy konzervatív vidéki környezetből került be Budapest „ultralibsi” közegeibe. Bár sokan azt gondolják, hogy a vallásgyakorló keresztény csoportok és az LMBTQ-közösségek nehezen férnek meg egymás mellett, Ákos azt tapasztalta, hogy sokkal több bennük a közös, mint ami elválasztja őket. „Mindkét csoport kiáll a saját hitéért, vannak értékeik és jobbá akarják tenni a világot. Magyarországon ráadásul közel azonos a méretük, és a többségi társadalomból kiszorulva sztereotípiák övezik őket, mégsem jellemző rájuk a magyaros apátia”.
Ákos ugyanakkor azt is látja, hogy az erős falú véleménybuborékok miatt könnyű „belesüppedni a lövészárokba”, és kirekesztővé válni, de dolgozik ez ellen azzal, hogy mindkét közegben megpróbál rávilágítani a „másik oldal” perspektívájára. A célja, hogy kizökkentse az embereket saját igazuk hajszolásából.
Ákos könyvet is szerkesztett a vallás és az LMBTQ-identitás témájában, és célja, hogy platformot és láthatóságot teremtsen a kettő keresztmetszetének. A Szimpozion Egyesületben végzett munkájában is látja a párhuzamot a hitéleti tevékenységekkel. Mindkét területen a közösségkovácsolás a legfontosabb, és folyamatosan szükség van a közös célokra.
Ákos azt vallja, hogy a hitgyakorlásnak nincs megfelelő módja, és ahogy Isten alakját is mindenki máshogy képzeli, úgy a személyes hitét és istenkapcsolatát is magának alakíthatja mindenki.
Salamon Sándor, egy jobb egészségügyi rendszerért küzdő, nyugdíjas kora ellenére még mindig praktizáló háziorvos a Bodrogközből
„Nekem nem az állam a munkaadóm, hanem a betegek. Mivel nincs olyan hogy jobboldali, meg baloldali betegség, nekem politikus nem parancsol, csak a páciensek, meg a Jóisten” - ezt szokta válaszolni a Bodrogköz háziorvosa, Salamon Sándor, ha valaki megkérdezi, honnan veszi a bátorságot, hogy szembe menjen a hatalmi érdekekkel.
Már elmúlt hetven éves, mégis napi több száz kilométert autózik az ország egyik legszegényebb régiójában, ahol hat különböző falu számára ő az egyetlen elérhető orvos. A története abból a szempontból nem egyedi, hogy Magyarországon a még praktizáló háziorvosok többsége már most is hatvan év feletti. Abból a szempontból viszont kivételesnek számít, hogy a példamutató elszántsága és töretlen munkabírása komoly közéleti aktivitással is párosul. Kétszer volt polgármester kis bodrogközi falvakban, szerkesztette az egészségügyi dolgozók Látlelet című szakszervezeti lapját, és a FAKOOSZ nevű orvosszövetség régiós vezetőjeként is dolgozott.
Bár gyerekként sok mindenben tehetségesnek tartották a festészettől a zenélésen át, Sándort a sebészként dolgozó nagybátyja és egy szintén doktor atyai jóbarátja is az orvosi pálya felé terelte. Miután lediplomázott, először Nyíregyházán dolgozott a sóstói tüdőklinikán, aztán a szerelem vitte Kisvárdára. Már ekkor is „álláshalmozó” orvos volt: egyszerre dolgozott a belgyógyászaton és a tüdőgondozóban, miközben hét közben egy kisvárdai praxisban, hétvégén pedig Mándon is ügyelt. A Bodrogközbe végül azért került, mert a kisvárdai főnökével nem tudott megegyezni abban, hogy az emberhiány miatt általa betöltött öt állás után mennyi fizetést érdemelne meg.
Először csak két faluban, Zemplénagárdon és Révleányváron rendelt, később a felesége átvette tőle ezeket a praxisokat, ő pedig ment tovább, és a szomszédos Dámóc, Lácacséke és Semjén háziorvosa lett. Ma már négy évtizede annak, hogy a Bodrogközben rendel, időközben nyugdíjas korú lett, de nemhogy nem hagyta ott a falvait, mikor a környéken további települések (Nagyrozvágy, Kisrozvágy és Ricse) is orvos nélkül maradtak, azoknak a praxisait is átvette.
Amellett, hogy folyamatosan rendel, Sándor egyike azoknak az orvosoknak, akik rendszeresen és hangosan tiltakoznak a lehetetlen állapotok ellen. 2011-ben, amikor a bodrogközi ügyeleteken hónapokon át elmaradt az orvos és nővér bérek kifizetése, a megyei sajtóhoz fordult. Tavaly pedig, amikor a Cigándi járás szakrendelője finanszírozhatatlanná vált, ott volt a tüntetők között, akik elérték, hogy ne zárjon be az intézmény.
Schmidt Erika, aki a bicskei pedofil-ügyben megtörte a csendet
„Nem tudtam tovább élni abban a tudatban, hogy amíg én megyek az utcán, vásárolok a boltban vagy épp befizetem a számláimat a postán, addig Bicskén a gyerekek továbbra is ki vannak szolgáltatva az őket bántalmazó igazgatónak” - mondja Schmidt Erika, aki külsős foglalkoztatóként évekig dolgozott a gyermekotthon lakóival. Két, az intézetből időközben eltávolított kollégájával együtt éveken át küzdött azért, hogy ne maradhasson titokban és büntetlenül az, amit „János bácsi" és bűntársa, K. Endre tett a gyerekekkel.
Erikának tinédzser korában volt egy zűrös időszaka, amikor csak hajszál választotta el attól, hogy a gyermekvédelmi rendszerben kössön ki. Neki akkor szerencséje volt. Aztán felnőtt fejjel látott egy riportot egy hozzá hasonló lányról, aki végül javító intézetbe került, emiatt döntött úgy, hogy szeretne a gyermekvédelemben élőkkel dolgozni.
A gyermekotthon igazgató pedofil tevékenységéről először Bárnai Árpád az otthon egyik nevelője, majd az ő kollégája értesült. Erika látta kettőjük küzdelmét, és azt, hogy rendre közönybe vagy éppen visszaélésekbe ütköznek, és a hivatalos gyermekvédelmi úton nem tudnak megoldást, segítséget találni.
Látva, hogy nem érkezik segítség, igyekezett más utakat keresni, olyan lehetőségeket, amik kívül állnak a gyermekvédelmi rendszeren. Mikor sorozatos akadályokba ütközött, kellő vizsgálódás után után úgy döntött, hogy megkeresi Moskovics Juditot, az RTL Házon Kívül műsorának riporterét.
Időközben a bántalmazás még súlyosabb tragédiába torkollt: a pedofil igazgató egyik áldozata öngyilkos lett. Emiatt jutott el egy másik, időközben nagykorúvá vált és az intézetből kikerült áldozat arra a döntésre, hogy ország-világ előtt vállalja a történetét.
Árpád és Erika ekkor már évek óta próbáltak elég bizonyítékot szerezni ahhoz, hogy nyilvánosságra hozhassák a történteket, de a tényfeltáró műsor csak ekkor készülhetett el. V. János igazgató és a helyettese, K. Endre végül börtönbe került.
Saját szerepét nézve Erika azt fogalmazta meg, hogy mindenki lehet egy láncszeme a változásnak, de ehhez, ha csak egyetlen mód van, rá cselekedni kell. Felelősségteljesen, körültekintően, de lépéseket kell tenni. Még akkor is, ha ez csak egy a sokból.