Tényleg az a sikeres ember, aki életének 80 százalékát olyanok társaságában tölti, akiket utál?

• Az állandó növekedésre törekvő fogyasztói társadalom arra ösztökél, hogy minél többet dolgozzunk, hogy legyen miből vásárolnunk, fogyasztanunk.
• Pedig a technológiai fejlődést használhatnánk arra is, hogy több szabadidőnk legyen.
• Ezzel a hozzáállással vágott bele a munkába az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoportja, amely öt éven át kutatta a munkaidő-csökkentés lehetséges módjait és formáit.
• A kutatócsoport vezetője, Antal Miklós ökológiai közgazdász szerint érdemes megkérdőjelezni a társadalmunk sikerhajszoló jóléti képét, és pénzperspektíva helyett időperspektívából szemlélni a dolgokat.
• A kutatás fő tapasztalatairól, tanulságairól kérdeztük.

Miért kezdett el foglalkoztatni ez a téma, és miért Új Vízió a kutatócsoport neve?

Azért, mert úgy tűnik, hogy környezeti szempontból fenntarthatatlan a folyamatos gazdasági növekedés hajszolása. A produktivitás növekedését, hogy egyre jobb gépekkel, egyre kevesebb idő alatt egyre többet tudunk termelni, használhatnánk a még több termelés helyett akár arra is, hogy több legyen a szabadidőnk. Persze így nagyon egyszerűen hangzik, de hogy ez hol, mikor, mennyire megvalósítható, az rendkívül komplex. Ezért kezdtem bele a kutatásba, abszolút zöld megközelítésből érkezem.

Mennyire voltak előttetek példák a négynapos munkahéttel való kísérletezésre, amikor elkezdtétek a kutatást?

2019-ben indult a projekt, a covid előtt. Amikor a pályázatot írtam, akkor még nem igazán lehetett hallani ilyen kísérletekről. Biztos voltak olyan kis cégek, akik itt-ott próbálkoztak vele, de a ma ismert nagy kísérletek még sehol sem voltak. Ez a covid után lett nagy téma a közbeszédben.

A covid mennyit változtatott az eredeti elképzeléseiteken?

Sokat. Egyrészt a csapatot elég nehéz volt felépíteni úgy, hogy még alig ismertük egymást. Ráadásul az empirikus adatfelvételeket online kellett megoldanunk, nem lehetett személyesen interjúzni. Ezek voltak a hátrányok. De volt előnye is, mert hirtelen mindenki másképp kezdett gondolni a munkára. Sokan vették észre, hogy hoppá, lehet, hogy a dolgokat teljesen másképp is lehetne csinálni, és az a kérdés is felmerült, hogy lehetne-e kevesebbet dolgozni. Szerintem a karantén időszak sokat hozzátett ahhoz, hogy ilyen nagy munkaidő-csökkentési kísérletek indultak.

Mit vizsgált pontosan a kutatás, hogyan strukturáltátok?

Négy részre osztottuk a kutatást, két nagy részen belül két-két kisebb. Az egyik nagy rész a megvalósíthatóság, a másik nagy rész a kívánatosság. Hogy meg lehet-e csinálni, és jó-e, ha megcsináljuk. Előbbiben vizsgáltuk azt, hogy politikailag meg lehet-e csinálni, hogy erősebbek-e azok a csoportok, akik akarják csinálni, mint azok, akik nem akarják. Itt nem feltétlen országos politikára gondolok, ide soroljuk mondjuk a munkavállalók és munkaadók küzdelmét is. Illetve vizsgáltuk a megvalósíthatóság praktikus oldalát, hogy például az olyan emberekkel, akiknek nehezen mérhető a munkaideje, velük mit lehet kezdeni. A kívánatosság pedig azt nézi, mennyire jó az embernek meg mennyire jó a környezetnek.

Többféle munkaidő csökkentési módszer realitását próbáltuk felmérni. A két alapvető változó az, hogy hogyan változik a fizetés és a termelés egy csökkentés esetén.

Mik a fő tapasztalatok?

Az egyik, hogy a politikai megvalósíthatóság terén a munkaidő-csökkentés típusai között óriási különbségek vannak. Természetesen politikailag az a legkönnyebben keresztülnyomható dolog, ha úgy csökkentünk munkaidőt, hogy mindenki ugyanannyit termel, csak kevesebb idő alatt, és ugyanannyit is kap érte fizetésben. Itt nincs annyira egyértelmű ellenérdekelt fél.

Viszont mi azt mondjuk, hogy attól még, hogy ez tűnhet legkönnyebbnek, nem csak ezzel kellene foglalkozni, környezeti szempontból ugyanis ez a legkevésbé perspektivikus.

Minél radikálisabb egy stratégia, minél inkább jár fizetéscsökkentéssel vagy termeléscsökkentéssel, annál nagyobb az esélye, hogy lesz környezeti haszna.

Tehát van egy ellentmondás a megvalósíthatóság és a környezeti hasznok között, de ez valószínűleg nem véletlen. A gazdasági növekedéstől való függés miatt nehéz elszakadni attól, hogy a termelés meg a fogyasztás legalább szinten kell, hogy maradjon.

Mi szól a rövidebb munkahét mellett a munkavállaló számára, ha ez kevesebb pénzzel jár?

Egyrészt nem biztos, hogy arányos lesz a bevételkiesés, így olyan munkaidő-csökkentést is el lehet képzelni, hogy 20 százalékkal kevesebbet dolgozol, 10 százalékkal kevesebbet keresel. Az már kicsit előnyösebb. Németországban például vizsgáltunk olyan esetet, ahol lehet választani, hogy a munkavállalók kapnak a következő évre 8 plusz szabadnapot vagy 6 napnak megfelelő plusz fizetést. Az már kicsit pozitívabb mérleg.

Másrészt érdemes szerintem a társadalmunk sikerhajszoló jóléti képét megkérdőjelezni.

Tényleg az a sikeres ember – mondjuk a cégvezető vagy a nagyhatalmú politikus –, aki az életének a 80 százalékát olyan emberek társaságában tölti, akiket utál, vagy akikhez csak érdekkapcsolatok fűzik?

Van arról szóló kutatási eredmény, hogy élete végén az egyik legfőbb dolog, amit megbán az ember, hogy túl sokat dolgozott. Egy életünk van, lehetne akár idő perspektívából is nézni a dolgokat, nem csak pénzperspektívából. Ameddig az ember túlélési harcot folytat, addig érthető, hogy pénzperspektívából nézi a dolgokat. De attól a pillanattól, hogy a pénze elég az alapvető dolgokra, onnantól az időperspektíva lehet, hogy fontosabb, mert lehet, hogy az lesz a legszűkösebb erőforrás. És ehhez nem kell milliárdosnak lenni.