26 ország vezetője tette tiszteletét a Tiananmen téri tribünön a második világháborúban aratott kínai győzelem 80. évfordulóját ünneplő katonai parádén, köztük a mosolygós Kim Dzsongun és a fővendég, Vlagyimir Putyin.

Hszi Csin-Ping hatalomra kerülése óta már a negyedik díszszemlén vett részt, mégis idén az a bizonyos nemzetközi helyzet gyökeresen különbözik a korábbiaktól. Kína (saját lakosságát nem számítva) az egész világ előtt ismerten gazdasági nehézségekkel küzd, de katonai ereje folyamatosan növekszik. A Nyugattal – elsősorban az Egyesült Államokkal – való kapcsolatai egyre feszültebbek, miközben folyamatban van egy furcsa világrendszerváltás, amiben különböző erővel és lendülettel mindenki keresi a saját helyét.

Az idei katonai parádé épp ezért jóval több volt a katonai egységek felvonulásánál és a fegyverek ünnepélyes bemutatójánál. A Foreign Policy szerint egy gondosan megtervezett stratégiai kommunikációs aktusként érdemes tekinteni az eseményre, amely a katonai erőt, a diplomáciát és a kínai történelmi narratívákat ötvözve egyszerre szól a belföldi és a külföldi közönségnek, az Egyesült Államoktól kezdve Japánon át egészen Tajvanig.

A hazai közönségnek azt tudta látványosan keretezve megmutatni a kínai rezsim, hogy az egykor gyenge Kína ma már szuperhatalom, ez pedig a Kínai Kommunista Párt legitimitásának kulcsfontosságú eleme. A Kínán kívüli közönség pedig egyrészt arról kapott egyértelmű bizonyítékot, hogy a Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) már nem csak a jövőbeli háborúkra készül, hanem már harcra kész, megfelelő képességekkel rendelkezik ahhoz, hogy a hatalmát kiterjessze, az ellenfeleit elrettentse és Kína biztonsági igényeit érvényesítse a régióban.

Másrészt a fél világ azt nézhette, hogy milyen díszes kompánia gyűlt össze a vörös szőnyegen: a top-tier diktátorok mellett délkelet-ázsiai, közel-keleti, közép-ázsiai, afrikai és latin-amerikai vezetők Pekingbe hívásával Hszi a „Globális Dél” képviselőjeként, és nem a Nyugat elszigetelt riválisaként tudott megjelenni. Fontos üzenetértéke van annak is, hogy legtöbb délkelet-ázsiai ország – kivéve a Fülöp-szigeteket – magas rangú vezetői is jelen voltak, amivel azt lehetett prezentálni, hogy a dél-kínai-tengeri területi viták ellenére a legtöbb délkelet-ázsiai állam a konfrontáció helyett a Kínával való együttműködést részesíti előnyben.