• A Venezuela elleni amerikai akció egyértelmű bizonyítéka, hogy Trump már a teljes amerikai kontinens dominanciájára törekszik.
• A Maduro-rezsim volt a leggyengébb pont, az elnök bukását kevesen sajnálják.
• Maduro levadászása erős jelzés a régió más fontos szereplőjének, hogy rájuk is sor kerülhet, Kubának már üzent is Marco Rubio külügyminiszter.
• Akármennyire népszerűtlen volt Maduro Venezuelában, Trump az Amerika-ellenes nacionalista érzések felélesztését kockáztatja.
• A katonai akció ismét felszÍnre hozta a MAGA-világon belüli feszültségeket is.
• Az 1945 utáni világrendet elsősorban az USA hozta létre. A rendszer mostanra valóban elavult lehet, de a szabályok felrúgásával az Egyesült Államok nem biztos, hogy jól fog járni.

A Nicolás Maduro elnök és felesége elfogásával végződő szombat hajnali katonai akció kétségkívül az eddigi leglátványosabb megnyilvánulása a december elején közzétett új amerikai nemzetbiztonsági stratégiában lefektetett elveknek. Donald Trump ráadásul sajtótájékoztatóján kimondottan nyíltan beszélt arról, hogy az Egyesült Államok az átmeneti időben „irányítani fogja” Venezuelát, továbbá kijelentette, hogy „az amerikai dominancia a nyugati féltekén többé nem megkérdőjelezhető”.

A második világháborút követően kialakult világrendben még a szuperhatalmaktól sem volt elfogadott, hogy nyíltan más államok irányítására vagy egy teljes félteke dominálására törekedjenek – ilyesmiről akkor sem beszél(het)tek, amikor valójában voltak ilyen céljaik, inkább ezen szándékokat valamilyen ideológiai köntösbe csomagolták. Trumptól viszont ez mégsem teljesen meglepő: már beiktatási beszéde is a 19. század második felére jellemző külpolitikai szemléletet tükrözte, a korábbi elnökök közül pedig nem véletlenül az amerikai történelem nyíltan birodalomépítő korszakának két fontos alakját, William McKinley-t és Theodore Rooseveltet idézte meg. Trump azt sem titkolta, hogy amerikai szereplők vennék át a félremenedzselt és szankciók által is sújtott venezuelai olajipart, márpedig a nyersanyagok megszerzését célzó beavatkozások is csak egy korábbi időszakban számítottak legitimnek.

A Donald Trump utasítására végrehajtott venezuelai intervenció tehát mindenképpen átírja a nemzetközi kapcsolatok bevett gyakorlatait – még akkor is, ha egyébként a tényleges cselekvéseket tekintve nem is annyira példátlan az, ami történt. Ahogy – mint azt Trump esetében megszokhattuk –, az sem világos, hogy az elnök szavainak mennyi közük van a valósághoz: egyelőre nem világos, hogy egy kiterjedtebb katonai hadművelet nélkül hogyan tudná az USA „irányítani” Venezuelát, vagy egyáltalán milyen lépések vezetnek a rezsimváltáshoz. A szombati sajtótájékoztatón az hangzott el, hogy a Maduro helyét átvevő venezuelai alelnök, Delcy Rodriguez telefonon együttműködőnek mutatkozott, ám első nyilvános megszólalásában ennek kevés jele volt. De Trump sokszor éppen a szavaival akarja létrehozni az általa elérni kívánt valóságot, és a szombati sajtótájékoztató is felfogható egy üzenetként a világ számára. Hogy ezzel feltétlenül jól jár-e az eddig megszokott világrendet felépítő és abból sokszor hasznot húzó Egyesült Államok, az persze erősen kérdéses, ahogy az is, hogy a beavatkozás nyomán felszínre törő önellentmondásokkal hogyan birkózik meg az „America First” külpolitika.

Donroe-doktrína

1902 decemberében három európai nagyhatalom több hónapon át tartó tengeri blokádot kezdett Venezuela ellen, mivel az akkori elnök nem akarta törleszteni a korábbi polgárháborúk során összegyűlt külföldi adósságokat. Az adósságok beszedésére indított katonai akció a 20. század kezdetén még legitimnek számított, az Egyesült Államok azonban nem nézett jó szemmel semmilyen európai beavatkozást az amerikai kontinensen. Theodore Roosevelt elnök 1904-es kongresszusi beszédében így kiterjesztette a korábban csak az európai területszerzések megakadályozására vonatkozó, defenzívebb Monroe-elvet, és jóval tágabban értelmezte, hogy milyen körülmények között avatkozhat be az USA a kontinens államainak belügyeibe.

A Monroe-doktrína Roosevelt-féle kiegészítése nyilvánvaló mintaképe az új nemzetbiztonsági stratégiában megfogalmazott „Trump-féle kiegészítés”-nek. Ez utóbbival a jelenlegi adminisztráció világossá teszi az amerikai külpolitika hangsúly-eltolódását a nyugati félteke irányába, és célként tűzi ki a féltekén az Egyesült Államok elsőbbségének helyreállítását. (A stratégia szerzői a „dominancia” szót csak szűkebb értelemben az energiabiztonság területén használják, de a szombati sajtótájékoztató kevés kétséget hagyott afelől, hogy ennél kiterjedtebbek a célok.)
A stratégiai dokumentum szerint az USA feladata „felsorakoztatni” régióbeli barátait a migráció ellenőrzése, a drogterjesztés megállítása, valamint a stabilitás és biztonság megőrzése céljából, illetve „kiterjeszteni” befolyását a többi államra annak érdekében, hogy az Egyesült Államokra tekintsenek elsődleges partnerként, és csökkentsék más külső szereplőkkel való együttműködésüket. Nyílt katonai beavatkozásról itt nincs szó, de az irány világos: az „Amerika az amerikaiaké” elv egyben az „Amerika (mármint a kontinens) Amerikáé” gondolatot is maga után vonja, hiszen az USA nem szívesen lát riválisokat a „hátsó udvarában”.

„A Monroe-doktrína nagy dolog volt. De mi nagyon meghaladtuk. Ezt hívják egyesek a Donroe-doktrínának” – mondta szombaton Trump utalva arra a kifejezésre, amivel először a New York Post tavaly januári címlapján jellemezték az elnök külpolitikáját. Ez a nemcsak az eredeti Monroe-elvnél, de annak Roosevelt-féle kiegészítésénél is jóval asszertívebb irányvonal kapcsolja össze a Kanadával és Mexikóval szembeni keménykedést, a Grönland megszerzésére tett kísérletet, a Panama-csatorna amerikai fennhatóság alá visszakerülésének tervét, vagy az akár olyan szimbolikus gesztusokat, mint a Mexikói-öböl átnevezése. Venezuela ebben a keretezésben a legkönnyebb célpontnak tekinthető: a Maduro-rezsim már gyenge volt, elszigetelődött, még az egyébként a Trump-féle irányvonallal kevésbé kompatibilis vezetők se feltétlenül bánják esetleges eltűnését. Az a mód azonban, ahogy Madurót megbuktatták, egy kevéssé rejtett jelzés a régió más fontos szereplője számára, hogy rájuk is sor kerülhet – a kubai emigránsok gyerekeként született Marco Rubio külügyminiszter rögtön meg is üzente, hogy a havannai kormány helyében „ő aggódna”.