A müncheni biztonságpolitikai konferencián rendszerint a zárt ajtók mögötti találkozók a legérdekesebbek, de mivel ezek nem sajtónyilvánosak, a médiának maradnak a vezető politikusok beszédei, ahol a nagy kinyilatkoztatások elhangzanak, lásd J.D. Vance-t tavaly. Viszont ez a nagyon sok vezető politikus, akit összetrombitáltak a világ minden tájáról, legalább egy panelbeszélgetésre is beül, és ezekből is összeállhat a kép arról, hogyan látják a világpolitika aktuális problémáit.

Vegyük például Oroszországot: nem tegnap volt, amikor még maga Vlagyimir Putyin is eljött Münchenbe, hogy elsirassa a Szovjetuniót. Azt a 2008-as müncheni beszédet tekintik azóta is az orosz külpolitika fordulópontjának. Most viszont orosz politikusok hiányában másoknak kellett megfejteniük, mi is történik Oroszországban, melyet a beszélgetés moderátora egy fekete dobozhoz hasonlított.

A két érdekesebb résztvevő egyértelműen az a két amerikai szenátor volt, akik azt a kétpárti orosz szankciós törvényjavaslatot jegyzik, mely elfogadása esetén engedélyezi az USA elnökének, hogy akár 500 százalékos tarifát vessen ki azokra az országokra, amelyek orosz olajat, gázt, uránt vagy más kulcsexportterméket vásárolnak, és nem támogatják Ukrajnát (vagy aktívan segítik Oroszország háborús finanszírozását). A republikánus Lindsey Graham és a demokrata Richard Blumenthal tavaly áprilisban nyújtották be a törvényjavaslatot, melyet a százból 85 szenátor támogat: most is elmondták, hogy az ilyen kétpárti egyetértés példátlan manapság.

Ami szép, de a fő kérdés az, hogy mikor fog végre szavazni erről a szenátus? A törvényjavaslat ügye ugyanis hónapokra megfeneklett, és a két szenátor se tudott konkrétumot mondani, mikor lesz ebből törvény. Kettejük közül Graham volt érezhetően feszültebb, hiszen valahányszor elhangzott valami finom bírálat vagy sürgetés az USA külpolitikájával kapcsolatban, mindig szükségét érezte, hogy visszatámadjon:

Én kifejezetten örülök, hogy az a régi világrend, amit itt siratnak egyesek, eltűnt. Abban a világrendben Putyin többször is büntetlenül megtámadhatta például Ukrajnát, ezt kéne annyira hiányolnunk?

– kérdezte például, majd arra terelte a szót, hogy valójában Kína a kulcsszereplő a háború lezárásában, hiszen ők teszik lehetővé, hogy Oroszország még mindig talpon maradjon. Ebben egyetértett vele Blumenthal is, aki szerint „Kína itt a mérgező tényező”.

Mindketten többször is hangsúlyozták, csak olyan békemegállapodás jöhet létre, amivel Ukrajna is egyetért, és mivel ezt elvileg a szenátusnak is meg kell szavaznia, nem kell aggódni. Őket hallgatva simán elhihette az ember, hogy az Egyesült Államok még mindig az az ország, ami mondjuk két évvel ezelőtt is volt, és ahol ha Trump elnök megígéri Grahamnek, hogy zöld utat ad a törvényjavaslatnak, akkor az úgy is lesz.

Ebben a hangulatban állt aztán fel a közönség soraiból Ukrajna svédországi nagykövete, aki szóvá tette, hogy nagyon szép mindez, de mintha tavaly is pont ugyanitt tartottak volna, de ugyanúgy nem lett semmi a többi ígéretből, mint a befagyasztott orosz vagyontárgyak vagy a Tomahawk rakéták. Mindeközben otthon a rokonai hetek óta nem tudnak fűteni, és egyáltalán nem látszik a fény az alagút végén.

Neki senki nem tudott biztatót mondani, a beszélgetés többi résztvevője pedig utalt rá, hogy egyrészt valóban mostanra már kizárólag Európa viseli Ukrajna támogatásának pénzügyi terhét, de azért büszkeségre nem ok, hogy az EU az összesített GDP-jének mindössze 0,15 százalékát költötte eddig erre a célra. Ez utóbbi adat Moritz Schularicktól, a Kieli Világgazdasági Intézet elnökétől származott – az intézet onnan lehet leginkább ismerős, hogy külön nyomon követi, melyik ország mennyivel szállt be eddig Ukrajna támogatásába.

Schularick beszélt az orosz gazdaság állapotáról is, mely a nyilvánvaló gondjai ellenére nincs katasztrofális állapotban sem, azaz nem lehet arra számítani, hogy a közeljövőben ez befolyásolja a háború menetét. Ugyanezt mondta Jekatyerina Sulman, Németországban élő orosz politológus is, aki szerint nem a gazdasági összeomlás jelenti a veszélyt Putyinra, hanem az, hogy a gépezet nem dolgozza fel a döntéseket, az utasítások nem mennek végig a rendszeren.

Sulman szerint az elmúlt másfél évben a putyini rendszer már a saját ellenálló képessége határait feszegeti, miközben a saját elitje egyre inkább úgy érezheti, nincs kiút ebből a helyzetből. Éppen ezért lehet szerinte példaértékű a venezuelai helyzet, ahol csak Madurót kergették el, de nem történt rezsimváltás: ezért az akár azt az üzenetet is küldheti az orosz elitnek, hogy létezhet olyan forgatókönyv, amelyben csak a vezetés bukik, ők viszont megőrizhetik a privilégiumokat a Nyugattal való kiegyezésért cserébe. Éppen ezért bátorítani kellene Sulman szerint az orosz elitet az átállásra – és ez volt az a pont, amivel minden résztvevő egyet tudott érteni, a bevallása szerint rendkívül frusztrált svéd külügyminisztertől, Maria Malmer Stenergardtól kezdve Lindsey Grahamig.