Árad a digitális tömeg, fel van adva a lecke Magyar Péternek

• A 2026-os választásokat követő új politikai helyzet egyik különösen szembetűnő jellemzője az önálló akarattal bíró, a kormányzati szereplőket jelentős nyomás alá helyezni képes digitális tömeg megjelenése.
• Orbán Viktornak nem kellett amiatt aggódnia, hogy döntései saját szavazóinak tömeges ellenállását váltják ki, ahogyan a korábbi ellenzék politikusai is ritkán találkoztak cselekvéseiket valóban alakítani képes és akaró tömegnyomással.
• Az elmúlt hónapokban a kormányzat legerősebb ellenzékévé a saját táborából képződő digitális tömeg vált, és a kormányzás egyik legfontosabb kihívása is az, hogy ezzel mit tud kezdeni az elkövetkező időszakban.
• Bene Márton írása.

Az arctalan test

A tömeg a demokrácia Achilles-sarka. Minden politikai rendszer retteg a tömeg nehezen feltartóztatható erejétől és kiszámíthatatlanságától. A nép szuverenitásának elvére épülő demokrácia ebben a tekintetben különösen kiszolgáltatott, hiszen kevésbé tud erkölcsi alapot teremteni a tömeg visszaszorítására, elnyomására, szétzúzására. A demokráciával szembeni évezredes averziónak is az egyik legfőbb indoka a tömegtől való félelem volt. A tömeg ugyanis több, mint egyének összessége. Nem egyéni akaratok összeadódása, hanem lényegében egy testté és akarattá válás, amelynek az egyén könnyen a hatása alá kerülhet: megannyi közismert történet és személyes élmény hozható fel a jelenségre, hogy a tömeg részeként az egyén olyan dolgokat is képes megtenni, amelyekre más körülmények között nem lenne hajlandó. A tömegben lévő egyén tehát nem mindig és nem teljesen azonos önmagával. A tömeg egyetlen testté válva alig feltartóztatható erő, egységes akaratként pedig nehezen irányítható, a mindenkori aktuális helyzetre viszont gyorsan reagáló, éppen ezért rendkívül változékony és kiszámíthatatlan entitás. Elsöprő erejére, szeszélyes természetére, romboló és teremtő dinamizmusára a történelem számos közismert példát kínál; elég, ha csak Jézus elítélésére, a francia forradalom követhetetlen eseménysorára, a totalitárius rendszerek tömegjelenségeire vagy a polgárjogi és munkásmozgalmakra gondolunk.

A tömeg egyéni szinten nagy vonzerővel bír. Nagy sokasággal fizikailag és mentálisan eggyé válni különleges, sokak számára felemelő és izgalmas érzés. Ezért van tömeges igény sportesemények vagy koncertek élő látogatására. Egy focimeccs televízión keresztül jobban nyomon követhető, mint egy kapu mögötti szektorban állva, ahogyan egy hanglemez vagy egy videóklip is jobb hangzást és izgalmasabb látványvilágot nyújt, mint egy élő koncert. Az érzés azonban, hogy ezeket egyetlen akarattá és mozdulattá összeálló tömeg részeként élhetjük át, emberek sokaságát készteti a kapu mögötti szektorokba vagy a tánctér akár színpadtól messze eső, zsúfolt tereibe.

A digitális tömeg születése

A modern képviseleti demokráciák a régi félelmek ellenére mégis meglehetősen hatékonyak voltak a tömegek kordában tartásában: a politikai elitetekre nyomást gyakorolni képes autonóm akaratot képviselő tömegjelenségek viszonylag ritkák voltak. Ennek elsődleges eszköze a modern nyilvánosság volt, melynek csatornáihoz sokáig szinte csak az eliteknek volt hozzáférésük: széles körben így csak az elitszereplők hangja volt hallható. Az egymást személyesen nem ismerő állampolgárok tömegei csak jelentős szervezési, koordinációs erőfeszítések árán válhattak egységes hanggá, például tüntetések, zavargások esetén, de aztán ezek a hangok is csak közvetetten, a médián keresztül, az elitek tolmácsolásában léphettek be a nyilvános térbe, ami jelentősen tompította erejüket, nyomásgyakorló képességüket, így az általuk megtestesített fenyegetést.

A digitalizáció azonban lebontotta a nyilvánosság korlátait, az állampolgárok hangja is a politikai nyilvánosság részévé vált, egyfajta plebejus nyilvánosságot teremtve. Sőt: azáltal, hogy a tartalmak terjedése jelentős részben annak függvényévé vált, hogy azok mennyi állampolgári hangot (reakciót, kommentet) tudnak megszólaltatni, a média és a politikai szereplők is arra kényszerültek, hogy alkalmazkodjanak az állampolgárok nyilvánosságban kifejezett igényeihez. Az is hamar megmutatkozott, hogy e hangok esetlegesen létrejövő összecsengése elsöprő erejű orkánt képes teremteni, amely a fizikai tömeg működéséhez hasonlatos: feltartóztathatatlan, egységes akaratként képes megjelenni, és közhangulattá formálódva azokat is a hatása alá vonja, akik csak passzív szemlélői a megnyilvánulásának. Az arab tavasz idején pillanatok alatt omlottak össze vagy rendültek meg addig megingathatatlannak tűnő rezsimek a digitális tömegek elégedetlenségéből kibontakozó forradalmak hatására. A digitális nyilvánosság tehát megteremtette az autonóm akarattal rendelkező, az eliteket nyomás alá helyezni képes tömeg létrejöttének lehetőségét, de a nyilvánosságot ellepő hangok ilyen viszonylag egységes mentalitású tömeggé történő összeállása még mindig csak bizonyos körülmények között alakulhatott ki.

Árad a tömeg

Magyarországon mindeddig túl sok nyomát nem találtuk annak, hogy a digitális megnyilvánulások önálló akarattal rendelkező digitális tömeggé formálódnának: kevés és inkább egy-egy témára (pl. kata, túlóratörvény) leszűkített példát lehetne mondani arra, amikor digitális tömegek az egységes akaratukat a politikai elitre próbálták kényszeríteni. Ezt véleményem szerint két tényező gátolta mostanáig.

Az egyik az erős pártos politikai identitások jelenléte volt: a digitális tér hangadói jelentős részben a bizonyos politikai szereplőkkel erőteljesen azonosuló választók közül kerülnek ki. Az kommentel és posztol politikai tartalmakat, aki identitásának fontos része, hogy fideszes, DK-s vagy éppen momentumos. A pártosságnak pedig fontos jellemzője, hogy az egyén a saját akarata helyett a választott politikai elitbe vetett bizalmat állítja a középpontba. Egy adott politikai szereplővel való nagyfokú azonosulás ugyanis jelentős részben azt jelenti, hogy az egyén személyében hatalmazza fel a politikai szereplőt érdekei és vágyai megfogalmazására és képviseletére. Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc legelkötelezettebb követőiben ritkán merülhet fel, hogy a vezető a döntéseivel az akaratukkal, vágyaikkal szemben cselekszik. Hiszen azért követik a vezetőt, mert úgy gondolják, ő tudja, mi a jó nekik, és azt hogyan lehet elérni. Az erős pártosság korábban sem volt általános jelenség, de számos kutatás bemutatta, hogy a digitális politikai aktivitások elsősorban a pártos szavazókra jellemzők.

A másik gát a polarizált politikai helyzet volt, ami a másik oldal győzelmének állandó fenyegetését érezteti az egyénnel: a digitális térben is csata zajlik, minden megnyilatkozás kiválthatja az ellenoldal támadását. Ez a helyzet a törzsi logikáknak kedvez, amelyekben elsődlegesen a politikai ellenséget kell legyőzni. Ilyen kontextusban a saját oldallal szembeni igényformálásra az ellenfél bármikor lecsaphat, az ő malmára hajtja a vizet, és egyébként is: a politikai küzdelmet és gondolkodást meghatározó konfliktus a blokkok között van, nem azokon belül. Ilyen helyzetben ha politikáról gondolkodik az ember, akkor nem az foglalkoztatja, hogy a saját vezetője miben hibázik, sokkal inkább a fenyegetést jelentő ellenfél lépésein háborodik fel és a saját oldal mellett szóló érvekre koncentrál. A politikai kommentek és posztok tehát jellemzően nem politikai szereplőktől független akaratok kifejezései voltak, hanem sokkal inkább belesimultak a politikai blokkok közötti küzdelem logikájába. Inkább az elitek politikai küzdelmének állampolgári meghosszabbításának tűnhettek, semmint a digitális tömegek önálló megszerveződésének és fellépésének, ami a politikai szereplőket is nyomás alá tudja helyezni.

Úgy tűnik, hogy 2026 áprilisa után mindkét említett gát átszakadt.

Magyar Péter és a Tisza sikerének két, egymást egyébként nem kizáró domináns értelmezése van a hazai nyilvánosságban. Az első Magyar Péter karizmatikus vonzerejére, a körülötte kialakult politikai identitásra és elköteleződésre helyezi a hangsúlyt. Ennek alapján a politikai közösség a korábbiakban megszokott mintáknak megfelelően önként alárendeli akaratát egy ideálisnak tartott politikai vezetőnek, a választók bizalmon alapuló felhatalmazást adnak a politikai közösség elitjének arra, hogy megfogalmazza és képviselje érdekeiket és vágyaikat.

Tehát továbbra is stabil pártos identitások vezérlik a politikai viselkedést, mindössze annak tárgya változott meg. A másik jellemző értelmezés viszont a Tisza Párt tömegmozgalmi karakterét állítja előtérbe, amellett érvelve, hogy itt valójában a társadalom mozdult meg. Ennek mozgásba hozásában és irányításában kulcsszerepe volt Magyar Péternek, de a változás ágense elsődlegesen nem ő, hanem a társadalom, a politikai közösség. Ebből az értelmezésből az következik, hogy a felhatalmazás sem Magyar Péter személyének és pártja elitjének szól, ő „csak” megtestesíti a közösség egységes akaratát, hangot ad annak, de nem ő hozza létre. Így viszont az ettől az akarattól való bármilyen érzékelt eltérés a vezető legitimitását kérdőjelezi meg.

E megközelítés alapján nincs olyan politikai identitás, amely az önálló akarat kifejezésének korlátot szabhatna, hiszen a közösség saját magával, nem egy politikai elittel vagy branddel identifikálódik. Ennek az értelmezésnek Magyar Péter és a pártelit is gyakran súlyt adott a retorikájában, így nem meglepő, ha a közösség számos tagja inkább ebben az értelemben fogja fel a politikai közösségben játszott szerepét. A digitális tér hangadói jól láthatóan ide tartoznak, így esetükben az erős politikai azonosulás többé nem jelent gátat a saját elit preferenciáival szembemenő akarat kinyilvánításának. Úgy tűnik tehát, hogy a politikai identitás, a politikai közösséghez való tartozás a digitális térben aktív Tisza-támogatóknál egészen más jelentést vesz fel, mint amit a korábbi pártos identitásoknál megszokhattunk. Ebben a vezető és a pártelit döntései kritizálhatók, sőt kritizálandók is.

Az ellenfél megsemmisülésével és digitális terepeken való felszívódásával a fenyegetettségérzet is eltűnt. A digitális fórumokon már nincs ott az állandó vitapartner, aki bármilyen belső disszonanciát azonnal kihasználhat, akit minden pillanatban le kell győzni, aki miatt megéri szőnyeg alá söpörni a saját oldallal szembeni fenntartásokat is – vagy ha ott van, jelentéktelen, nem jelent valódi veszélyt.

Ez újabb akadályt hárított el a politikai akarat szabad megnyilvánulása elől, így a két jelenség együtt azt eredményezhette, hogy a digitális felületeket ellepték a Tisza Párt aktuális döntéseit megkérdőjelező, kritizáló hangok, amelyek egymást erősítve, összekapcsolódva elsöprő erejű közhangulatot, ennek hullámain nehezen feltartóztatható digitális tömeget teremtettek. Ennek a tömegnek valóban nehéz ellentartani. Számos empirikus bizonyíték mellett a 2024 és 2026 közötti események is igazolják, hogy a digitális közhangulat mekkora erővel tud hatni a kevésbé aktív és érdeklődő állampolgári sokaságra is. Ezt a közhangulatot megzabolázni és kontrollálni a két éven keresztül folyamatosan mozgósított legkifinomultabb, végtelen erőforrásokra támaszkodó technikák, így különböző klubok, körök, álprofilok, irányított celebritások, influenszerek és megvásárolt mémoldalak sem tudták. A feltételek tehát összeálltak, a magyar politikában talán először áll össze egy olyan, témáról témára viszonylag egységes akaratot képviselni képes, ezt az akaratot a politikai folyamatokban érvényesíteni akaró digitális tömeg, amely nem csak egyetlen specifikus téma köré szerveződik.

Tömeg és képviseleti egyenlőtlenség

A digitális vagy a fizikai térben létező tömeg a látszat ellenére nem homogén és nem ellenállhatatlan. Először is, vannak, akik nem kerülnek a hatása alá: hiába érzékelik maguk körül, vagy válnak fizikailag is a részévé, nem igazodnak hozzá mentálisan és/vagy fizikailag. Ezek a csoportok azonban tömegjelenségek esetén sokszor láthatatlanok maradnak, a tömeg viszont a nép reprezentánsaként tud fellépni. Másodszor, a tömegen belül is legalább három csoport különböztethető meg.

1. Az első csoportot a hangadók alkotják, akik a tömeghangulat irányát kijelölik és folyamatosan alakítják. A futballmeccsen ők a közönség azon tagjai, akik hangos bekiabálásokkal és rigmusok kezdeményezésével vannak jelen, a digitális térben pedig azok, akik kommentekben, posztokban fejezik ki véleményüket.
2. A második csoport a tömegben fizikailag vagy digitálisan jelen lévő, a tömeghangulathoz és viselkedéshez igazodó, de azt érdemben befolyásolni nem akarók rétege. Ők a meccs alatt rákapcsolódnak a rigmusokra, de azokat nem alakítják, míg a digitális térben például reakciójelekkel „tömegesítik” a hangadók által kijelölt hangulatot.
3. A harmadik csoportot azok alkotják, akik fizikailag nem részei a tömegnek, de a tömegjelenség és annak hangulata magával ragadja őket, és akár tudattalanul is a hatása alá kerülnek – ilyenek a szurkolók által teremtett hangulatot a televízió előtt átélő vagy a posztok és kommentek érzületeit átvevő állampolgárok.

A tömeg ereje önmagában van, ám irányát azok szabják meg, akik az alaphangokat megadják. A tömeg többi része ennek vagy aláveti magát, vagy láthatatlan módon kivonul belőle. A digitális tömegre reszponzív politika és nyilvánosság tehát a nép egészének tűnő digitális tömeg képében alapvetően a hangadó csoport igényeire válik fogékonnyá – és ez, akármennyire tűnik demokratikusnak, politikailag rendkívül egyenlőtlen helyzetet eredményez. Korántsem véletlenszerű ugyanis, hogy a közösségi média társas szempontból meglehetősen nehezen kezelhető felületein, ahol az ember összes személyes ismerőse jelen van, ki az, aki hajlandó a politikai véleményének hangot adni.

Számos kutatás igazolta, hogy ez egyebek mellett jelentős mértékben személyiségfüggő. Bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek jobban tudják kezelni az ilyen interakciós helyzeteket, mint mások. Ez olyan új típusú politikai egyenlőtlenségeknek nyit teret, amelyek alapvetően pszichológiai alapokon nyugszanak: a digitális tömegek által diktált politikában az extrovertáltabb, konfliktusokra kevésbé érzékeny, impulzívabb, érzelemvezéreltebb választók igényei kapnak erősebb képviseletet, míg a konfliktuskerülő, introvertált választók szempontjai hatékony képviselet nélkül maradnak. A tömegekre reszponzív politika megfeledkezik a tömeg által nem reprezentált, láthatatlan sokaságról, és túl nagy befolyást enged a hangos kisebbségnek. Vagyis egyenlőtlenebb képviseleti viszonyokat teremt, mint a képviseleti demokrácia hagyományos intézményei. Erre a legjobb példát az NVVH-elnök körüli ügy szolgáltatja: az Europion felmérése szerint az elsöprő erejűnek tűnő digitális közhangulat mögött a Tisza Párt szavazóinak mindössze 27 százaléka áll, ennyien vannak, akik nem tartják jó döntésnek Unger Anna jelölését, míg a teljes mértékben ellenzők mindössze 14 százalékot tesznek ki.

Megküzdési stratégiák

A Tisza kormányzásának az az egyik legnagyobb kihívása, hogy mit fog kezdeni a digitális tömeggel. A digitális tömeg a magyar politikában korábban soha nem látott módon vált autonóm akarat hordozójává, igényt formálva a politikai döntéshozatalban való részvételre. Lehetséges kormányzati válasz lehet a helyzethez való alkalmazkodás, de a digitális tömeg igényeit mindenben kiszolgálni igyekvő politika jóval nagyobb képviseleti egyenlőtlenséget teremt, mint bármilyen képviseleti rendszer. Ráadásul megannyi történelmi példa mutatja, hogy a tömegek akarata rendkívül szeszélyes, változó és könnyen radikalizálható, így annak kielégítése hosszú távon lehetetlen, vagy éppen kaotikus eredményekkel járhat.

Ennek egyfajta alternatívája lehet valódi részvételi csatornákat nyitni az akaratformálási igények előtt, amelyekben a tömeg alkotóelemeire bontható, hiszen a részvétel egyéni (vagy kisebb csoporti) szintre vihető le, és amelyek megfelelő eljárási megoldásokkal oldani tudják a tömeg szerveződéséből fakadó képviseleti egyenlőtlenségeket is. Ebbe az irányba mutatnak a Tisza Párt egyelőre nehezen meghatározható jellegű törekvései is, de a megvalósítás mikéntje és a kormányzási hatékonysággal való összeegyeztetése sok kérdést vet fel, ahogy az is, hogy ez mennyire lesz elég a digitális tömeg feloldására és „lecsapolására”.

A harmadik és talán leginkább életképes opció a digitális tömeg megszelídítésének és kontrollálható keretek közé terelésének megkísérlése. Bár a tömeg sajátossága, hogy szeszélyes és gyorsan változó, bizonyos működésmódjai kiismerhetőek lehetnek. Tapasztalatok és kutatások alapján nagyjából körvonalazható, hogy milyen témák, irányok és érzékenységek mentén áll össze és robban ki, az azonosított kritikus témáknál és irányoknál így lehetőség nyílik különös óvatossággal és figyelemmel eljárni.

Az is segíthet ezzel kapcsolatban, ha a potenciálisan érzékeny témák és ügyek esetében történik némi előhangolás: bizonyos érvek, szempontok már a döntés bevezetése előtt a nyilvánosság elé kerülnek, akár az ellenérvek előzetes cáfolatával, így az egyes döntések nem derült égből villámcsapásként robbannak be. Egyéb kapaszkodók hiányában ugyanis egy adott döntésre fel nem készült digitális tömeg maga próbál értelmezési szempontokat találni, és ha egyszer irányba áll, a reaktív szerepbe kényszerült kormányzati szereplők már nehezen tudják eltéríteni.

Azt viszont fontos látni, hogy ez a digitális tömeg rendkívül érzékeny a saját autonómiájára. A vitába szálló miniszterelnöki fellépés egyeseket meggyőzhet és leszakíthat a tömegről, ám sokan kioktatásként érzékelhetik, és szembehelyezhetik a kormányváltó digitális tömeget a saját pártelitjével. Hasonló okokból minden bizonnyal a jellemzően a Fidesz által alkalmazott rejtett közhangulat-manipulációs technikák – például a szervezett kommentelők vagy a kommentmoderáció – is kontraproduktívak lennének, és olajat öntenének a tűzre, amellett, hogy etikailag is súlyos problémákat vetnének fel.

Mindenesetre egyre nyilvánvalóbb, hogy ezen a téren is új korszakot nyitott a magyar politika: a digitális tömeg a politikai folyamatok megkerülhetetlen formálóivá vált. Az új politikai berendezkedésnek a jelek szerint hosszabb távon fel kell készülnie a jelenlétére és a nyomására, és ennek hatékony, ugyanakkor a politikai tőkét nem veszélyeztető kezelésére.

A szerző, Bene Márton a (hamarosan) MTA TK Politikatudományi Intézetének kutatóprofesszora, az ELTE ÁJK egyetemi docense, az MTA Lendület által támogatott, a digitális média politikai hatásaival foglalkozó PRiSMa kutatócsoport vezetője.