Több mint fél év telt el azóta, hogy Amerika és Izrael február utolsó napjaiban megtámadták Iránt, és a háborúnak eddig csak vesztese van. A 444 is sokat írt arról, hogy Amerika nem csak egy vietnámi léptékű katasztrófába lavírozta magát, hanem egyúttal olyan szintre merítette le hadászati készleteit, hogy nagyon nehezen tudna hatékonyan reagálni, ha egy ellensége a világon máshol újabb frontot emelt ellene. Például valahol Kína környékén.

Szeptember elején viszont már az is egyértelmű, hogy a háború hatására nem csak Amerika, hanem Irán pozíciói is gyengülnek. A Hormuzi-szoros lezárása, ami sokáig Teherán csodafegyverének tűnt, egyre kevésbé alkalmas Washington és közel-keleti partnereinek zsarolására, sakkban tartására.

Lyuk a szoroson

A fél éve tartó háború nagyjából két részre osztható. Az első a kezdetétől az április 8-án megkötött, eredetileg kéthetes, majd többször meghosszabbított tűzszünetig tartott. Április 8-a óta tartó második fázisban a háborús helyzet a majdnem teljes tűzszünet és a gyors ütésváltások között ingadozik. A Hormuzi-szoros viszont szinte végig teljesen zárva maradt.

Az Ali Hamanei ajatollah halála óta Iránt de facto vezető Forradalmi Gárda azért zárta le a Perzsa-öböl kijáratát jelentő szorost, hogy így gyakoroljon nyomást az amerikaiakra és helyi olajtermelő partnereikre. A Hormuzi-szoros lezárására Amerika egy másik blokáddal válaszolt, aminek hatására az olajtanker-forgalom egy időre itt gyakorlatilag nullára csökkent. Csak az mehetett át a szoroson, akit az irániak átengednek – viszont akiket ők átengedtek volna, azokat az amerikaiak nem hagyták volna továbbmenni. Így az olajat szállító hajók inkább el sem indultak.