Február végén, amikor az Egyesült Államok és Izrael megtámadta Iránt, mire válaszul az iráni rezsim lezárta a Hormuzi-szorost, gyakori elemzői vélemény volt, hogy hamarosan jöhet a 150-200 dolláros hordónkénti olajár, azzal pedig a világgazdaság bedőlése.

Azóta lassan fél év eltelt, és ugyan a háború bőven okozott gazdasági károkat, sokfelé visszavetette a növekedési lehetőségeket és serkentette az inflációt, a jósolt gazdasági apokalipszis (egyelőre) elmaradt. Hogy miért történt így, arról sok elemzés született már, és esélyesen számos különféle ok, például az alternatív útvonalak felfutása, a kitermelés felpörgetése más lelőhelyeken, a stratégiai olajkészletek megcsapolása, vagy az elvben lezárt szorosból azonosítatlan tankereken továbbra is piacra jutó olaj is számíthatott, azaz ezek mind hozzájárultak valamekkora mértékben ahhoz, hogy a háború kezdete óta az olajárak még a 130 dolláros ár fölé sem mentek be.

Mostanra azonban szakértői konszenzus van abban, hogy a legfontosabb tényező az volt, hogy Kína a háború megindítása után bármiféle bejelentés nélkül, de példátlan mértékben fogta vissza az olajimportját. Ezzel pedig nemcsak átmeneti fellélegzési lehetőséget biztosítottak a világgazdaságnak, de megmutatták azt is, hogy a kínai gazdaság olyan váratlan sokkokat is el tud nyelni, amivel addig kevesen számoltak.

Kína így egyrészt rövidtávon megmentette a világgazdaságot egy jelentős bezuhanástól, közben azonban figyelmeztették is a világot, hogy új olajseriff van a láthatáron, és mostantól rajtuk áll, éppen hogyan alakul a kőolaj világpiaci ára. Azzal kapcsolatban pedig, hogy hogyan és miért tették meg mindezt, egyelőre több a kérdés, mint a biztos válasz.