Ipari famegmunkálók, kocsmai bunyósok és drabális hülyék simulnak egymáshoz a Premier League köcsögválogatottjában. És közben sehol egy Costa, vagy Fellaini.

118 éven keresztül volt a Tottenham otthona a White Hart Lane, amelyet vasárnap búcsúztattak. A történelem egy szelete vész el.

Szétszaggatják a hálót a szigeten a britek, annyi a hatalmas gól a Premier League-ben, mint égen a csillag. Mutatjuk a legszebbeket.

Huszonnyolc éve történt Nagy-Britannia legsúlyosabb sportkatasztrófája: a kilencvenhat hillsborough-i halott örökre megváltoztatta a játékot a szigeten. De vajon milyen áron?

Gyermekkori álmunk vált valóra azzal, hogy igazi topcsapathoz igazoltunk, és bár fáj a szívünk nevelőegyesületünkért, a fejlődésünk érdekében tovább kellett lépnünk. Hogy mindeközben brutális pénzt is akasztunk, csak hab a tortán.

Mino Raiolát mindenki utálja. Pénzéhes, felszínes aranyásónak tűnik nem csak az első, de a tizenhetedik ránézésre is, ráadásul ezt az imázsát csak erősíti, hogy olyan agysebészeket képvisel a nyilvánosság előtt, mint a saját házát petárdával felgyújtó Mario Balotelli, vagy az a Paul Pogba, akinek százmilliós vételára óta a legnagyobb teljesítménye, hogy saját emojit kapott a Twitteren. A felszín azonban már csak olyan, hogy szükségszerűen eltakarja a lényeget: valójában Mino Raiola is több annál a kültelki suttyónál, aminek mutatja magát.

Nincs elég pénz. Wenger nem igazol. Hiányzik egy csatár. Egy középhátvéd. Egy minőségi középpályás.Kifogások, amelyekkel szakértők, játékosok, edzők és véleményformáló szurkolók évek óta magyarázzák, miért képtelen továbbra is átlépni saját árnyékát az Arsenal. Most, hogy ismét nagyon úgy fest, a londoni klub kiszállt a Premier League megnyeréséért folytatott harcból és újfent kibucskázott a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjéből is, érdemes lehet utánanézni, hogy az unalomig mantrázott közhelyhegyek helyett mik a sikertelenség valódi okai.

„24 éve vagyok edző, de még mindig elkeserít a vereség. Nem lehet hozzászokni. Elveszíteni egy meccset – pláne, ha jól játszottál közben – egyenlő a halállal.”Tony Pulis az angol futball talán legellentmondásosabb alakja. Végletekig defenzív, már-már nihilista felfogása sokaknak elrettentő példa, de ha végigtekintünk az eredményein, egészen más szúr szemet: az, hogy soha, egyetlen csapat kispadján sem bukott meg. Ránézésre ő a klasszikus angol edző – középkorú, kopaszodó alak, aki kopottas melegítőben, szemébe húzott baseballsapkával a fején ordítozik, a csapata pedig rendületlenül ívelgeti a labdát előre. Pedig, ha bepillantunk a gondosan felépített álarc mögé, egy teljesen más karaktert ismerünk meg.

Az első részben bemutattuk, hogyan lett Wayne Rooney ösztönösen zsigeri tehetségből egész Anglia legjobb focistája, majd hogyan tett neki keresztbe a csúcson egy ostoba sérülés. Most jön a hattyúdal, a pályafutást derékba törő rossz döntés, majd az elkerülhetetlen lecsúszás krónikája. Rajongóknak kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott.

Rooney-t sokáig a legnagyobbakkal emlegették egy lapon, azonban ideje belátni: már soha nem futja be azt a pályát, amit 2002-es berobbanásakor jósoltak neki. De vajon lehet-e csalódásnak nevezni egy olyan karriert, amelynek végét az angol válogatott és a United örökös gólrekordjának megdöntése fémjelzi majd? Szerintünk simán, és azt is elmeséljük, miért. Vigyázat, tldr!

Az "egyéni hibákból kaptuk a gólt" kezdetű edzői önmosdatás az egyik legidegesítőbb dolog a futballban. Eleve visszás, mert hát ki az istennyila állította csapatba az egyéni hibákat elkövető játékosokat, ha nem maga az edző - ergo lehetne szaggatni a saját ruhákat is, ha már -, de ott van az az aprócska, ám egyesek szemében kifejezetten fontosnak tetsző részlet is, miszerint a futball, mint olyan, alapvetően ún. csapatjáték. Nem arra gondolok feltétlenül, hogy "együtt vesztünk és együtt nyerünk", hanem inkább arra, hogy amennyiben tizenegy ember mindössze egyének halmazaként ténfereg a pályán, ahelyett hogy kiérlelt csapatjátékkal menne ellenfele idegeire, megpróbálva felerősíteni az erényeit, és elrejtve a gyengéit, akkor javallott lehet inkább ezzel a ténnyel foglalkozni, és nem ráhúzni a vizes lepedőt néhány kiválasztott egyedre a falkából. De hát José ilyen, így szeretjük szoktuk meg, és valljuk be: igazából már hiányozna is, ha egyszer valamivel kevésbé lenne arrogáns paraszt, amikor a saját hibái kerülnek szóba.

A Premier League negyedik fordulójában minden a manchesteri városi rangadó körül forog majd, és bár mi lennénk a legboldogabbak, ha a meccset felhúzhatnánk arra, hogy a jelenkor két legsikeresebb edzője (22 vs. 21 darab komoly trófea) feszül egymásnak az Old Traffordon, valójában inkább médiacirkusz lesz ez az egész, mintsem komoly sportértékkel bíró labdarúgó mérkőzés. Főleg, hogy az ehhez hasonló kéthetes szünetek általában baromira nem tesznek jót a csapatok formájának, szóval kíváncsian várjuk, ki, hol folytatja azt, amit az iskolakezdés előtt abbahagyott. Hajtás után természetesen Pep és José személyi aktáját fejtjük ki a legbőségesebben, de egy-egy mondattal minden meccsről igyekszünk megmondani a tutit.

Kisebb szünet után újra úgy éreztük, itt az ideje mikrofont ragadni, és az éterbe kiabálni a gondolatainkat. Elsősorban a frissiben mögöttünk hagyott Eb-vel foglalkoztunk, de az adás második részében nem tudtuk megállni, hogy ne okoskodjunk meg néhány friss igazolást, a Leicester bajnoki- és BL-esélyeit, Mourinho alakváltásának lehetőségeit, és arra is kerestük a választ, vajon melyik csapat lesz a következő Premier League-szezon Portugáliája. Ja, és persze a közvetítési jogokat övező herce-hurca sem maradhatott ki. Hajtás után podcast, szeressétek.

„Ti itt Angliában olyan stílusban játszotok, amit mi a kontinensen már rég elfelejtettünk. Erővel, de rendszer és technika nélkül” – mennydörögte 1960-ban Helenio Herrera, miután a Barcelona edzőjeként 9-2-es összesítéssel ejtette ki a BEK negyeddöntőjéből a korszak messze legjobb angol csapatának számító Wolverhampton Wandererst.* A figyelmeztetésből a szigetországban azóta sem tanultak: úgy tűnik, mintha az angol futball évtizedek óta ugyanazokat a hibákat ismételgetné. De vajon tényleg?

A nyugdíjasok választók szavaztak, és nagyon úgy néz ki, hogy ennek értelmében az Egyesült Királyság két éven belül kilép az Európai Unió melengető öleléséből. Az egyenletben egyelőre több az ismeretlen, mint a konstans, de egy pillanatra érdemes megállni, és tisztázni néhány félreértést azzal kapcsolatosan, mit jelenthet szeretett ligánk számára a történelmi fordulópont.