Körbe címmel jelent meg Adorjáni Panna első regénye, akit eddig színházi alkotóként ismertek főleg. Egy kolozsvári független színház kezdeményezésére született, 99,6% című előadásuk sokunk számára fontos volt, a kísérletező színház legjobbjait elismerő Halász Péter-díjat is megkapta.

A regény szereplői húszas éveikben járó magányos fiatalok, akik reménytelenül próbálnak kapcsolódni egymáshoz. Olvasóként talán pont az a legfrusztrálóbb az egészben, hogy látszólag olyan kevés kellene ahhoz, hogy sikerüljön, de az utolsó pillanatban mégis mindig elcsúszik valami.

444: Az egyik szereplőről, Beniről írod, hogy „...mintha egy vastag üvegfal választaná el mindenkitől”, de ez gyakorlatilag mindenkire igaz a könyvben. Szeretnének kapcsolódni, de nem tudják beengedni a másikat. Pedig ennek a generációnak már alap, hogy pszichológussal konzultálnak, segítő könyveket olvasnak.

Adorjáni Panna: A könyv hősei a húszas éveik végén járnak többnyire, nekem erről a korszakról az a tapasztalatom, hogy egyszerre a keresgélés és a tévelygés időszaka. Ezt persze akkoriban még nem voltam képes így összerakni, az volt csak bennem, hogy nem tudom, mi történik velem. Talán pont ebben rejlik a válasz a kérdésedre. Ez az üvegfal azt jelzi, hogy van egy lényegi „nemértése” a világnak, a másik embernek. Hiába vannak segítő könyvek meg pszichológus, a főszereplő, Mirjam is csak akkor mondja ki, hogy talán segítségre van szüksége, amikor leér a lejtő aljára.

Említhetnék másik karaktert is, Vincét, a tökös macsót, aki belül teljesen bizonytalan. Olyan világ ez, amelyben még a tökös macsóknak sincs önbizalmuk?

Amikor ennek a könyvnek a nyelve elkezdett kialakulni, volt bennem egy érzés, hogy valójában minden ember ugyanolyan. Miközben ezeket a visszaélés-sztorikat leginkább áldozat-elkövető leosztásban szoktuk leírni, a legtöbb határátlépés olyan emberek között zajlik, akik ugyanolyanok és ugyanazokkal a dolgokkal küzdenek, csak másképpen. Ez nem fekete-fehér történet – persze pszichopaták, szélsőséges esetek nincsenek a könyvben. Nekem ez segített abban, hogy ne csak az áldozatok történetét írjam meg, hanem az egész, bonyolult kölcsönhatásokkal teli folyamatot, azt a világot, amelyben az emberek állandóan egyedül maradnak, mert újra és újra megfeneklenek a kapcsolódási próbálkozásaik.

Hiába nyílik ki a világ és férünk hozzá rengeteg információhoz, a bizonytalanság állandó. És hosszú út vezet addig a pillanatig, amikor valaki belátja, hogy rosszak az eszközei vagy az a mód, ahogy egy problémát megközelít. A regény pont ezt a felismerés előtti utolsó pillanatot szerette volna megmutatni. Amikor még nem tudod, hogy mi van, csak azt érzed, hogy nem működik a dolog, pedig te baromira próbálkozol. Nem egyszerű belátni, hogy muszáj változtatni. És rögtön ott a következő kérdés, hogy akkor hogyan is kellene csinálni. De a könyv főhősének nincsenek mintái. Az a konzervatív erdélyi közeg, ahonnan ő jön, teljesen másképp működik. Ez a „két szék között a pad alatt” időszaka.