A láthatatlan óriás – Kégl András (1972–2026)

Augusztus 26-án, szerda délelőtt a BMC Könyvtárában dolgoztam. Kevés ideálisabb hely létezik a szellemi munkára Budapesten. Belép az ember a BMC Mátyás utcai főbejáratának üvegajtaján, néhány kanyarral felmegy a lépcsőn az első emeletre, elsétál a liftek előtt, belép a szemközti ajtón, és egy csodálatos, világos, tágas, otthonos térben találja magát. A BMC Könyvtárában az érkezőket Kurtágék pianínója fogadja. A pianínón nemcsak Kurtág György és Márta aláírása látható, hanem egy tüneményes virág is, Márta rajza. Körben a polcokon töméntelen mennyiségű kotta, főként 20–21. századi magyar zene, de a biztonság kedvéért a klasszikus repertoár is ott figyel, meg rengeteg könyv és felfoghatatlan mennyiségű hanglemez. Ha egyszer az internet majd leáll, a BMC-be megyünk zenét hallgatni.

A gyönyörű tér közepén egy zongora foglal helyet (Steinway C-modell), mert a BMC könyvtára nemcsak olvasó- és kutatótér, hanem koncert- és rendezvényhelyszín is. Az épület megnyitása óta eltelt tizenhárom évben nagyjából ezer esemény valósult meg itt. Kortárs, klasszikus és jazzkoncertek, előadások, konferenciák, mesterkurzusok, workshopok, zeneterápiás foglalkozások, sajtótájékoztatók, hangfelvételek. Mindegyiket Kégl András, a könyvtár vezetője szervezte, és kollégáival együtt a túlnyomó többségüket ő maga vezényelte le. A 2026-os őszi programokat még ő állította össze, de részt venni már nem fog rajtuk.

Kégl András augusztus 28-án a koradélutáni órákban elhunyt. Ötvennégy éves volt.

Azon a szerdai napon, valamikor reggel negyed tíz körül lépett be a könyvtárba. Tornacipő, rövidnadrág, póló, hátizsák. Jellegzetes, szilárd lépteivel a szobájába sietett, lepakolt, köszöntötte a szomszédos szobában már ott lévő kollégáit (minden nap kezet fogott mindenkivel), majd odajött hozzám is az olvasótérbe. Kristálytiszta tekintet, határozott, erős kézfogás. Mint mindig. Nagyon erős volt. Sokkal erősebb, mint amilyennek tűnt. Fizikai erejéhez, ahogy a valóban erős emberek esetében lenni szokott, rendkívüli szelídség társult. A buddhista szerzetesek, akik a kung-funak is mesterei, ők lehetnek ilyenek.

„Minden jó?”, kérdezte. „Persze, ha az ember itt lehet, minden jó”, válaszoltam. „Tudod, mi az a két nagy kék láda ott?” Fogalmam se volt. Két, nagyjából másfél méter hosszú, fél méter széles, élénk kékre festett, fémcsatokkal ellátott, hosszúkás faládára mutatott a zongora mellett. Csillogó szemekkel mesélte, hogy Vidovszky László Autokoncert című kompozíciójához az alkatrészek vannak a ládákban. Vidovszky 1972-es darabja maguktól megszólaló hangszereket használ, pontosabban az „előadók” takarásból hozzák működésbe az állványzatra felszerelt hangszereket (tangóharmonika, cintányér, nagydob stb.). Letaglózó hatású darab, ha élőben tapasztalja meg az ember. Kurtág György így emlékezett vissza az ősbemutatóra: „Az üres színpadon harminc másodpercenként önmaguktól lezuhanó és hangot adó tárgyak tragikuma, költészete és az a végtelen ökonómia, amitől mindez szigorú zenei formává válik, mélyen megrázott.”

Az Autokoncert alkatrészeit tartalmazó két láda azért volt ott a zongora mellett, mert 2026. szeptember 19-én ünnepli 30. születésnapját a BMC, és aznap – természetesen – a könyvtárban is lesz koncert. Kégl András állította össze a műsort, olyan művekből, amelyekhez nem kell előadó. Ligeti elektronikus darabja, az Artikulation, és 100 metronómra írott műve, a Poème symphonique mellett Vidovszky-kompozíciók szólalnak meg: MIDI-zongorára írt etűdök és az Autokoncert. „Ezek azok az alkatrészek, amelyeket az ősbemutatón is használtak ’72-ben”, mondta büszkén akkor szerda reggel a kék ládákra mutatva, majd mosolyogva hozzátette: „Historikus előadás lesz. Történetileg hiteles.” Imádtam a humorát. Meg az ízes S-hangzóit.

Hogy a szeptemberi koncerten éppen ő már nem lehet jelen, annak súlyát nagyon nehéz szavakba önteni. Huszonöt évet dolgozott a harminc éve alapított intézményben.

Kégl András az Autokoncert bemutatójának évében, 1972-ben született Veszprémben, rendkívüli zenei tehetsége a kürthöz vezette, és hamar világossá vált, hogy rézfúvós csodagyerek. A Bartók konzervatóriumban és a Zeneakadémia előképzőjében tanult, tanárai folyamatosan újabb és újabb zenei magaslatok felé vezették. Tizenhárom évesen már a repertoár legnehezebb darabjait, Richard Strauss kürtversenyeit játszotta. És miként oly sokszor a csodagyerekek esetében, a különleges tehetségtől elvakult tanárok csak a meghódítandó csúcsokat nézték, arra, aki e csúcsokat meghódította volna, nem figyeltek. A zenei megvalósítás tökéletessége felülírta az emberi dimenziót. A magyar oktatási rendszer túlhajszolta a kistinédzser Kégl Andrást.

„Ansatz”-problémái lettek, vagyis túlerőltette a rézfúvósjáték fizikai alapját nyújtó szájizmokat. Két év után Pécsre költözött, abban bízva, hogy egy ottani tanár majd segít megoldani a nehézségeket. Nem sikerült. Letette a kürtöt, fontolgatta, hogy pszichológia szakra felvételizik, egy évet a Pécs közeli Keszű drogrehabilitációs intézetében dolgozott, végül mégis a zene mellett döntött. Ha kürtművész nem lehet, elvégzi a karvezetés szakot. Nemcsak karvezetés, hanem művelődésszervezési és felnőttképzési menedzser diplomát is szerzett. Közben megtanult basszusgitározni, és a „Zsűri” zenekar tagja lett. Tizenegy éves fennállásuk alatt messze a pécsi popzenei közeg határain túl is hatottak. Közel hétszáz koncertet adtak, rendszeresen az LGT előzenekaraként, olykor az LGT tagjaival együtt (itt egy videó Somló Tamással, Kégl András sötét napszemüvegben, fekete felsőben basszusgitározik, lenyűgöző lazasággal és magabiztossággal játszik egy rövid szólót 3:10-től).

Egyetemi tanulmányainak részeként Kégl András 2001-ben az akkor még komolyabb székház nélkül rendelkező Budapest Music Centernél lett gyakornok, majd munkatárs. Mivel kulcsszerepet játszott a BMC zenei információs központjának felépítésében, és abban, hogy a Magyar Zenei Tanács pusztulásra ítélt, rendkívül gazdag kottatárát megmentették, a Mátyás utcai épület létrejötte után, 2013-tól a házban működő könyvtár vezetője lett. Ha azonban csak annyit mondunk, hogy ő volt a „könyvtár vezetője”, közel sem írtuk le, hogy mi mindent csinált.

Az, hogy felügyelte és menedzselte a katalogizálást, az új beszerzéseket, a kölcsönzéseket, az adatbázis folyamatos frissítését, vagyis hogy tulajdonképpeni könyvtárvezetőként működött, megkockáztatom, tevékenységének csak kisebb részét tette ki. Hiszen kezdettől szervezte és bonyolította a könyvtárban zajló eseményeket, mi több, rögzítette őket képpel és hanggal, miközben millió praktikus nehézséget oldott meg egy személyben, vagyis egyszerre volt könyvtáros, koncertszervező, hangmérnök, kameraman, vágó, világosító, informatikus, asztalos, villanyszerelő.

És persze pszichológus (ha már pszichológia szakra nem végezte el). Hiszen megállás nélkül hiperszenzitív, vagyis olykor elviselhetetlenül hisztis művészekkel dolgozott, lenyűgöző érzékenységgel, végtelen türelemmel és mély empátiával. Személyiségének puszta kisugárzásával szelídített meg tombolásra hajlamos zenész nagyvadakat. Neki köszönhetően a BMC Könyvtára olyan hely lett, ahová egy bizonyos méretnél nagyobb ego egyszerűen nem fért be.

Ismereteim szerint soha senkivel semmilyen konfliktusa nem volt. Nem lehetett vele összeveszni, mert csak az „ügy” érdekelte. A megoldás. Hogy tökéletesen valósuljon meg az adott esemény. Legyen elég mikrofon, kottaállvány, szék, asztal, ásványvíz. Soha semmit nem bízott a véletlenre. Ha egy kerekasztal-beszélgetéshez három mikrofonra volt szükség, ő hatot készített elő, ha egy koncerthez négy kottaállvány kellett, ő nyolcat hozott ki a raktárból (nevetve mesélte anno, hogy a BMC-ben ezt „duplakotonos megoldásnak” hívják).

Ha tehette, soha nem adta ki kezéből még a hang- és képfelvételek utómunkáját sem, mondván, az a biztos, ha ő csinálja meg. Nem arroganciából. Tisztában volt vele, hogy létezik nála jobb vágó vagy hangmérnök. De azt is tudta, hogy egy külsős szakember munkájából természetszerűleg fog hiányozni valami, ami számára mindennél fontosabb volt. A szív és a lélek.

A 21. század elejének magyar zeneszerzéstörténete nem írható meg Kégl András említése nélkül. Az elmúlt tizenhárom évben aktív kortárs zeneszerzők között nem tudom, van-e olyan, akinek ne hangzott volna el darabja a BMC Könyvtárában. Rengeteg ősbemutatónak adott helyet, számos fiatal előadónak bemutatkozási lehetőséget. És bár a hozzá közel állók számára világos volt, hogy milyen a zenei ízlése, ezt rendkívüli diszkrécióval megtartotta magának. Esztétikai kérdések nem érdekelték. Egyedül a minőség foglalkoztatta. A BMC alapfilozófiájának megfelelően a Könyvtár valamennyi szolgáltatása és a rendezvényeken való részvétel ingyenes bárki számára. Kégl András felismerte, hogy ez milyen felelősséget jelent. Úgy viselkedett, mintha egy ideális világ kulturális közintézményének élén állt volna, s ekként a BMC Könyvtára valóban egy ideális világ kulturális közintézményévé vált.

Csodálatos koncerteket rendeznek a BMC Koncerttermében és jazz clubjában, az Opusban, nagyszerű hely a BMC étterme, remek, hogy a ház otthont ad Eötvös Péter Alapítványának, de az intézmény szíve, számomra legalábbis úgy tűnik: a Könyvtár. És ez Kégl Andrásnak köszönhető.

Ha zenetörténeti szerepéről beszéltünk, muszáj megemlíteni, hogy Kégl András millió szerepköre 2015-ben egy újabbal bővült. Attól kezdve, hogy Kurtág György és felesége, Márta beköltöztek a BMC második emeleti vendéglakásába, ő lett a zeneszerző szakmai mindenese. Ha Kurtágnak szüksége volt egy kottára, egy hangfelvételre, egy könyvre, őt hívták telefonon. Egy alkalommal kérdeztem tőle, hogy volt-e extrém kérése Kurtágnak, mire ezt válaszolta: „Gyuri bácsi fölhívott magához egyszer, lejátszott fél ütemet a zongorán, pár akkordot. Azt mondta, hogy ez a néhány hang Bartók Hegedűversenyében szerepel valahol a zenekari anyagban, ennek a felvételét kérné, de csak ezt az egy ütemet.” Amikor rákérdeztem, hogy megtalálta-e, szerényen elmosolyodott: „Persze.”

De nemcsak könyvekkel, kottákkal és felvételekkel segítette Kurtág munkáját. Kégl András volt az, aki először kapta meg az elkészült új művek kéziratát, hogy azokat digitalizálja, és továbbítsa a kiadónak. „Kurtág dolgozószobája épp itt van, a Könyvtár fölött – mesélte. – Ha nagyon ritkán elcsendesül a ház, lehet hallani, ahogy komponál.” Rajongott Kurtágékért és Kurtágék is rajongtak érte. Ő készítette az utolsó videókat, ahol a Kurtág-házaspár Bachot négykezesezik.

Fellengzősnek tűnhet, ha azt mondom, hogy Kurtág főműve, a milánói Scalában 2018-ban bemutatott, Samuel Beckett drámáján alapuló Fin de partie (Végjáték) nem jöhetett volna létre Kégl András nélkül, de ezt nem én állítom, hanem Kurtágék. A könyvtárban lévő dolgozószobájában két kép lóg a falon. Az egyik egy Bartók-portré, a másik a Scala plakátja a Fin de partie ősbemutatójához, amelyre Kurtágék rövid üzenet írtak. „BMC-nek, a BMC könyvtárának – fogalmaz Kurtág – köszönettel a felbecsülhetetlen segítségért, ami nélkül ez az opera meg sem születhetett volna”. Márta, mint mindig, konkrétabb és személyesebb: „Bármelyik percben, bármelyik órában segítségre volt szükségünk: ott voltál mellettünk, Maci! Végtelen köszönet: Márta néni”.

Édesapja nevezte el „Macinak” a születése pillanatában, és mindenki így hívta, még céges e-mail címe is volt a becenevén.

Rengeteg komoly veszteség érte a magyar kulturális életet 2026-ban. Elhunyt Tarr Béla, elhunyt Nádas Péter. Ugyanekkora veszteség, hogy elhunyt Kégl András. Krusovszky Dénes úgy fogalmaz Nádasról szóló nekrológjában, hogy „mifelénk a nagy életművek tartják össze azt a recsegő-ropogó, düledező valamit, amit magyar kultúrának szokás nevezni”. Nem értek vele egyet. Az óriások életműve nem önmagában áll. „Láthatatlan” emberek, filmesek esetében az alkotótársak, vágók, világosítók, hangmérnökök, gyártásvezetők, írók esetében szerkesztők, tördelők, nyomdászok, kiadói munkatársak dolgoznak a háttérben azon, hogy a nagy mű létrejöjjön.

Azt a recsegő-ropogó, düledező valamit, amit magyar kultúrának neveznek, az olyan csodálatos emberek tartják össze, mint Kégl András, a láthatatlan óriás.