erotika

2019. május 12.
2017. november 15.
2017. október 30.
2016. november 18.
2016. május 6.
2015. november 14.
2014. április 22.
2014. április 10.

VHS Paradise: Emmanuelle

silvia-kristel1.jpgMa már csak pár kattintásra van a legvadabb pornó is, de nem volt ez mindig így. A mi gyerekkorunkban (hogy ez milyen szánalmasan öregesnek hangzik...) az általunk befogadott (avagy: suttyomban meglesett), így vagy úgy a szexualitás témáját és látványát pénzre váltó filmek még inkább szóltak az erotikáról, mint az explicitásról. Mondhatjuk persze, hogy a szóban forgó Emmanuelle is meglehetősen explicitnek számított a maga idejében, de hát már akkor is voltak annál jóval magamutogatóbb művek – csak messze nem jutottak el annyi emberhez. Ez még az egyéb európai sexploitatinokra is igaz, amik pedig már a ’60-as évektől kezdve elég erősen feszegették annak határait, hogy mit szabad megmutatni a vásznon, a következő évtized elejétől pedig még merészebbek lettek – elég, ha csak annyit mondok, Christina Lindberg. De az Emmanuelle más lapra tartozott: a sexploitationök jellemzően vagy komédiák voltak (mint a Schulmädchen-Report-sorozat, még ha eredetileg nem is komédiának indult), vagy kéjes erőszakkal és perverzióval keverték a szexualitást (mint az Emmanuelle-lel egyidős Thriller), Sylvia Kristel kalandjai viszont esszenciálisan és kizárólag erotikusak voltak. Ráadásul baromi nagy sikert arattak, és nem csak a férfi, hanem a női közönség köreiben is. Megkockáztatom, azért többnyire mégis a férfiakra (fiúkra) gyakoroltak igazán nagy hatást…

Borbíró Andris: Különös, hogy mennyire intim és alapvető pillére személyiségünknek a szexualitásunk, mégis mennyire esetlegesen formálódik, mennyire véletlenszerű, hogy milyen gyermek- és kamaszkori ingerek vésődnek belénk a legerősebben, és milyen tapasztalások maradnak a véletlen folytán későbbre (én úgy tapasztaltam, átlagosan 24-25 éves korukra érik be egymást az emberek, addigra kicsit szerényebbek, őszintébbek lesznek, akik nagy lendülettel kezdték, és dörzsöltebbek, akik félénken és visszahúzódóan). A szexlapok mellett alighanem mindenkinek kijutott egy emlékezetes filmes élmény is: emlékszem, egy barátom általánosban elmesélte, hogy anyjával nézte meg a Showgirlst és egész végig rejtegetnie kellett, khmm, feszült izgalmát... egész nap ezen röhögtünk. Akkor még minden cicivillantás, minden akciófilmes stilizált-idealizált dugás hormonok által mágikussá erősített élmény volt. Régi szép idők!...

De az igazi szemfelnyitó film, a mozgóképes mélyvíz számomra az Emmanuelle volt, amire titokban találtam rá (hírből már ismertem) - nagyszüleim VHS-kollekciójában. Nem rejtegették, és utólag egyetértek, én sem fogom, ha eljön az ideje... Az álomszép Sylvia Kristel tanított meg arra, hogy mennyivel szebbek és esztétikusabbak a természetes keblek a plasztikai sebészek műremekeinél, hogy a fiús hajnak egy karcsú nőn milyen szexepilje lehet, és akkor a nyilvánvalóbb, a film narratívája szerint elhangzó tanításokat még nem is említettem. Bele is zúgtam rögtön a főszereplőn kívül a 70-es évek női szépségideájába és divatjába - és nem ereszt azóta sem!

Az erotikához való, a maitól élesen eltérő közeledés (szelíd nyitottság a fantáziátlan, bunkó aggresszióval szemben) mellett felhívnám a figyelmet még két jellemző különbségre: a vágás lassúságára és a kamerának a témájától való távolságtartására. Ezeket - mint egyszerűen túlpörgethető és ösztönösen ható, azaz a jelenetet kérhetetlenül erősebbnek mutató - eszközöket ki lehet facsarni utolsó csöppig, csak éppen minek? Stanislaw Lem Az emberiség egy perce című novellájában jegyzi meg: a szexuális aktus emberléptékű távolságból izgató, de annál sem egy(pár) léptékkel közelebbről (ahol csak pórusok, fehérjemolekulák meg ivarsejtek maradnak a képből), sem távolabbról (egy bolygónyi emberre egy perc aktusainak összesített ondóhozamát gejzírhez vagy szökőkúthoz mérő hasonlat) nem érint meg, nem befogadható.

Az Emmanuelle remek példa arra, hogy milyen ritmusban és szemszögből élvezhető a szex - és ez nem "női pornó" meg "régebbi, prűdebb kor" kérdése, hanem biológiai jellegzetességünk. És egy szerencsétlen, elbaszott ízlésű "mai fiatal" ilyeneket is megtanulhat, miközben az azóta elhunyt Sylvia Kristel melleinek 40 évvel ezelőtti állapotát tükröző mozgóképre maszturbál. (Aki ezen röhögött, annak a legfőképpen orvossal íratnám fel eme tevékenységet!) Ecce homo!

Nemes András: Már pusztán a név tele volt titokkal, ígérettel, misztikummal, mikor áhítattal suttogtuk az iskolaudvaron, pedig fogalmunk sem lehetett, mit ígér pontosan. "Emmanuelle"- mondtuk, és rejtélyes izgalom (nem, nem csak olyan) lett úrrá rajtunk, tudtuk, hogy ez valami nagyon jó, és biztosítottuk magunkat, hogy egyszer részünk lesz benne. Emlékeim szerint először nem is a filmmel, hanem Emmanuelle Arsan regényével sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm, pontosabban annak borítójával, melyen Sylvia Kristel pózolt fedetlen keblekkel, egy gyöngysorral a nyakában: szinte vallásos révületbe estem látványától, a puha fedél tapintása kis híján extázisba kergetett (ily módon lehetséges, hogy nem csak a nők, de a könyvek iránti vonzalmam is részben  az Emmanuelle érdeme). Beletelt némi időbe, míg agyamnak sikerült kapcsolatot teremtenie vágyaim elérhetetlen tárgya, és az iskolaudvaron vihorászó csajok között: lehetséges lenne, hogy ruha nélkül ők is így néznek ki? Mikor aztán a filmet is sikerült megtekintenem, sorsom eldőlt, és nyilvánvalóvá vált, hogy minél hamarabb a tapasztalás útjára kell lépnem.

Ma, mikor bármilyen explicit tartalom egyetlen kattintással bárki számára elérhető, lehetetlen a szexualitást azzal az áhítattal szemlélni, ami nekünk megadatott, amit megérdemel. Olyan tiltott gyümölcs volt, amiért tennünk kellett, megdolgozni érte, hogy hozzájuthassunk, a bonyolult elérhetőség pedig csak tovább növelte értékeit. Komoly cikket érdemlő téma lehetne, mennyivel egészségesebb képet kaphat a férfi-nő kapcsolat dinamikájáról, alapvető viszonyairól a kiskamasz, aki számára az Emmanuelle jelenti a szexfilmet, mint az a kisiskolás, aki szerint a szex az, mikor egy ijesztően kisminkelt, felfújt szájú-mellű csaj ül tűsarkúban valami kanapén egy túlvilágított szobában, aztán bejön három rommá gyúrt, álló farkú  agresszor, és szó nélkül nekiesnek. Nem kívánnék az erkölcscsősz szerepében tetszelegni, én lettem volna az első, aki felkeresi az összes létező pornósite-ot, ha lehetőségem nyílt volna rá, de a magam részéről szerencsésnek érzem, hogy először láthattam a nőiség titokzatos, izgalmas, felfedezésre váró oldalát, mint a pőre, minden rejtélytől megfosztott lényeget. A film esztétikai minősége ma is kifogástalan, az igényes fényképezés, a zenehasználat, de főleg Sylvia Kristel kisugárzása, minden pillanatban túlfűtött jelenléte többé avatják "közönséges" szexfilmnél, minden kockáján érezhető, hogy alkotói nem kizárólag a tékák elsötétített, "Csak felnőtteknek" feliratú helyiségeibe szánták. A szituációk (szex a repülőn, maszturbálás egy másik nő előtt) ötletesek és változatosak, de soha nem ízléstelenek, a szexualitás játékos jellege, az intimitás izgalma kerül előtérbe. Bár témája eleve botrányfilmmé teszi, alkotói képesek a mértéktartásra, a jelenetek nem provokatívak, cseppet sem hatnak direktnek.

Története persze megmosolyogtatóan egyszerű, de tökéletesen kiszolgálja témáját, és ez pont az a helyzet, mikor többre nincs is szükség. A korabeli közönség imádta, Kristel a női emancipáció szimbóluma lett, a film komoly kasszasikernek bizonyult. Jöhet a kötelező "régen minden jobb volt" kesergés: történhetne ma ilyen egy erotikus filmmel? A bevétel persze magával hozta a folytatásokat is (oké, talán mégsem volt minden jobb), amik olyan furcsaságokat eredményeztek, mint a Black Emmanuelle, vagy az Emmanuelle in Space(!) tévéfilmsorozat. Ezek szándékaikat tekintve persze már csak nagyon távoli kapcsolatban állnak az eredeti filmmel, gyönyörű nők azonban láthatók bennük, figyelmünkre tehát mindenképp érdemesek. Az Emmanuelle legnagyobb érdeme, hogy megmutatta, ez az egész erotika, testiség, meg szex dolog alapvetően az örömszerzésről, a kölcsönös odaadásról, egymás iránti bizalomról szól, és ami a legfontosabb: a lányok is akarják. De még mennyire. Hála az égnek.

Rusznyák Csaba: Elég pontos emlékeim vannak az első olyan alkalomról, amikor a tévét nézve észrevettem egy meztelen női testet. És az „észrevettem” alatt nem azt értem, hogy „láttam”. Nyilván korábban is találkoztam már efféle képekkel (ezt pusztán valószínűségi alapon mondom), csak akkoriban még nem regisztrálódott bennem a jelentőségük. A szépségük. A kellemességük. A jóságuk. Mert még nem érdekelt. De azután, hogy túljutottam a „Lány? Fúj!” fázison, nagyon az elevenembe mart az említett első pucérkodós jelenet. És nem, nem az Emmanulle-ről van szó. Hanem Az Osterman hétvégéről. Valahogy kétlem, hogy Sam Peckinpah amúgy elég zavaros és meh thrillere sokakra afféle (vagy, ami azt illeti, bármilyen) hatást gyakorolt volna, mint rám, de aki még emlékszik rá, hogy a film egy szexuális aktussal kezdődik, aztán pedig a még mindig félmeztelen nő brutális, metodikus meggyilkolásával folytatódik, az már sejtheti, merre kapargálok ezzel. Kicsit, izé, furcsa volt, hogy az első filmes erotikus élményem efféle nyers erőszakkal keveredett (lehet, hogy megmagyaráz pár dolgot velem kapcsolatban…). Furcsa… és izgalmas, új, zavarba ejtő, jó, rossz, kényelmetlen. Mindez egyszerre.

Azért kezdtem ezzel, hogy kellőképpen demonstráljam, a jóval ezután látott Emmanuelle már szinte visszafogott volt a számomra, elvégre Slyvia Kirstelt senki nem fogta le egy kiadós szeretkezés után, hogy mérget fecskendezzen az orrába.  Ami azt illeti, akkor még nem is láttam az egész filmet, csak egy részét, de abban pont benne a volt az a bizonyos repülőgépes jelenet. És bumm. Onnantól kezdve elég sokáig úgy képzeltem, hogy az a vágy, a szenvedély, az erotika, a szex, a világegyetem, meg úgy általában, a minden abszolút netovábbja, őrületesen izgató, egyszerre vad és gyöngéd, és abszolút csodálatos dolog. Bakancslista-matéria. Kétségkívül van az Emmanuelle atmoszférájában valami könnyedség, légiesség, valami fennkölt erotika, amit viszont, mielőtt teljesen elszállna a rózsaszín lányfantazmagóriák világába, rendre egy valóságosabb, átélhetőbb közegbe transzportál a zsigeribb, nyersebb szexualitás, az explicitás. Úgyhogy az a repülős dugás még nagyon sokáig a meghatározó filmes emlékeim közt volt, még ha kicsit hiányoltam is, hogy a főhősnőt nem fojtotta meg utána az alkalmi szeretője (persze, csak viccelek, köhh – de tényleg… frankón).

2012. január 4.

A Perfect Education sorozat

A lányrablós történeteknek nagy hagyománya van világszerte. Ki ne ismerné az ősemberes karikatúrát, amikor is Mr. Caveman átrobog egy bunkósbottal a szomszéd barlangba, ott fejbe csapja a szomszédot, vagy a szomszéd feleségét (változattól függően), majd az asszonyságot a hajánál fogva áthúzza a saját barlangjába? A népmesék leginkább a szituáció romantikáját igyekeznek bemutatni, ahol a többszörösen elrabolt szépséget előbb a sokfejű sárkány, majd a véletlenül mindig makulátlan jellemű és küllemű lovag is magával hurcolja. Talán ezért is várakoznak sokan arra a bizonyos mesebeli hercegre a fehér lovon, aki majd elviszi őket valami olyan helyre, ahol megtalálják a boldogságot. Ilyen persze csak a mesékben történik. De milyenek a lányrablók a filmekben?

Ha Hollywood talál rá a témára, akkor túlságosan egyszerű a képlet, nagy eséllyel olyan eredmény jön ki belőle, mint például a Mobil volt jónéhány évvel ezelőtt. A tettes kétség nélkül egy pszichopata, aki ráadásul még ördögien gonosz is, de nem a nő kell neki, hanem az érte fizetendő váltságdíj. Az áldozat tulajdonképpen érdektelen, csak sikítoznia kell időnként, hogy a néző sajnálhassa és izgulhasson érte. A tettest, aki persze előszeretettel játszik a rendőrökkel is, csak az agyafúrt (Columbo style), vagy a könyörtelen (Dirty Harry style) nyomozó tudja kiiktatni, előbbi esetben valami apróságot bizonyítékként felhasználva, utóbbiban pedig nemes egyszerűséggel ajtót betörve, tettest leggéppuskázva. Feladat megoldva, mindenki boldog, a világ egy újabb mocsoktól szabadult meg. Hogy miért követte el tettét az elkövető (a pénz utáni vágyat leszámítva)? Hogy milyen lelki folyamatok zajlottak le az áldozatban? Senkit sem érdekel.

Legalábbis Hollywoodban. Japánban, mint szerencsére annyi mindent, úgy ezt a témát is aprólékosan, körültekintően igyekeztek feltérképezni. Gyakorlatilag a rövid életű, kis stúdiók (Shintoho, New Toei) megszületésétől kezdve, az 50-es évek végétől rengeteg alkotásban igyekeztek feldolgozni a lánykereskedők, jakuzák, vagy éppen első ránézésre pedánsnak tűnő úriemberek áldozatainak történeteit. Az úttörő, kissé még esetlen darabokra Ishii Teruo, vagy éppen a legendás szexszimbólum, Mihara Youko nevén keresztül lehet rátalálni (pl. Flesh Pier, Girls without Return Tickets, stb.), de természetesen nem maradhat ki a sorból a zseniális Wakamatsu Kouji sem, aki 1966-ban a The Embryo Hunts in Secret-ben dolgozta fel legjobban és legbrutálisabban a lányrablás és a tökéletes(?) barátnő „kinevelésének” tematikáját (csak erős idegzetűeknek ajánlott).

Érdekes módon a lányrablás témája nem csak a férfiak fantáziáját izgatja. A Perfect Education sorozat ugyanis eredetileg regény formájában került a piacra a 90-es évek elején, a szerzője pedig egy nő, aki ráadásul nem is akárki, hanem a 70-es 80-as évek egyik legnagyobb sztárjának, Matsuda Yuusaku-nak az exfelesége, Matsuda Michiko. A nagy Yuusaku-nak nem kellett lányokat rabolnia ahhoz, hogy kiélhesse magát (jöttek maguktól, csőstül), mialatt a hátrahagyott asszonyság írni kezdett, válásuk után már komolyabban, először forgatókönyveket, a későbbiekben pedig regényeket. A történeteket pedig szinte kivétel nélkül valamilyen valóban megtörtént bűntény alapján írta és a nőnemű áldozat szemszögéből igyekezett bemutatni, mi is történt valójában. A meglehetősen termékeny írónő azóta mintegy 30 regényt adott ki, amik közül eleddig hét került feldolgozásra a Perfect Education szériában.

Perfect Education előzetes

 

Az ezredforduló környéke (is) érdekes és izgalmas időszak volt a japán mozi történetében, ráadásul az erotika, a nemi vágy és az emberi lélek legmélyebb bugyrainak bemutatása megunhatatlan és kifogyhatatlan téma arrafelé. Ekkoriban mutatták be a legendás pornósztár, Iijima Ai regényéből adaptált Platonic Sex-et, ekkoriban forgatták le a 6 részből álló, meglehetősen beteg témákat feldolgozó Love Cinema sorozatot és ekkoriban nyert díjakat szerte a világban Hiroki Ryuuichi az I am an S&M Writer-rel, így nem volt meglepő, hogy többen is fantáziát láttak Matsuda írónő szókimondó műveinek adaptálásában.

Az első rész 1999-ben került mozikba. Jópár érdekességet tartalmazott, kezdve azzal, hogy a forgatókönyvet a nagy Shindo Kaneto készítette és a rutinos Takenaka Naoto kapta meg a főszerepet (azóta is az ő személye a kapocs az összes, egymástól független történet között). Annak ellenére, hogy erotikus moziként harangozták be, meglehetősen kevés szexet tartalmazott, a hitelességét pedig eléggé aláásta, hogy túlságosan is könnyedre, lazára hangolták az egészet, így az egész történet lényegét képező Stockholm-szindróma ábrázolását is. A sorozat jellegzetességei azonban már ekkor tökéletesen látszottak.

Matsuda írónő szerint a mesebeli jóképű lovagok és a hollywoodi pszichopaták helyett a hús-vér lányrablók meglehetősen szánalmas figurák, akik igencsak felemás módon állnak hozzá áldozatukhoz. Annak ellenére, hogy uralkodni akarnak rajta, valójában tartanak tőle. Érdekes tanulság viszont, hogy Matsuda úgy látja, nem lehet bárkiből áldozat. A magányos, folyamatosan ismétlődő napirendet tartó, életük megváltozásában reménykedő leendő áldozatok szokásai kiismerhetőek, így szinte tálcán kínálják magukat. Pech, hogy jóképű lovag nem fog érkezni, elvégre ő talál magának nőt más módon is, sokszor még keresnie sem kell (ki ne tudná ezt jobban, mint a nagy Yuusaku exfelesége). Ahogy a magyar mondás tartja, zsák a foltját megtalálja, akár még ilyen extrém módon is.

Hogy az írónő nem volt elégedett az első résszel, azt az is ékesen bizonyítja, hogy a folytatás forgatókönyvét saját maga készítette el. Ennek megfelelően jóval drámaibb, sötétebb, furán álomszerű sztorit kap a néző, amiben mindkét főszereplő esendősége van a középpontban, ami leginkább a lebukás jelenetében csúcsosodik ki. A legerősebb eleme azonban egyértelműen az, hogy sokkal érzékletesebben dolgozták ki a lányban feléledő vonzalmat az elrablója iránt.

A harmadik rész szintén jól sikerült, köszönhetően annak, hogy új színt vittek az egy kaptafára épülő történetbe azzal, hogy a helyszínt áttették Hongkongba. Kínai taxisnak megdöglik a disznója, kiránduló japán iskoláslánynak ugyanolyan csengettyű van a táskáján, mint a disznón volt. Kínai taxis disznó helyett japán iskoláslányt tart otthon a továbbiakban. A nyelvi akadályok, a reménytelen szomszédok (Lam Suet remekel, mint értelmi fogyatékos), a bezártság ellenére a gyönyörű lányban szép lassan feléled, hogy életében először törődik vele valaki. Ugyan ebben a történetben sem jön át hitelesen, hogy miért is kezd el hirtelen vonzódni elrablója iránt, de ezzel együtt is a gyönyörű képi világ, a stílusos, hipnotikus zene, a korábbiaknál többet láttató erotikus jelenetek és az álomszerű hangulat miatt kellemes másfél órát jelent.

Perfect Education 3 előzetes

 

A negyedik rész csalódást keltően gyenge. Mint az összes többiben, a történet eleje eléggé realisztikus (amíg az elrablás és a szabadulási próbálkozások vannak bemutatva), ám az ezúttal is szánalmas lányrabló személye és múltja túlságosan nyakatekert, annak kibontása pedig, hogy miért lett olyan, amilyen, túlságosan hosszú, érdektelen és unalmas.

Az ötödik rész újfent kicsit más nézőpontból igyekszik feldolgozni a témát, ezúttal ugyanis egy idősebb hölgyemény (egy fodrász) esik egy fiatal férfi áldozatául. A lassan folydogáló sztorinak tökéletes hátteret nyújt a hótakaró alatt szundító jelentéktelen kisváros, ahol gyakorlatilag nem történik semmi, ha pedig történik is, valójában az is abszolút jelentéktelen. A kissé unalmasan, a korábbi részekből már ismerősen haladó történet a vége felé két ügyes csattanót is tartalmaz, így nem csak az igényes operatőri munka miatt érdemes végigülni.

A sorozat csúcspontját egyértelműen a pinku mozik legendája, a zseniális Wakamatsu Kouji által rendezett hatodik rész jelenti. Wakamatsu elképesztő érzékkel rendelkezik az emberi lélek sötét oldalának bemutatásához és ebben a munkájában sem kell csalatkozni. Régi kollégájával, a forgatókönyvíró Deguchi Izuru-val együtt olyan ügyesen csavargatják a szálakat, hogy abszolút friss hatást kelt a történet. Nem látjuk az elrablást (csak néhány flashback szól róla) és az elrabló mellett van egy plusz karakter is, aki az áldozatban felébreszti a kritikát elrablója iránt (jellegetes Wakamatsu módon persze). A saját szánalmasságát beteges uralkodási kényszerrel és különféle perverziókkal elfedő elrabló és a saját nőiességét a plusz karakter által megtapasztaló lány élete néhány nap alatt gyökeresen megváltozik. Wakamatsu lubickol a történetben, a stáb csak egyetlen téren hibázott, mert egy mellplasztikázott nőt választottak ki a női főszerepre. Szegényke abszolút nem illik bele a szinte egész életét a házban töltött lányról alkotott képbe...

Az eddigi legfrissebb, 2010-ben leforgatott hetedik rész kissé különbözik a korábbiaktól és ez nem csak amiatt van, mert éveket kellett várni rá. Az általában fillérekből összehozott, szórakoztató popcorn mozikkal jelentkező Fukasaku Kenta tovább fokozta az alapszituáció álomszerűségét, aminek leglátványosabb jele a történet lezárása a sziruposan sablonos, de pont odaillő metaforával. A két mamlasz szereplőn keresztül (gyakorlatilag a lányrablás maga is totál véletlenül történik meg) pedig nemcsak a modern Tokióban tengődve önmagukat kereső fiatalok világába nyerünk betekintést, hanem az utóbbi időben óriási divattá váló Akihabara-i cosplay őrület (esetünkben egy cuki maid café) hazug képmutatásába is. Fukasaku ügyesen bogozza a szálakat, de sajnos ő is áldozatául esik a korábbi részekben is tapasztalható problémáknak. Túl hosszúra nyújtja a semmitmondó szexjeleneteket, amiket mindössze némi 3D effektekkel próbál feldobni.

Perfect Education 7 előzetes

A Perfect Education sorozat érdekes színfoltja nem csak a japán pink zsánernek, hanem úgy általában a japán mozinak is, nem véletlen, hogy több epizódját is vetítették világszerte különféle filmfesztiválokon. A „variációk egy témára” jelleg ellenére mindegyik részben van némi sajátos plusz, ami miatt érdemes a figyelemre. Sajnos pont a pinku jelleg volt a gátja annak, hogy igazán életszagú filmek váljanak belőlük, hiszen hiába a törekvés a lélektani folyamatok szemléltetésére, ha túl hamar, kicsit kidolgozatlanul tör elő az áldozaton a Stockholm szindróma. Ráadásul a japán drámákra olyannyira jellemző lassú, vontatott tempó és az avatatlan néző számára megbotránkoztató, helyenként kifejezetten durva jelenetek sem könnyítik meg a szórakozást. Minden hibája ellenére a sorozat egyes darabjaira érdemes időt szakítani, már csak azért is, mert egy kicsit elgondolkodtatja a nézőt. Akinek felkeltette az érdeklődését, annak érdemes a Hongkongban játszódó harmadik, vagy a Wakamatsu rendezte hatodik részbe belefognia, a többi inkább csak a fanatikusok számára ajánlott.

2011. augusztus 3.

Sex and Zen 3D – Extreme Ecstasy

Parasztvakítás I, avagy a marketing diadala. Régóta köztudott, hogy a hongkongi filmipar alapvetően a szórakoztatásra épít és nagyon ritka, hogy a művészi színvonal miatt válik egy-egy mozijuk emlékezetessé. A hazug marketingkampány azonban viszonylag újkeletű dolog arrafelé. Így hirtelen visszaemlékezve a Triple Tap rémlik fel, amit Charlene Choi szexi két pisztolyos poszterével reklámoztak be, aztán szegényke úgy 5 percet játszott a filmben, akkor is valami sírós nővérke szerepében. Azonban egy ilyen bocsánatos kis trükk sehol sincs a Sex & Zen 3D marketinges stábjának agresszív nyomulásához képest, amivel nem csak Hongkongban, hanem gyakorlatilag világszerte hatalmas várakozást gerjesztettek a film iránt.

Hogy odahaza nagy a hype, az még akár rendben is volna, elvégre nem volt olyan régen a 90-es évek eleje, a category III mozik sikerhullámának időszaka. Még az is elfogadható, akár örömtelinek is nevezhető, hogy a helyi filmipar iránt nem túlzottan érdeklődő emberek is özönlöttek a moziba, mondván, ilyet még nem láttak. Arról viszont már nem szólnak a cikkek, hogy milyen fejjel jöttek ki, például az idősebb asszonyságok a vetítésekről. Pedig ez lenne az igazán érdekes, hiszen ennyire talán még sose verte át őket senki.

Nézzük meg egy kicsit az átverős kampány hazug jelszavait. Azt harsogták mindenhol, hogy ez a világ első 3D-s erotikus mozija. Aki olvas Geekz-et, az tudja, hogy ez egy szemenszedett hazugság, hiszen az a koreai Natali. Mindenhol, még a magyar neten is arról cikkeznek olyan emberek, akik nem látták a filmet, hogy itt majd 3D-ben ringó keblekben lehet gyönyörködni. Nem igaz, van ugyan a filmben 3D, de az erotikus jelenetekből véletlenül(?) kimaradt. A túlfűtött erotikát már nem is említem, a film eleji jelenetek esetében még csak-csak lehet ilyesmiről beszélni, a történet második felében láthatóak viszont már jócskán túlesnek a jóízlés határain, már persze csak abban az esetben, ha az lett volna a cél, hogy új rajongókat szerezzenek a stílusnak. Vér, különféle kínzóeszközök és egy elborult elméjű főgonosz. Sajnos csak erre tellett a forgatókönyvíróktól. A Sex & Zen új világából a Zen-t sajnos kifelejtették, pedig eredetileg pont ez volt az egésznek a lényege, ami leginkább kiemelte a hasonló produkciók hosszú sorából.

A Sex & Zen új világa? Bizony, bizony, a projekt fő producere, Stephen Siu a világon semmi újat nem talált ki, egyszerűen csak fogta a 20 évvel ezelőtti, mára legendává nemesedett Sex & Zen-t (annak is ő volt a producere) és rittyentett belőle egy lebutított, ostoba, szado-mazo elemekkel jócskán feltuningolt másolatot. Helyenként emlékeztet ugyan az eredetire a sztori, de aki csak az új részt nézi meg, nem fogja érteni, hogy mit is szerettek ezen annyira két évtizede. A szintén forrásként megjelölt, 17. századi Li Yu regényt, az itthon is megjelent A szerelem imaszőnyegét pedig már-már bűn ezzel a produktummal egy lapon emlegetni.

A sztorira egyáltalán nem érdemes sok karaktert pazarolni, úgyse emiatt fogják végigszenvedni a vállalkozókedvűek ezt a valamit (filmnek nem nagyon nevezhető). Fiatal főhősünk feleségül vesz egy leányzót, leginkább amiatt, hogy ne legyen másé, ám az ágybeli teljesítményével sem ő, sem az újdonsült feleség nem elégedett. Hősünk a téma avatott szakijainak nyomába ered és belebotlik az extrém dolgokat gyűjtő hercegbe, akinek gyűjteményében a legjobb nők is megtalálhatóak (kackac, a középszerű japán pornós kiccsajok, Hara Saori és Suo Yukiko azért nem biztos, hogy oda kellene tartozzanak). Hősünk bele is vág a gyakorlatozásba, azonban nem gondol bele, hogy a karma oda-vissza működik...

A film technikai kivitelezése nyugodt lélekkel nevezhető botrányosan rossznak. A mindenhol beharangozott 3D egyszerűen gagyi, nézegethetünk digitálisan megrajzolt, térhatású esőcseppeket, pénzérméket, késeket, meg virágszirmokat. Tulajdonképpen még a rossz emlékű Ninja Assassin béna térhatású jeleneteit sem sikerült felülmúlnia a hangzatos nevű China 3D Digital Entertainment Ltd. cégnek. Kínos. A mindenki által várt térhatású szexjeleneteknek pedig semmi nyoma, aki 3D-ben akar ringó kebleket nézegetni, az kénytelen lesz igaziakat keresni magának. Egyébként a számítógépes grafika, amit aránylag sok jelenetben vettek igénybe, igencsak hullámzó színvonalú. A rajzfilmszerű nyitójelenet teljesen rendben van, sőt, egész stílusos, viszont például a „világ legöregebb emberének” produkciója szánalmasan gyenge, akárcsak a harcjelenetekben felvonultatott trükkarzenál. Ennek erőltetését amúgy sem tudom hová tenni, még nagyon messze van az az idő, amikor ezekkel a trükkökkel át tudják majd verni az emberi szemet, teljesen hiteltelenné és élvezhetetlenné teszi az akciókat.

Adott a kérdés tehát, hogy valóban ennyire rossz-e a Sex & Zen 3D? Nos, a válasz az, hogy igen, valóban, ám aki csak egy kicsit is benne van a hongkongi film világában, az ezen egy pillanatig sem csodálkozik. Fentebb már volt szó róla, a kantoni szoftpornó hullám a 90-es évek első felében volt a csúcsponton és egyik legsikeresebb darabja pont ennek a mozinak az eredeti változata. Nem csak maguk a filmek lettek legendásak, hanem azok szereplői is, hiszen Amy Yip, Ellen Chan, Lily Chung, Loletta Lee, Pauline Chan, Teresa Mak neve mind a mai napig fogalom, nem kis részben amiatt, hogy többen közülük már sztárként váltottak át az erotikára és mutatták meg magukat. Az ellenkező irányú útra pedig a legjobb példa Shu Qi, aki fiatalon még Penthouse modellként illegette magát, ma pedig már a legjobban fizetett sztárok egyike.

A mai kantoni felhozatalban ilyesmire nem lehet számítani. Ugyan a mostani sztárok (pl. az isteni JJ, a cuki Stephy Tang, Chrissie Chau, Michelle Wai) legalább olyan szépek, mint a 20 évvel ezelőttiek, de az imázsukba nem fér bele a vetkőzés (még a 2008-as Edison Chen szexbotrányba belebukó Gillian Chung és Cecilia Cheung esetében sem), ebben a filmben is csak a modell Vonnie Lui-t (vicces a dublőrös meztelen jelenete) és a nevesincs Leni Lan-t sikerült felvonultatni. Az elmúlt pár évben készült, a Sex & Zen 3D-hez hasonlóan igen gyenge szoftpornó próbálkozások (pl. Forbidden Legend: Sex & Chopsticks) az alacsony költségvetést japán import lánykákkal igyekeztek palástolni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ráadásul a közízlés sem olyan, mint régebben, hiszen mára a legszexisebb, még eladható alkotások az olyan csodák, mint a melltartó fetisiszta Chan Hing-ka La Lingerie-je, vagy a mára perverz tatává szelidült Wong Jing hülyeségei. A komolyra hangolt, helyenként brutális sztorikért vissza kell nyúlni a 90-es évek elejére.

előzetes

 

A Sex & Zen 3D tehát igazi parasztvakítás, tökéletes csomagolással nyújtja a nagy semmit a nézőnek, még 3D-s moziban sem érdemes megnézni, mert nem az a 3D benne, amire mindenki kíváncsi. Teljesen kiveszett belőle az eredeti változat hangulata és finom humora, akárcsak a Zen, csak a (sokszor erőszakos) szex maradt meg. Az anyagi sikere mindezektől függetlenül garantált, de reméljük, ha készül újabb produkció ebben a „műfajban” (nem biztos, hogy kellene ezt erőltetni), azt egyrészt egy normális rendező (ki a fene ez a Christopher Sun?) kell, hogy levezényelje, másrészt olyan stáb kell hozzá, akik tudnak hangulatot teremteni. A folyamatos nyögdécselés minden, csak nem hangulatteremtő, elég hamar baromi idegesítővé válik. Zárásul egy jótanács: mindenki kerülje el olyan messzire, amennyire csak bírja!

2011. június 6.

Caterpillar

Ha a japán filmvilág fenegyereke (nem, nem Miike Takashi!) véletlenül új filmmel jelentkezik, az sok szempontból méltó a figyelemre. Nemcsak azért, mert egy újabb megosztó, vitákra alapot adó, megbotránkoztató alkotásra lehet számítani, hanem elsősorban amiatt, hogy a saját bevallása szerint minden filmstúdióból kitiltott, örök lázadó és kompromisszumképtelen rendező sikeresen összekalapozott újra annyi tőkét, hogy forgathasson. Igen, Wakamatsu Koji-ról van szó.

Wakamatsu kalandos fiatal éveinek köszönhetően nemcsak megjárta a poklot (ha kellett, újságot hordott ki, de yakuzáknak is segédkezett, ami miatt 1957-ben fél évet a sitten is eltöltött), hanem éppen elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy elsősorban a periférián vegetálókról, vagy éppen a társadalomból kitaszítottakról forgassa filmjeit. A pinku eiga korszak legelején már a filmesek között sertepertélt, 1963-ban debütált az Amai wana (Édes csapda) című produkciójával, amit rengeteg hasonló, alacsony költségvetésű film követett. Hamar híressé vált a remek hangulatteremtő képessége, a hipnotikus aláfestő zenéknek és persze a többi pinku rendező munkáinál jóval extrémebb munkáinak köszönhetően, leginkább csak úgy emlegették, hogy a pinku műfaj Kurosawa Akira-ja.

Elborult, sokszor brutális és kegyetlen művei miatt folyamatosan harcban állt a Nikkatsu stúdióval, akik fogyaszthatóbb produkciókat szerettek volna bemutatni. Mivel Wakamatsu jó 10 évvel megelőzte a korát, így nem is lehetett más a harc vége, minthogy 1965-ben megalapította saját független stúdióját, a Wakamatsu Productions-t. A sors fura fintora, hogy évekkel később a Nikkatsu teljesen átállt az éppen Wakamatsu által elkezdett pornográf művek futószalagon történő előállítására. Azért az öreget sem kellett félteni, egészen a 70-es évek közepéig évente 5-10 új, hihetetlenül kis összegből (néhány 10 000 dollárból) elkészített, de nagyon hatásos mozival jelentkezett.

előzetes

 

Művei a felszínen, a tájékozatlan néző számára brutális, öncélúan pornográf sztoriknak tűnnek, azonban mindegyikben erősen jelen van a külföldi néző számára sokszor észrevehetetlen, érthetetlen szimbolizmus. Karakterei és az azok közötti, sokszor egyenlőtlen viszony szinte mindig politikai üzenettel bír, ám valószínűsíthetően a korabeli moziőrült japán férfiak között nem ezen bátor és szélsőséges politikai nézetek miatt voltak népszerűek a filmjei.

Egy, a tabudöntögető, szélsőséges hangvételű politikai üzenetekkel, valamint extrém szexjelenetekkel operáló rendező nem is találhat jobb alapanyagot magának, mint a szintén sokat kritizált író, Edogawa Rampo munkái, azok közül is egy 1929-ben megjelent, de hamar be is tiltott novella, a Caterpillar. Edogawa beteg elméje számtalan filmest megihletett már az évek folyamán, sőt, a 2005-ös Rampo Noir-ban Sato Hisayasu meg is rendezte már a történet filmváltozatát. Azonban nem Wakamatsu-ról lenne szó, ha nem dolgozta volna át az egészet a saját szájíze szerint. Régi jóbarátja, Adachi Masao segítségével olyannyira sikerült átformálnia a sztorit, hogy nem is került Edogawa neve a szerzők közé, ami persze csak a jóindulatú megközelítés. A rosszindulatú szerint egyrészt minek kellett volna megemlíteni, hiszen odahaza mindenki ismeri a történetet, másrészt lehet, hogy fizetni kellett volna Edogawa örököseinek, az meg nem fért volna bele az amúgyis nagyon szűkös keretbe. Meg egyébként is, miért adna tiszteletet az örök lázadó bárkinek is?

A sztori egyszerű, ugyanakkor mellbevágó, kezdve a címével, ami a hazatért veterán gúnyneve. A háborús filmek legtöbbjében csak a hősöket látjuk, esetleg a halottakra pazarolnak még némi időt, hogy tiszteletet adjanak nekik, a megnyomorodott sebesültek és az ő további sorsuk tabunak számítanak. Wakamatsu itt csap bele a lecsóba, amikor is bemutatja, micsoda képtelen helyzetekbe torkollik egy, a második világháború idején hazaszállított, hősként kezelt emberi roncs visszakerülése a társadalomba. A kezdeti sokk után magára marad az istápolásával a felesége, aki a kommunikációs nehézségek (csak a néző érti, mi zajlik a két főhős fejében) és a háborús hős jelleme, illetőleg nemi vágyai miatt finoman fogalmazva sincs irigylésre méltó helyzetben. Az isten háta mögötti faluban történtek pedig valahogy mindig kapcsolatban vannak a háború eseményeivel.

A két főszereplő sem akármilyen játékkal járul hozzá az élményhez, a már sok filmben bizonyított Terajima Shinobu tökéletesen hozza az őrület határán egyensúlyozó feleséget (az idei Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve díját is elnyerte), de Kasuya Keigo tekintete is emlékezetes jópár jelenetben. A rendező régi filmjeivel összehasonlítva semmilyen kifáradás, kompromisszum, vagy nosztalgiázás nem érezhető, a Caterpillar méltó a Wakamatsu életműhöz. Nagyszerű érzékkel mutatja be a háború értelmetlenségét, ahol a „háborús hős” (a hőssé válásának módja is jellemző) vásári mutatvánnyá válik, ahol a nő kifelé szerető feleségnek tűnik, de kitölti minden keservét, bosszúját valakin, ahol a háborúsdiból kimaradt férfiak megvetettnek számítanak. Erőteljes, nyomasztó, húsbavágó, helyenként gyomorforgató, azaz pont olyan, amilyennek egy vérbeli Wakamatsu filmnek lennie kell. Egyetlen nagyobb hibája, hogy már nem vagyunk a 60-as években, így nem lesz akkora visszhangja, mint mondjuk a Violated Angels-nek volt. Ettől függetlenül biztosak lehetünk benne, hogy az úriember már tervben levő két újabb munkája is hozza majd a hasonló színvonalat.

2011. április 19.

Nude

A cím magáért beszél, de tévútra visz, ugyanis Onuma Yuuichi filmje nem egy egyszerű pinku a sok közül, hanem egy igazi japán dráma, ami a pornóiparral foglalkozik. Igaz, ez csak annyiban az egyébként finoman fogalmazva sem nagy nevű rendező érdeme, hogy remekül választott témát, hiszen a Nude a 2010-ben visszavonult pornósztár, Mihiro önéletrajzi regényén alapul, amiben a 28 évesen is kislányos külsejű leányzó azt igyekezett bemutatni, hogy hogyan is keveredett ő bele ebbe a világba, valamint, hogy milyen is a japán AV ipar belülről.

A régóta pornónagyhatalomnak számító Japánban persze nem Mihiro volt az első fecske, aki regényírásra adta a fejét. Az iparág egyik legelső és mindmáig talán legismertebb alakja, a tragikus sorsú Iijima Ai félig-meddig önéletrajzi ihletésű írása, a Platonic Sex az ezredforduló környékén abszolút bestseller volt (mintegy 2 millió példányban fogyott), mozifilm és két részes tévés adaptáció is készült belőle (és Hirosue Ryoko is megemlékezik róla a 2007-es Bubble Fiction: Boom or Bust-ban). Sok-sok más lányhoz hasonlóan Iijima is mindenáron ki akart törni a pornós megbélyegzettségből, ami elég jól sikerült neki, a regény mellett tévés személyiségként is befutott, ám halála előtt nem sokkal, 2007-ben labilis idegrendszere és depressziója miatt visszavonult.

Iijima regényében viszonylag kevés teret szentelt a pornónak, inkább azt próbálta meg bemutatni, hogy miken ment keresztül (illetve a regényben szereplő lánynak) odáig, hogy nem maradt más választása, ha pénzhez akart jutni, csak a filmezés. Mindezek mellett pedig szinte segélykiáltásokként ábrázolja azokat a reménytelen helyzeteket, áldozatként is megbélyegzettséget, amikből a gyakorlatilag magára maradt főhős nem tud kilépni, bárhogy is próbálkozik, valamint a lány jellemfejlődését, hogy éppen miben hisz, mit tart élete céljának. Ezekből is látszik, hogy egy igen sötét, szuicid hangulatú, kemény történetről van szó, amivel kimondottan az egyik célja volt a szerzőnek, hogy lebeszélje a lányokat arról, hogy a felnőttfilmek világába belépjenek.

Mihiro regénye nem tartalmaz semmi ilyen utalást, valószínűleg azért, mert teljesen más módon, saját akaratából keveredett ebbe a világba. Átlagos iskoláslányként, érettségi után került Tokióba, ahol sok más sorstársához hasonlóan arról ábrándozott, hogy ő is híres lesz és szerepelhet a tévében. Aztán Shibuya-ban egy scout fűt-fát ígért neki és elkezdődött az idolkarrier, eleinte fotómodellként, majd AV filmek főszereplőjeként. Nem is ez lenne az érdekes része a történetnek, hanem az, ahogyan bemutatja, hogy hogyan reagáltak erre a barátai és a párja.

Azzal együtt, hogy ezekre a reakciókra viszonylag sok időt szántak, a filmben valahogy kevésnek hatnak, a nézőt nem éri igazán meglepetés (szinte minden fordulatra a „hát ez várható volt” kifejezés aggatható rá), nincsenek a lelki drámák kellőképpen, sokkszerűen kidolgozva, ráadásul kevés a mellékszereplő. Mihiro szülei például egyáltalán nem jelennek meg, pedig minden bizonnyal az ő hozzáállásuk lett volna a legérdekesebb (egy másik lány apja bukkan csak fel egy röpke jelenet erejéig). A forgatások furcsaságai meglepően jól vannak ábrázolva (a lány szemszögéből mutatva igen komikus kép tárul a néző elé), a lélektani dráma tekintetében pedig Mihironak az ezzel kapcsolatos érzései vannak leginkább érzékletesen bemutatva.

A film azzal is igyekszik kibújni a pinku bélyeg alól, hogy a mainstream filmek szereplői játszanak benne, a scout-ot a rutinos Mitsuishi Ken, Mihiro legjobb barátnőjét a tiniidol Satsukawa Aimi, magát Mihiro-t pedig Watanabe Naoko alakítja, akinek ez volt az első meztelen szerepe. Érdekesség, hogy az igazi Mihiro is feltűnik néhány percre, mégpedig a filmbeli Mihiro afféle mentoraként. Talán jobb lett volna, ha eljátsza inkább saját magát, biztos, hogy hitelesebb lett volna, mint a rá egyáltalán nem, Kuroki Meisa-ra viszont annál inkább hasonlító Watanabe.

előzetes

 

Sajnos a film csak Mihiro karrierjének elejét mutatja be és pont a fentebb már említett lényeg maradt ki belőle, hogy vajon szembe mert-e nézni a közvetlen környezetével és a baráti körével a filmezés után, vagy akár az, hogy talált-e bármiféle új társaságot magának. Emiatt csak egy érdekes, ám kihagyott lehetőségektől hemzsegő történetet kap a néző, amit egyébként simán lehetne folytatni, bár nem biztos, hogy megéri, ha továbbra is kerüli a lényeget. Annyi viszont bizonyos (és valamennyire a filmben is be van mutatva), hogy neki is összejött elég sok minden abból, amire a tragikus sorsú Iijima vágyott, hiszen gagyi idolpop énekesnőként, tévésorozat szereplőként és jópár (szintén elég gyengécske) v-cinema hősnőjeként is sikerült bemutatkoznia.

2011. április 16.

Bad Biology

A kritika beérkezésekor a szerkesztőségben pezsgőt bontottunk - Yvonne épp két éve ígérte meg, hogy ír erről a filmről. - W. F.

A Bad Biologyban megvan mindaz, amit a romantikus filmekben ruha takar: cicik, puncik, péniszek, de az is, amit a pornófilmekből hiányolunk: dráma és érzelem. Frank Henenlotter comeback (cumback?) mozija a történetmesélés öntörvényű útját járja, erre már a főhős első mondatánál ráeszmélünk: „I was born with seven clits” ("Hét csiklóval születtem").

Jennifer egy nagyon b.v. csaj, szerethető, kedves, magányos lány. A szeme szomorúságot és gyengédséget sugároz. Nem vágyik másra, csupán békét hozó kielégülésre, azaz egy férfira, aki nem ijed meg a mutáns vaginájától, illetve túléli gyakori és heves orgazmusait. Hiába, ha egy hatvan év fölötti fickó (Henenlotter) akar mondani valami újat a szerelemről, érdemes odafigyelni a mondandójára. A lány potenciális párja egy helyes, visszahúzódó fiú hatalmasra nőtt farkával küszködik hasonlóképp reménytelenül. Tanulság a srácoknak: ha tizenéves korodban szteroidokkal kezded lőni a mütyükédet, bizony előfordulhat, hogy később ebből gondok fakadnak. ("Mütyükéd", úristen... - W. F.)

A Bad Biology egyértelműen kicsavarja a megszokott, nyálas romantikus filmek dramaturgiáját azzal, hogy szexuális freakeket választ meg főszereplőinek, akik felett nemi szerveik veszik át az irányítást. A kivitelezés pornófilmesen trash, néha thrillerbe vált, emiatt teljesen szubjektív, mikor és kinél üti meg a fogyaszthatóság kritikus küszöbét. A film furcsa bája két tényezőnek köszönhető igazán: a szelíd, már-már őszintének ható romantika a szokatlan alapötlettel való elkeverésének és a rendkívül bénán animált szörnybébik cameójának. Ők szupertrash hangulatot hoznak magukkal az amúgy is powerty row filmbe, így például a film vége felé egyre fontosabb szerephez jutó szörnypénisz még a normálisabb motívumok közé sorolható.

Hogy jönnek a képbe a szörnybébik? A hétcsiklós lány, Jennifer nem csak az orgazmusát éli meg extrém-intenzíven, hanem élete más eseményeit is, nála például nem kilenc hónap a terhesség, hanem mindössze két perc: hopp, és máris kiszlottyan belőle egy apró torzszülött!

Az efféle fantáziadús ízléstelenségek remek ellenpontjai a film öntörvényű kedvességének. Jennifer az általa szex közben kipurcantott férfiakról készített fényképek szőnyegén maszturbál. Például. Szexhorroros viszonyítási alapként: egy Jean Rollin vagy Jess Franco filmnél nehéz eldönteni, hogy azt a történelmi távlat láttatja-e elképesztően érzékeny mozinak vagy valóban az, a Bad Biology szeretete figurái iránt azonban már jóval egyértelműbb.

2011. április 15.

Hot Butt Cop - előzetes

Íme a film amire vártunk (még ha a létezését nem is sejtettük)! Rio Fukisaka alakítja az Amerikából Japánba importált szuperzsarut, aki elképesztő logikájával... á, (nomen est omen) picsába a történettel, ez a csaj kefélésre született, és ebben az agyalágyult pinku filmben kétpercenként jól le is taperolják és megdugják. A segge tényleg hot, mert ő a Hot Butt Cop!!!

2011. március 21.

a Truck Rascals filmek

Ez a dolgozat nem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz, mert olyat egyszerűen nem lehet írni a Toei talán legnagyobb 70-es évekbeli dobásáról. Sima véleménynyilvánítás helyett ez valójában egy szerelmi vallomás, ami azt igyekszik bemutatni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy ez, a korabeli japán mozi összes pozitívumát, szépségét és egyediségét felvonultató, fantasztikus hangulatú sorozat létrejöhetett. Igen, voltak ennél elborultabb, durvább, elegánsabb, vagy épp meghatóbb filmek, valószínűleg mindenki tud a Truck Rascals (Torakku Yaro) helyett saját kedvencet felsorolni, de olyan mozit, amiben minden benne van, ami a kort jellemezte és ekkora hatása volt a japán társadalomra, már nem annyira biztos.

A Toei filmstúdió 1975-re kezdett kicsit kifogyni a sikerekből, hiszen a 2-3 évvel korábban még aranybányának számító pinky violence darabokra már a kutya sem volt kíváncsi (már szinte csak a Nikkatsu egyre durvább próbálkozásai számítottak érdeklődésre), ráadásul ekkorra a régóta nagy profitot termelő, brutális yakuzafilmek nézettsége is visszaesett. Szükség volt valami új ötletre, ami kevésbé extrém világban játszódik és amivel be lehetett csalogatni a mozikba a pornográf és a horrorisztikus elemektől visszariadó nézőket is.

Az ötlet két szálon született meg. Egyrészt az ekkoriban már régóta nagy barátságban levő Sugawara Bunta és Suzuki Noribumi ötlötte ki, hogy érdekes próbálkozás lenne a yakuzafilmekben kőkemény, abszolút macho figurákkal híressé vált Sugawara-t egy esendőbb, lúzer karakter szerepébe bújtatni. Ugyan Bunta-nak volt már tapasztalata ilyen alakítások terén is (a 70-es évek elején népszerű Mamushi Brothers filmekből),azonban Suzuki tartott attól, hogy mégsem vállalja el a szerepet. Végül sikerült olyan tulajdonságokkal felruházni a karaktert, hogy ne rontsa le túlságosan a színész imázsát, bár mint utóbb kiderült, Sugawara ettől egy percig sem tartott, sőt, kifejezetten érdekesnek tartotta a koncepciót.

Nyílt titok volt, hogy az ötletet a konkurencia, azaz a Shochiku stúdió Tora-san sorozata ihlette, ám Sugawara-t és Suzuki-t ismerve borítékolni lehetett, hogy nem egy mindig kifogástalan eleganciával, végtelen udvariassággal megáldott, szerethető, kétbalkezes, szerencsétlen flótás fog kikerülni a kezeik közül. Pedig még a név is stimmel, hiszen akárcsak Torajiro, úgy a Sugawara által megformált Momojiro nevében is ott van a „ji” karakter, aminek jelentése „következő, második”, azaz már ezzel is született vesztesnek jelölték. Ám amíg Yamada Yoji felfogásában Torajiro megmaradt a plátói szerelmeknél és a nők távolról istenítésénél, addig Momojiro egy pillanatra sem csinál titkot abból, hogy miért imádja a nőket. Csak épp a szerencse kerüli el folyton...

Sugawara másik nagy haverja, Aikawa Kin’ya találta ki a koncepció többi részét. Elég sokáig adta hangját szinkronszínészként a több évadot is megélt, Japánban is hatalmas sikerrel futott amerikai Route 66 sorozat egyik szereplőjének, amiben két fiatal egy Chevrolet Corvette-ben járta az Egyesült Államok útjait, keresvén, hol telepedhetnének le, közben pedig különféle (bűn)ügyeket oldottak meg. Aikawa egy ehhez hasonló hazai road movie-t szeretett volna elkészíteni, barátai pedig kapva kaptak az ötleten. Szintén az ő ötlete volt a kamionosdi is, a legenda szerint a Tokyo-Nagoya autópályán látott egyik korai felcicomázott monstrum adta számára az ihlető szikrát. A sorozat tökéletes ütemben használta ki a nem sokkal korábban kirobbant, úgynevezett „dekotora”, azaz kamion díszítő divatot, ami egyébként, nem kis részben a sorozat hatalmas sikerének köszönhetően, azóta is tombol a szigetországban. További, nem elhanyagolható hatás volt az is, hogy a Toei által kitalált cím (Torakku yarou) hamarosan átszivárgott a kamionos zsargonba, szép lassan a valódi kamionosokra is ráragadt ez a megnevezés.

 
az első rész hosszú előzetese

 

Természetesen eleinte, a tervezési fázisban nem gondolkodtak még sorozatban, de a forgatások megkezdése előtt, amikor Suzuki Noribumi és egyik forgatókönyvírója, Sawai Shin'ichiro egy kamionnal öt napos adatgyűjtő utazásra indult, már szinte a teljes koncepció összeállt a fejükben, csak a finomítások voltak hátra. Az utazáshoz használt teherautón már ott voltak az Ichiban Boshi gépezetre egy az egyben rákerült szövegek (Yuki no Shimokita és Haguredori) és ekkor állt össze a végleges forgatókönyv. A sorozattá váláshoz azonban az is nélkülözhetetlen volt, hogy az első rész (alcím: Goiken muyou) hatalmas sikert arasson a mozikban, a 800 millió yen körüli bevételt 1975-ben csak a Toho nagyköltségvetésű szuperprodukciója, a The Bullet Train tudta túlszárnyalni.

A forgatókönyv egyébként nagy vonalakban ugyanaz az összes epizódban. Adott a két jó barát, Hoshi Momojiro és Jonathan, akik együtt járják kamionjaikkal az utakat, teljesen eltérő jellemüknek köszönhetően pedig folyton különféle ramazurikba keverednek, amikből legtöbbször egymást kell kimenekíteniük. Ugyan Momojiro tekinthető az igazi főszereplőnek, de Jonathan sem sokkal marad el tőle. Ugyanolyan ütődött, lúzer alak, mint társa, ám vele ellentétben igazi nagycsaládos ember, akit kapzsisága és férfiúi ösztönei időnként tévutakra terelnek, de végül családja és barátai támogatásával mindig visszatalál a helyes ösvényre. Momojiro igazi nagymenőnek tetteti magát, két kedvenc helye van, az egyik a kamionos kajálda, a másik pedig a „toruko”, azaz a bordély, ahol a félmeztelen lányoknak sírhatja el aktuális bánatát. Minden részben belefut az aktuális „madonnába” (az utolsó epizódban kettőbe is), akibe egyből fülig szerelmes is lesz, valamint egy riválisba, aki mindig valami baljós háttérrel rendelkező kamionos rosszfiú.

Az egyes epizódokat egyébként nem maga a történet viszi el a hátán, hanem sokkal inkább a lenyűgöző hangulat, azaz az akció, vígjáték és dráma tökéletes elegye, a későbbiek során egyre inkább előtérbe kerülő „guide book” hatás (Japán egy-egy adott területének legszebb parkjait és fesztiváljait is beleszőtték a kalandokba), valamint a remek érzékkel adagolt humor, amiben éppúgy megtalálhatóak a Suzuki munkáira mindig jellemző, imádnivaló pajzán pillanatok, mint a hősök jellemének gyengeségeire építő, vagy éppen a rendőrséget kifigurázó gegek. Külön kedvenceim a képregényeket és rajzfilmeket idéző jelenetek, amikben a kamionokkal szembetalálkozó járművek találkozás utáni sorsát szemléltetik.

Ha pedig mindez még nem lenne elegendő, akkor további érdekesség, hogy a sorozat védjegyévé vált az is, hogy a mellékszerepekre a kor népszerű sztárjait is sikerült megnyernie a stábnak. Többen közülük saját magukat alakítják (főleg az énekesnők), valamint a negyedik részben külön meglepetésként a japán Overdose, azaz a híres versenyló, Haiseiko is bekerült. Sugawara riválisai között feltűnik Sonny Chiba és Wakayama Tomisaburo (utóbbi nemes egyszerűséggel mint Kozure Okami), Sato Makoto, Tanaka Kunie, Kawatani Takuzo és Kurosawa Toshio, míg a madonnákat olyan híres színész- és énekesnők alakították, mint Shimada Youko, Yumi Kaoru, Harada Mieko és Ishikawa Sayuri, többen közülük betétdalt is előadtak az egyes epizódokban.

Nem lehet szó nélkül elmenni a látványos akciójelenetek mellett sem, amik többek között Jackie Chan későbbi filmjeire (elsősorban a Rendőrsztori sorozatra) is nagy hatással voltak. Elég csak megnézni az ötödik részben Sonny Chiba és Sugawara bunyóját a kajáldában, mintha egy az egyben egy 80-as évekbeli Golden Harvest produkcióból köszönne vissza, holott jó 10 évvel korábban forgatták. A bunyók többsége egyébként is viccesre van hangolva, néhol egészen hihetetlen poénok kerültek a pofonok közé. Ám a verekedéseknél jóval látványosabbak a kamionos üldözések és viadalok, amik többsége valami elképesztően jól van megkoreografálva. Talán a negyedik rész betonkeverőinek összehangolt „munkája” a leglátványosabb, de Big99 hatalmas Peterbiltje, vagy a Jaws monstrumok kergetőzése is nagyon emlékezetes. Ha túl szigorúak akarnánk lenni, akkor talán leginkább a speciális effektekbe lehet belekötni, amikhez a kor színvonalához méltóan maketteket vettek igénybe, de véleményem szerint ezek a jelenetek is rendkívül szórakoztatóak, inkább csak hozzáadnak a hangulathoz, mintsem rontanának rajta (ki ne imádná az olyan jeleneteket, mint amikor a Sugawara vezette makett kamion átrepül az épülő híd még nem összekötött két pillére közötti szakaszon?).

A trükkök mellett a későbbi epizódokban helyenként már-már gagyiba átcsapó, túlzásba vitt újítások lehetnek zavaróak egy kicsit. A hatodik részben Momojiro kísérteteket lát, a hetedikben UFO kutatónak készül, ráadásul attól a résztől kezdve szerepel a rendkívül idétlen Senda Mitsuo, akinek a figurája bohózatba illő, eléggé kilóg a többiek közül (viszont már 1978-ban Space Invaders-ezik!). Valamiért a nyolcadik részből kimaradt a Sugawara és Aikawa által előadott zseniális enka főcímdal is, igaz, az aláfestő zenék abban sem rosszak. Az egyes epizódok hangulata is hullámzó, a késői részekben talán túlságosan is előtérbe került a dráma, amit a stáb is érzékelt és a záró, tizedik részben mindezt igazi klasszikus burleszkjelenetekkel igyekezett ellensúlyozni (igen, tortadobálás is van benne!).

 
a negyedik rész főcíme Sugawara remekbe szabott enka dalával

 

Ugyan a Toei szerette volna továbbvinni a szériát, a 11. rész forgatókönyve el is készült (okinawai színhelyekkel), de Sugawara leszerződött az NHK-val egy nagyszabású tévésorozat főszerepére, így el sem tudták kezdeni a forgatásokat. Nem sokkal később be is jelentették, hogy a Torakku Yaro sorozatot befejezték, a kamionokat pedig eladták. Az Ichibanboshi, azaz a Mitsubishi Fuso F-sorozatának leghíresebb darabja ma is megvan, egy lelkes rajongó vette meg és újította fel, időnként kamionos találkozókon lehet találkozni vele. Jonathan verdája, a Mitsubishi Fuso T652-es sorsa ismeretlen. A két monstrum nemcsak a Toei számára volt hatalmas reklám, hanem a Mitsubishi is sokat profitált belőle, a modellgyártókról nem is beszélve. Az 1/48-as változatból mintegy százezer darabot vettek meg a rajongók, az 1/20-ast (amit a mellékelt videón felvesz egy kisgyerek) pedig ma is lehet kapni, de létezett belőle 1/32-es  távirányításos változat is.

A Toei 1981-ben megpróbálta újra sikerre vinni a felcicomázott kamionokkal hasító hősök sztoriját, ám a Kurosawa Toshio (ő volt a 8. rész riválisa) főszereplésével készült Danpu Wataridori (Kitano Takeshi egyik legelső szerepe!) csúfosan megbukott. Reméljük, azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg felújítsa Momojiro és Jonathan kalandjait, azt a tökéletes összhangot, amit Suzuki Noribumi és stábja összehozott, úgysem lenne képes senki még csak megközelíteni sem.

2011. január 17.

Natalie

A 70-es évek sok-sok filmtörténeti érdekességet és jópár új, ám mára szinte elfeledett műfajt is kitermeltek magukból a Távol-keleten. Az egyik leginkább legendássá vált zsáner ezek közül a Nikkatsu filmstúdió próbálkozása volt az amerikai filmek és a tévé egyidejű elterjedésének hatásait ellen tett lépésként. A hamarosan csak Nikkatsu Roman Porn névvel emlegetett filmek kezdetben „csak” negyedóránként legalább 1 szexjelenetet, a későbbiek során egyre elvetemültebb perverziókat is tartalmaztak. A több stúdió által is átvett, ma már csak pinku néven emlegetett stílus mára nagyon sokat vesztett a színvonalából és talán senki se gondolta volna, hogy pont 2010-ben és pont Koreában készül el egy olyan produkció, ami néhány elemében felér a legendás japán elődökhöz.

Persze a koreaiakat sem kell félteni a szexualitás terén, az elmúlt pár évben elég sok erotikus filmet forgattak, amik évről évre merészebbek lettek. Ki ne emlékezne például a jól eltalált The Untold Scandal-ra, amiben Choderlos de Laclos XVIII. századi pikáns regényét, a Veszedelmes viszonyokat ültették át a tradícionális koreai díszletek közé? Forgattak még hasonlót, a Forbidden Quest-et, de természetesen az USA-ból kiindult szexista tinivígjátékok mezején sem tétlenkedtek, a Dasepo Naughty Girls, vagy éppen a Sex is Zero kinek-kinek lehet kedves, vagy épp rettenetes emlék.

A Natali szerencsére egyik fentebb felsorolt produkcióval sem rokonítható, nyoma sincs benne se könnyedségnek, se pajzánságnak, valójában egy sima, közepes melodráma, amit jócskán megvadítottak a művészien fényképezett szexjelenetekkel. Igazi populista húzásként még 3D-s változat is készült belőle, amit úgy reklámoztak be, hogy az első koreai 3D produkció, nem is beszélve arról, hogy az első 3D-s erotikus mozi. Érdekes és jó üzleti érzékre valló ötlet térhatásban melleket mutogatni, főleg egy olyan országban, ahol amúgy a pornó(gyártás) be van tiltva. A box office statisztikák szerint be is jött az ötlet, mintegy 94 000 néző váltott rá jegyet 3 hét alatt.

A történet egyszerű, igazi kis kamaradarabra vall. Egy szobrász megalkotja élete fő művét, Natali-t. A kiállítás után bejelentkezik nála egy férfi, aki a szobrász egykori tanítványának mondja magát. Kettejük szópárbajából pedig a sok-sok párkapcsolattal kapcsolatos dilemmán kívül kiderül, ki is a rejtélyes Natali valójában, mi történt vele és mi köze van a két férfihoz. Mindezt pedig (ha jól számoltam) öt szexjelenet tarkítja, amik a 88 perces játékidőnek egy jelentős részét veszik el, viszont igazi művészi ambíciókat bizonyít, hogy az egyik még keretbe is foglalja az egész filmet.

A mostanában igen elterjedt trendektől eltérően, meglepő módon nem egy elsőfilmes rendező próbálkozásáról van szó, hiszen a Natali a jó nevű Joo Kyeong-joong már (kapaszkodjon meg mindenki!) második rendezése (az első az A Little Monk volt még 2002-ben). Egyébként a direktori székben nem nagyon lehet kritizálni a munkáját, a forgatókönyv elkészítésében viszont hiába segédkezett neki még Kim Wook is, ketten együtt sem tudtak kihozni egy olyan történetet, aminek a fordulatait ne lehetne előre könnyedén kitalálni, ráadásul Natali sorsa ugyanúgy alakul, mint az átlagos hősnőké a többi tökegyforma koreai melodrámában. Pedig igyekeztek amennyire tőlük tellett, még a Rashomon-hatást is bevetették, de ez is kevés volt ahhoz, hogy bármiféle meglepetést tudjanak okozni.

Azonban ne feledjük, hogy „csak” egy szoftpornóról beszélünk, így ezek feltételezhetően nem sok nézőt fognak érdekelni. Tudta ezt jól az operatőr is, aki koreai kameramanhoz méltóan gyönyörű munkát végzett és igyekezett az összes erotikus jelenetet minél látványosabban és a lehetőségekhez képest minél többet mutatva leforgatni. Mellesleg nem kis részben az ő érdeme, hogy az alacsony költségvetés nem igazán látszik meg a produkción.

Még mielőtt azonban mindenki rohanna „megrendelni” a filmet, nem árt megjegyezni, hogy akárcsak a túlhype-olt, véres thrillerek esetében, úgy a Natali-ban is jópár érthetetlen baki található meg. A forgatókönyv gyenge fordulatairól már volt szó, azonban maga az alap szituáció is eléggé hiteltelen. Hogyan fordulhat elő, hogy egy, a tökéletes női szépséget kereső szobrász egy olyan modellt istenít, akinek legalább annyira műviek a mellei, mint a filmbeli szexjelenetek? Teljesen kiábrándító, az ötletadó Nikkatsu filmekben ilyen nem fordulhatott elő... A korábban már jópár ismertebb filmben látható Yeon-woo Hyeon-jin (pl. Marathon, Love Me Not, Miss Gold Digger) nagyon rossz választás volt Natali szerepére, legközelebb kérnénk Bae Doo-na kisasszonyt, ő az Air Doll-ban minden téren eredetinek látszott. A másik női szereplő, a 30-as évei közepén járó Kim Gi-yeon nem rossz, de mivel csak töltelék karakter, így keveset látható.

A Natali egy érdekes, némileg rendhagyó koreai alkotás tehát, ami jó bizonyíték arra, hogy vér, belek és perverz kéjgyilkosok nélkül is lehet nézhető produkciót letenni az asztalra. A zsáner nagy klasszikusait azonban leginkább csak a képi világ terén voltak képesek megközelíteni, minden másban sajnos bántóan közepes lett. Végig az motoszkált a fejemben, hogy egy normális forgatókönyvvel sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Meg persze az is, hogy ilyen drámát akár Magyarországon is lazán lehetne forgatni...

előzetes

 

2010. január 28.

Morbus Gravis

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 12.

Valószínűleg sokan megdöbbennének, ha azt hallanák, hogy a hazánkban is széles körben ismert vaskos, keményfedelű képregénysorozat, A Biblia felfedezése valójában frankofón fumetto, a bigottabbak pedig meg egyenesen agyvérzést kapnának, ha ismernék Paolo Eleuteri Serpieri, az említett ószövetségi vallástörténeti tablósorozat fő kontribútorának kvázi főművét, a Morbus Gravis-t, mert abban aztán van (poszt)apokalipszis, hentai mangáknak is becsületére váló szexuális erőszak, emberhúst zabáló mutáns szörnyetegek, a fertőzést Isten nevében könyörtelenül kipurgáló papok és szörnyű kilátástalanság (nahát, látni vélek bizonyos párhuzamot). Vagyis egy olyan kultstátusszal övezett, rendkívül szórakoztató képregény, amit halálos vétek lenne kihagyni!

Az olasz fumetto (nem keverni a mostanában az internetnek köszönhetően reneszánszát élő fotóképregényeket jelölő fumettivel, mint a Night Zero és az Alien loves Predator) a szereplők szájából előkeveredő füstfelhőről (vagyis a szóbuborékról) kapta a nevét és sajnálatos módon meglehetősen alulreprezentált kis hazánkban. Az első szélesebb közönség elé kerülő fumettok és alkotóik elsőként kilencvenes évek elején a Kertész Sándor nevével fémjelzett Menő Manó és Krampusz magazinban (ide tehető utóbbiban a Morbus Gravis első, részletekben közölt debütálása is Magyarországon), valamint a csaknem ugyabban az időben megjelenő Vampi képregényújságban jelentek meg, de mindkét korai próbálkozás az európai és amerikai felnőtt képregények gyökeret eresztésére Magyarországon teljes és totális kudarcot vallott. Hosszú csend következett, majd 2007-ben a Fumax lépett elő az olasz képregényes atyaúristen Bonelli kiadójának egyik zászlóshajójával, a Dampyrral, ami érthetetlen módon mindössze hat számot élt meg, majd szép lassan ő is tetszhalálba szenderedett.

A fumetto és az erotikus képregények máig megkerülhetetlen monolitja, a Morbus Gravis (avagy a Szörnyű Ragály) egy évvel a francia Larousse kiadóház Biblia-adaptációja után, melyen Serpieri többedmagával dolgozott, 1985-ben lép színre, mint a Druuna-saga első kötete. A történet a távoli jövőben játszódik, a közelről meg nem nevezett Városban, melynek lakói az új társadalmi rend csúcsán élő papok által ellenőrzött falakon belül élnek. Arra, hogy pontosan mi történt a falon kívüli világgal, senki nem emlékezik, csupán azt tudják, hogy az ott a Ragály fertőzte, felismerhetetlenségig eltorzult formájú, emberhúsra éhező szörnyetegek vadászterülete. A betegség befészkeli magát a Városban élők testébe és elméjébe is, ezért a milicisták által ellenőrzött területeken rendszeres szűréseket tartanak. Aki ezen fennakad, azt leeresztik az Alsóvárosba, hogy a félőrült, de többnyire leginkább teljesen eszüket vesztett és emberi formájukból kivetkőző társaik megerőszakolják és felfalják őket, no persze nem feltétlenül ilyen sorrendben. Aki egészségesnek és tisztának találtatik, az bebocsátást nyer a Felsővárosba, ahol luxuskörülmények között töltheti el a hátralévő életét.

Druuna, a zavarbaejtően igéző idomokkal rendelkező főhősnő a realitássá vált Menny és Pokol közti Föld helyét átvett zsúfolt, mocskos Purgatóriumban (mert a Városban csak ez a lehetőség maradt, a normális élet minden reménye elillant már) küzd a túlélésért, és testét áruba bocsátva szerzi be a Ragály hatásait visszaszorítani képes ellenszérumot az ennek megfelelően kellően perverz doktor Ottoneggertől. Szüksége is van rá, hiszen szeretője, Schastar már gyakorlatilag egy gusztustalan, lucskos izomcsomókból és csápokból álló förmedvénnyé degenerálódott, noha még pislákol benne az emberi értelem szikrája. A szérummal otthonába igyekvő lányt a már emlegetett jó doktor segédje állítja meg, hogy miután megerőszakolta, elvehesse tőle az életet jelentő fiolákat, de egy csuklyás gnóm siet a megmentésére. Kiderül, hogy nem felebaráti, vagy egyéb, most inkább nem részletezett szeretetből tette, hanem el kell vezetnie az Alsóváros egyik lakójához, aki beszélni szeretne vele. A találkozás során a jelentős háremmel rendelkező, szuperintelligenssé evolválódott hermafrodita lény felfedi Druuna előtt, hogy Schastar az ő ügynökük, és valami olyan dolgot derített ki a Város falain kívül elterülő világról, ami alapjában változtathatja meg az itt lakók életét. A lány elindul tehát lassan, de biztosan szörnyeteg énjének behódoló szeretője oldalán, hogy megtalálja a Város mélyén munkálkodó titokzatos erőt.

Serpieri művét nem csupán a hiperrealisztikus és részletesen felépített vizuális világ, a női fenekekhez született vitathatatlan érzéke vagy (az azóta több filmben és regényben reciklált) történet végi csattanó emeli ki a sci-fi és erotikus képregények tengeréből, hanem az emberi természet sötét oldalának bemutatása (ahogy az Schastar szájából elhangzik, az emberek már azelőtt állatokká váltak, mielőtt az külsőségekben is megjelenne rajtuk) és a vallás témájának körüljárása (Isten személye és a hitre épített társadalom kérdése). Ez bizonyára nem véletlen, hiszen a velencei születésű Serpieri Rómában tanult festészetet és építészetet. Egy jó évtizedig festőként is dolgozott, de aztán nagy szerencsénkre 1975-ben rátalált Raffaele Ambrosiora, akivel közösen nagy szerelméről, a Vadnyugatról készített képregénysorozatot L'Histoire du Far-West címen. Publikált magazinokban, mint a Lancio Story és a Skorpio, valamint az Il Fumetto és az Orient-Express, de igazán nagy ismertségre akkor tett szert, amikor 1985-ben megjelent a Morbus Gravis, amit a siker hatására újabb albumok követtek, nyolc részesre kibővítve a sorozatot (Morbus Gravis, Druuna, Creatura, Carnivora, Mandragora, Aphrodisia, The Forgotten Planet és Clone). Az amerikai közönség a Heavy Metal felnőtt olvasóközönséget megcélzó magazinjának oldalain ismerhette meg Druuna kalandjait, erősen cenzúrázva, olykor teljes oldalakat kivágva a történetből, ám a vén, sokat látott Európa már nem volt ilyen álszent, így az ottani kiadások csonkítatlan maradtak.

 

Bár a Druuna-saga későbbi darabjainak cselekménye gyakorlatilag már követhetetlenné válik, fordulatot fordulatra, álomszekvenciát virtuális valóságra halmozva, de az első album rendkívül erőteljes felütését és a későbbi kötetek vizuálisan letaglózó szépségét senki sem vitathatja: a Serpieri alkotta hősnő saját jogán vált halhatatlanná.

2008. november 23.

Milo Manara: Karamell, A játékszer

Az egyre bővülő kínálattal, ám egyelőre még szűkös és igencsak szelektív fogyasztói réteggel (a mangák, ugye...) rendelkező hazai képregénypiacon minden kiadó igyekszik megtalálni a maga szakterületét, a még nem lefedett zsánereket, vagy egy-egy képregény-nagyhatalomra (USA, Japán, Franciaország...) koncentrálni. A Sombrero Comix egy holland tulajdonban lévő kiadó, akik hazai megjelenéseikkel nem titkoltan az erotikus és pornográf könyvekre koncentrálnak. Hogy a kötetek vásárlói között több-e a kamionsofőr és a hormonok által vezérelt bevadult középiskolás, mint a szabad szellemű nagymama és a széles látókörű értelmiségi, azt nem tudom, de az biztos, hogy az ilyen tematikájú képregények üde színfoltját jelentik a hazai kínálatnak, és remélhetőleg a jövőben még sokféle országból és korszakból származó erotikus képregényt olvashatunk magyarul.


A Sombrero Comix első megjelenései közé rögtön két Milo Manara történetet is kiválasztott, és jobban nem is dönthetett volna: Manara, Guido Crepax-szal együtt az európai erotikus képregény-alkotók nagyjai közé tartozik. Egyébként - kis kitérő - nem tudom, ki hogy van vele, de számomra az erotika mozgóképes megjelenítésének legragyogóbb gyöngyszemei a '70-es években születtek meg, és azon belül is Európában: elegáns, egyszersmint érzéki, kéjjel teli alkotások ezek, szívszorongatóan tökéletes szépséggel megáldott színésznőkkel és buja zenékkel. Hasonló a helyzet papíron is: ugyanazok a nőideálok és féktelen ötletek bukkannak fel, és ugyanaz az érzéki vadság lüktet Manara képregényeinek lapjain is, mint Lucio Fulci egy szexuálisan túlfűtött giallo-jában vagy horrorjában, a kedves, izgatóan ártalmatlan Edwige Fenech erotikus komédiáiban, és persze ezernyi más példa sorolható.

A játékszer és a Karamell egyaránt hanyag mozdulattal ejti a legegyszerűbb megoldást, a pornográf(abb) képregények esetén gyakori lényegre törő, különféle jellegű közösülések köré szerveződő, kis túlzással akár történetnek is nevezhető dugásfüzér-felépítés használatát. Ehelyett egyszerű, de frappáns és sok meglepő szituációt magában rejtő helyzeteket vesz alapul, majd a téma variációival és könnyed rögtönzésekkel görgeti előre a cselekményt, nem szégyellve szex- vagy akár meztelenség-mentes, ám igen szórakoztató viccekkel, közjátékokkal megszakítani a fő szálat. Igen jellemző Manara stílusára az is, hogy az unalmas, de általában kötelezően kifejtett részeknél - főleg a könyvek elején - hirtelen begyorsít, ötösbe kapcsol a mesélő, pár oldalon letudva a karakterek és viszonyaik bemutatását, hogy aztán háromszor annyit időzzön egyetlen, a sztori szempontjából nem is feltétlenül fontos erotikus vagy vicces szituációnál.

A játékszer főhőse egy idős és gazdag férjjel rendelkező, prűd fiatalasszony, kit a szex és a testiség oly hidegen hagy, mihez képest még a világűr abszolút nulla fokos hőmérséklete is kellemesen langyosnak számít. Egyik orvos ismerőse (ő az olvasó barátja és cinkostársa, aki az izgalmakat behozza a sztoriba) azonban nemi vágyat fokozó, jeladóval működtethető apró készüléket ültet be az agyába, amivel később a legváratlanabb, lehetőleg minél kompromittálóbb helyzetekben kényszeríti imádottját a robbanásszerűen égbe szökő libidó bábjának szerepére. Nyilvánosság előtti szex, kiszolgáltatottság és voyeurizmus: ezekre a fétisekre koncentrál A játékszer.

A Karamell, ha lehet, még különösebb alapötlettel operál: hőse egy férfi, aki véletlenül feltalál egy láthatatlanná tevő szert (kész, ennyi, ez nem sci-fi, a részletek nem számítanak), amit azután arra használ, hogy gyermekkori szívszerelme közelében lehessen. A helyzet pikantériája az, hogy a férfi szűz, gátlásos és félénk, a nő viszont egy ordas nagy kábetűs, mint ahogy barátnője is, akivel láthatatlan, karamell illatú hősünk (ezzel az anyaggal tapasztotta magára a feltalált szert) furcsa szituációk sokaságába keveredik bele. Ebből a képregényből már nem csak az ordenáré, tátongó vaginákat és fröcskölő ondót szerepeltető dugások hiányoznak, hanem maga a Fallosz is, lévén hősünk testrészein nem törik meg a fény.

Manara mellőzi azokat az alfa hím karaktereket, akik a huszonegyedik századra a pornó alapvető, arctalan humán építőkockáivá váltak, és cselekvőnek a legtöbb helyzetben szabados gondolkozású (vagy annak megfelelő viselkedésre kényszerített) nőket tesz meg. Világában a nők mind gyönyörűek, hosszú combjuk van, telt ajkaik, formás kebleik és őrjítő fenekük, a férfiakat azonban annál inkább szereti rondára, sőt kifejezetten visszataszítóra rajzolni: a Karamell (többnyire ugyan láthatatlan) hősének dupla állánál, ragyás arcánál és tökorránál kevés csúfabb képregényfigurát láttam - A játékszer ördögi orvosa biztosan köztük van.

Megjelenésében igényesek a kiadványok, kötésük masszív (ez nálam fontos szempont, és sajnos nem minden könyvkiadó figyel rá oda), nagy méretük pedig a rajzok alapos tanulmányozását teszi lehetővé. Ráadásul az áruk is pofátlanul alacsony: 1600 forint.ért vesztegetik őket. Buszon, metrón hatalmas sikereket lehet aratni ezekkel a könyvekkel, kipróbáltam: senki nem képes nem odanézni. Fiúk-lányok, ezeket a könyveket érdemes a polcon tudni: tessék a barátnőt/barátot szex után megrontani egy kis képregényolvasgatással!

2007. december 5.

HONGKONG ON FIRE - a "Category III"-filmek

A cikk először a Filmvilág 2007 szeptemberi számában jelent meg.

1988 novembere új időszámítás kezdetét jelentette a hongkongi filmgyártás történetében, vagy hogy a naptármetaforánál maradjak, új hónappal toldották meg a mozi-kalendáriumot. Ekkor került bevezetésre a híres-hírhedt „hármas kategória”, a döntés hátterében pedig az a sürgető kényszer állt, hogy az addigi korhatár-klasszifikációs rendszer ízlésbeli határait a nyolcvanas évek alkotásai szétfeszítették.

Általában a hármas kategóriás filmeket a hongkongi mozi alműfajaként aposztrofálják, helytelenül (annak ellenére, hogy bizonyos esztétikai szempontokból valóban egyfajta szubzsánert alkotnak), hiszen csak arról van szó, hogy a cenzorok bizonyos alkotásokat ezzel a korhatár-besorolási kategóriával látnak el. A rendszer, részleteiben:

1-es kategória: a film a néző korától függetlenül megtekinthető.
2-es kategória: a film gyermekek számára nem ajánlott.
3-as kategória: csak 18 éven felülieknek.

A produkció, amely abban a kétes dicsőségben részesült, hogy a legelső Category III-filmnek nevezhesse magát, Johnny Mak és Taylor Wong brutál-realista Akasztásra ítélve (Sentenced To Hang, 1989) című dokudrámája volt, amely a városállam egyik leghírhedtebb bűnesetét dolgozza fel (a film egyébként az 1974-es Emberrablás (Kidnap) című Shaw Brothers produkció re-make-je). Ekkortól semmi sem állhatott útjába a szexszel és erőszakkal telecsurgatott moziáradatnak, hiszen a producerek most már tisztában voltak vele, melyek azok a szenzacionalista normák, amelyek felhasználásával ugyan alkotásaikat a „tizennyolc éven felülieknek”-kategóriába sorolhatják, ám betiltani mégsem fogják.

A nyolcvanas évek extrém filmjei még a bizonytalanság légkörében készültek, készítőik sosem lehettek biztosak alkotásaik sorsa felől. Az olyan exploitation-klasszikusok, mint Keith Li Utána a nemi erőszak (The Rape After, 1984), Nam Lai Choi A hetedik átok (The Seventh Curse, 1986) vagy Philip Chan Éjjeli telefonáló (Night Caller, 1987) című munkái mind bőven CatIII-érettek, és egyaránt meggyűlt a bajuk a cenzúrabizottsággal; méltó előfutárai a korhatár bevezetését követő szexista, vérben tocsogó latex-litániáknak. Lam Nai Choi a kilencvenes években is igen aktív maradt, olyan emlékezetes filmeket köszönhetünk neki, mint az Erotikus kísértethistória 2 (Erotic Ghost Story 2, 1991) vagy a Riky története (Story of Riki, 1991).

Utóbbit minden hongkong-rajongó ismeri, ugyanis a kilencvenes évek derekán, mikor teljes erővel betört nyugatra az ázsiaifilm-hullám, Riki történeté-nél vadabb és elképesztőbb filmet keresve sem lehetett találni. Még manapság is megvan a maga hatása, annak ellenére, hogy a minden irányból érkező filmes brutalitásdömping a nézők tömegeit érzéketlenné tompította (tavaly a Szigeten a Riki története volt az egyik film, amelyet a hongkongi mozi iránt érdeklődőknek levetítettem, és a hihetetlen extremitásoknak ezt a tárházát leesett állal és a végén tapssal fogadták.)

Az exploitation-filmek általános jellemzője az alacsony költségvetés, így nem csoda, hogy a kilencvenes évek elején Hongkongban boldog-boldogtalan kamerát ragadott, hogy beszálljon a mozipénztáraknál sorozatban sikeresnek bizonyuló szexi és brutális alkotások gyártásába. Sőt, ez a produkciós őrület nem csupán a városállamra korlátozódott, készültek CatIII-filmek Malájföldön, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken is.

Természetesen az olyan, reputációjukat féltve őrző produkciós házaknak, mint például a Golden Harvest sem kerülte el a figyelmét a CatIII-filmek sikere. Az Erotikus kísértethistóriá-val indítottak, amelynek főszerepét a kínai viszonylatban elismerésre méltó mellmérettel rendelkező Amy Yipre osztották, majd egy éven belül két folytatással egészült ki az elenyésző erkölcsi etikettel rendelkező szellemlányok története. A Golden Harvest biztos pénzt látott a szexfilmekben, ezért Michael Makot megbízták a Yu Pui Tsuen című korábbi siker nagyköltségvetésű re-make-jével, ő pedig elkészítette a Szex és zen (Sex and Zen, 1991) című szösszenetet, amely máig a leghíresebb CatII szexfilm, egyben a kínai Káma Szutra, a Carnal Prayer Mat adaptációja is. A cég másik emlékezetes extremitása a Robotrix című anomália, amelyben kungfu, szex és robotok keverednek, minden létező pozícióban.

Természetesen a zakatoló sikervonatról Hongkong szuperproducere, a trendeknek jó érzékkel utánanyúló Wong Jing sem akart lemaradni. A Meztelen gyilkos (Naked Killer, 1992) a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb hongkongi filmje, Verhoeven Elemi ösztön-ének (1991) ha nem is re-make-je, de átemel belőle motívumokat. Főleg olyanokat, amelyek a szexet brutalitással párosítják. Kvázi-folytatása, a Megerőszakolt egy angyal (Raped By An Angel, 1993) botrányok sorozatát váltotta ki; Wong később megvásárolta a Sex and Zen-széria jogait a Golden Harvesttől, és a második illetve harmadik rész már az ő produkciós cégének égisze alatt készült el.

A valós bűnesetekkel foglalkozó véres-beles mozik, az un. true crime-filmek alkotják a CatIII-vonulat ikergerincét. Danny Lee, aki kitörölhetetlenül belelövöldözte magát a filmtörténelembe John Woo A gyilkos-a (The Killer, 1989) által – Chow Yun Fat spanját alakította -, elhatározta, hogy producerségre adja a fejét, sőt, társrendezőként is beszáll Hongkong hírhedt „taxis gyilkosa”, Lam Gor Yu élettörtének adaptálásába (a fazon nem taxisokat gyilkolt, hanem a foglalkozása volt taxis). Ez az „adaptálás”-dolog valamivel komolyabban hangzik, mint amilyen maga a végeredmény: exploitation-filmhez méltó módon a Dr. Lamb (1992) inkább a főszereplő nekrofil, illetve szadista jellemvonásaira koncentrál, mint szociális hátterének kielemzésére.

A CatIII-őrület művészi csúcspontjának (már ha volt ilyen egyáltalán) nevezhető, mikor 1993-ban Anthony Wong kapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Arany Ló-díjat (a hongkongi Oscart) Herman Yau Elhallgatott történet (Untold Story) című filmjében nyújtott alakításáért. A munkatársait feldolgozó, majd húsosbatyukba széjjelporciózó gyorsétterem-tulajdonos kalandjai nem igazán képviselik azt az értékrendet, amelyet nyugati díjkiosztókon a zsűrik sajátjuknak mondanak – le hát a kalappal a hongkongi döntnökök széles látóköre előtt! A Dr. Lamb, az Elhallgatott történet és a nyomukban gombamód felbukkanó több tucat társuk vérben, kegyetlenségben és ízléstelenségben máig párjukat ritkítják, nem csoda hát, hogy a szubverzív filmek kedvelői nagy szeretettel gondolnak vissza rájuk.

A CatIII-filmek szerelmesei az un. „handover”, Hongkong Kínához való visszacsatolása előestéjén aggódva figyelték az eget, ómenek után kutatva: mi lesz, ha a komenista aparátcsikoknak messze nem lesz olyan tűrőképességük a cicik és a kiontott belek irányába, mint kapitalista kollégáiknak? Ám aggódásuk feleslegesnek bizonyult: az átadás után a hongkongi filmipar töretlen erővel forgatja az újabbnál újabb hármas kategóriás filmeket. Raped By An Angel 2-3, Erotic Ghost Story 4-5, Untold Story 2-3: nincs megállás! Sőt, egy egészen új vállfaja is létrejött ezeknek a hírhedt filmeknek, a CatIII művészmozi.

Wai Kar Fai Túl sok módja van elsőnek lenni (Too Many Ways To Be Number One, 1997) vagy Tsan Kan Cheung Behatoló (Intruder, 1997) című munkái tökéletes példák arra, hogy egy kiváló forgatókönyvvel mi mindent tud elérni egy, a bevett műfaji alapokon túllépni igyekvő, újító szándékú rendező. Még Hongkong legtehetségesebb szinésze (na jó, a legtehetségesebb Anthony Wong mellett), Francis Ng is CatIII-rendezésre adta a fejét (9413 (1998)), az alkotást a média mint a „hongkongi filmipar leginnovatívabb próbálkozását” éltette.

Semmi sem árthat tehát ennek a szívós filmes jelenségnek, sem a politika, sem az idő – bár az ezredforduló után némileg csökkent a CatIII-filmek kibocsátása, ez „csupán” annak volt köszönhető, hogy a hongkongi filmipar úgy általában kevesebb produkciót készített. Az utóbbi egy-két évben azonban a városállam mozis kreatívjai újra magukra találtak, világsikereket halmoznak egymásra, így a CatIII is visszatérni látszik: a legújabb horrorőrület éppen az Untold Story-s Herman Yau a hetvenes-nyolcvanas évek keleti fekete mágiával foglalkozó filmjeit újraélesztő Gong Tau című munkája.