Az internet hőskorának vége

Június 30-án pénteken az egész világ a melegházasságról szavazó német parlamentre figyelt. Pedig az azonos nemű párok jogainak elismerése 2017-ben már nem olyan nagy hír - egyszerűen erre tart a világ, vagy legalábbis annak szabadabb és demokratikus fele. A melegházasság engedélyezését megszavazó német képviselők csak követték hazájuk közvéleményét. A Bundestag ugyanezen a napon viszont elfogadott egy másik, nemcsak Németország, hanem Európa és talán az egész világ jövője szempontjából is sokkal fontosabb törvényt:

ezentúl akár 50 millió eurós büntetéssel is sújthatók azok a közösségimédia-cégek, amelyek nem távolítják el felületeikről az illegális tartalmakat.

Heiko Maas igazságügyminiszter, aki a törvény egyik legfőbb támogatója volt, azt nyilatkozta, hogy 14 hónapon át próbáltak egyeztetni a nagy közösségi oldalakat működtető techcégekkel valamiféle szabályozásról, de ezeknek a tárgyalásoknak semmilyen komoly eredménye nem lett. A német kormány számai szerint az utóbbi két évben a gyűlöletbűncselekmények száma 300 százalékkal növekedett, és Maas szerint

„a szólásszabadságnak ott kell véget érnie, ahol a büntetőjog kezdődik.”

Az új német törvény a legegyértelműbb jele annak, hogy az internet egy korszak végéhez közeledik. Az utóbbi néhány évtized legfontosabb technológiai újítása, amely az emberi élet legalapvetőbb területeit is forradalmasította, a vásárlástól a párkeresésig, forradalmi változások elé néz. A Bundestag lépése ennek eddigi legbiztosabb jele.

Pénz és hatalom a névtelenség ellen

2016 októberében Ian Bremmer, a rendkívül befolyásos politikai-gazdasági tanácsadó azt írta Twitterén, hogy:

„Meglepne, ha az internetes névtelenség még egy évtized múlva is létezne. A megszüntetésével nagyon sok pénz kereshető, és nagyon sok hatalom megszilárdítható”

Bremmer jó tempóban vette észre, hogy az amerikai választások előtti hisztérikus időszakban tomboló, macedón tinédzserektől a KGB-ig mindenféle sötét erők által gerjesztett, a világ jó részét összezavaró álhír-, troll- és hülyeségháború ellen válaszcsapás fog következni, mert egyszerűen mindenkinek ez az érdeke. Hosszú távon minden hatalom, a gazdasági és a politikai - a demokratikus és a diktatórikus egyaránt - a stabilitásban érdekelt, még ha időnként stratégiai okokból zavart is kelt.

A névtelenség mint lehetőség mindig rossz a hatalomnak. Jó példa erre a 2016-os internetes káosz egyik haszonélvezője, Donald Trump, aki a kampányában még minden névtelen washingtoni szivárogtatásnak tapsolt, amerikai elnökként viszont már tűzzel-vassal próbál az ilyenek ellen küzdeni.

Nem Bremmer volt az egyetlen, aki megtippelte az internet jövőjét. A Pew Research Center idén márciusban közölte azt a kutatását, amelyet a 444 is szemlézett, és amelyben több mint 1500 szakértőtől várták a választ arra a kérdésre, hogy

„a következő évzizedben az internetes közbeszédet jobban vagy kevésbé fogják alakítani a rossz szándékú szereplők, trollok és zaklatók, valamint a bizalmatlanság, az undor és a hőbörgés hangulata?”

A bonyolult kérdésre sokféle válasz született, és a szakértői többség inkább a pesszimizmusra hajlott. Abban azonban nagyon sokan egyetértettek, hogy a névtelenség, az internet korai korszakának egyik fontos jellemzője, mára egyértelműen a különböző súlyú online zaklatások és konkrét bűncselekmények alappillére lett. Azon sokan vitatkoznak, hogy a sima trollkodás mennyire része az emberi természetnek illetve mennyire az internet szüleménye, de abban szinte teljes az egyetértés, hogy ameddig névtelennek lehet maradni az interneten, addig a Pew kérdésében is kifogásolt hangulat nem fog változni.

Természetesen senki nem gondolja, a Pew által megkérdezett profik pedig különösen nem, hogy az interneten teljesen beazonosíthatatlanul lehet működni. Magányos trollokat és nagyhatalmak által működtetett trollhadseregeket ugyanúgy lepleznek le időnként, mint titkosszolgálati megbízást teljesítő hackereket. De ettől még a névtelenség mögé bújó trollok vagy trollhadseregek zavart tudnak kelteni és kézzel fogható károkat tudnak okozni - az egyén és a társadalom szintjén egyaránt.

„Vagy megjelennek új típusú szereplők más típusú motivációkkal, akik képesek a kommunikációs eszközök új fajtáját kialakítani és fenntartani, vagy attól tartok, a diskurzusaink minősége hanyatlani fog”

- mondta a Pew-kutatás egyik szakértője. Egy másik pedig erre szinte válaszként azt tippelte, hogy

„jön majd egy cég, amely regisztrált álnevekből gazdagszik meg. Ők majd lehetővé teszik, hogy az emberek továbbra is névtelenül barangolhassanak az interneten, de valaki feleljen értük, és a rossz viselkedésnek következményei legyenek. Amikor ez megtörténik, szinte minden törvénytisztelő weboldal ki fogja tiltani a teljesen névtelen felhasználókat.”

Abban a legtöbb válaszadó egyetértett, hogy a következő évtizedben még jobban terjedni fognak az olyan netes felületek, melyek meg fogják követelni a személyazonosság bizonyítását, ehhez pedig azok a fiatal felhasználók, akik már ebbe a világba születnek bele, simán alkalmazkodni fognak. Ez már rövidtávon az internet fragmentálódásához vezethet: szigorúan ellenőrzött terek jöhetnek majd létre, de nem a trollokkal elöntött közösségi terek helyett, hanem mellettük, párhuzamos valóságként. Könnyű belátni, hogy ha tényleg erre mozdul a világ, minden profitorientált vállalkozás - a fent említett „törvénytisztelők” - le fog mondani a névtelenségről. Egyszerűen azért, mert a hirdetők is ezeket a közösségi tereket fogják választani, nélkülük pedig elég nehéz lenne nyereséget termelni.

Maradnak majd névtelen - na jó, kvázi névtelen - terek az interneten, mint ma a deep web vagy a 4chan, de ezek és a „törvénytisztelő” oldalak között nem nagyon lesz átjárás. Ki vállalja majd, hogy a 4chanen megengedett, gyűlöletkeltő tartalmat továbbposztolja a Facebookra, ha ott azonnali, a való világban is foganatosított következménye lehet az ilyen jellegű tartalmak megosztásának?

A Pew kutatását bemutató 444-es cikk azonban az „A trollok állnak győzelemre az interneten, és Zuckerbergéknek ez nagyon is megfelel” címet kapta, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy egyelőre kik nem érdekeltek a névtelen zavarkeltés megállításában. A közösségi oldalak, amelyek bevételeiket hirdetések értékesítéséből szerzik, így érdekeltek a magas látogatottságban és a minél több felhasználóban. Nekik mindegy, hogy ezek igazi nevükkel regisztráló vagy névtelenség mögé bújó felhasználók, és még az sem baj, ha macedón tinédzserek vagy valami igazán sötét szándékú politikai erő által irányított botok tömegéről van szó. De onnantól kezdve, hogy léteznének olyan oldalak, amiken a felhasználói fiókok mindegyike bizonyíthatóan kötődne egy, és csak egy élő emberhez (mármint minden fiók egy külön emberhez), ez a minőségi közönség már többet érne, mint a Twitter és a Facebook kamu-accountokkal felturbózott közönsége, és a hirdetők is az előbbiekre szavaznának.

Hogy a közösségi oldalak irányítói, különösen ezek közül a legnagyobbat, a kétmilliárdnál is több felhasználóval rendelkező Facebookot vezető Mark Zuckerberg tehetne, vagy egyáltalán kellene-e tennie valamit az online közbeszéd civilizálásáért, már jó ideje téma. Az amerikai elnökválasztás után Zuckerbergnek a cégen belül is sokan feltették a kérdést, hogy miért nem tett többet a szándékos zavarkeltők és álhírterjesztők ellen, amire ő nagyjából azt válaszolta, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, de dolgoznak az ügyön. Most azonban az új német törvénytől függetlenül is úgy tűnik, hogy a világ politikusainak jó részének nincs türelme a fontolva haladó, és ki tudja, milyen megoldással előálló techcégekre várni. Heiko Maas német kormánya 14 hónapig várt türelemmel, más sem lesz ennél megértőbb.

Globális szigor

A német törvényhozást nyilván az is sürgette, hogy még a szeptember 24-i választások előtt szeretnék kizárni a lehetőségét az olyan online káosznak, ami sokak szerint Donald Trump elnökké választásához vezetett. Nem akarnak álhíreket, és főleg nem akarnak az európai migrációs helyzetre ráakaszkodó, vírusként terjedő, gyűlöletkeltő és rasszista tartalmakat. De nem csak Németországban van ilyen jellegű szándék az internet megrendszabályozására.

Júniusban tette közzé a hazai közönséget és a nyugati közvéleményt és döntéshozókat egyaránt befolyásolni igyekvő orosz propagandamodellt bemutató tanulmányát a RAND Corporation, a világ legnagyobb katonai elemzésekkel is foglalkozó, nem állami kutatóintézete. Az orosz módszerek kísértetiesen hasonlítanak arra, amiket a magyar kormány is éppen bevet, persze valamivel kisebb hatósugárral. A kutatásban a RAND megoldásokat is javasolt az oroszok „vízágyúszerű” propagandatámadásaira, amiket szerintük

„nem lehet az igazság vízipisztolyával legyőzni”.

Az emberjogi és szólásszabadsági nüanszokra és a politikai korrektségre keveset adó RAND egyértelműen fogalmaz. Szerintük felesleges a konkrét hazugságok leleplezésére nagyon sok időt és energiát pazarolni, hiszen míg ezek közül egyet sikerül leleplezni, addig jön ezer újabb. Így a propaganda elleni egyetlen igazán hasznos módszerként a hatósági tiltást javasolják. Az önkorrigáló piac láthatatlan kezében és a techcégek félszívvel keresett megoldásaiban ők a jelek szerint nem igazán bíznak.

A RAND szerint az egyetlen megoldás, ha az állam súlyos büntetéseket szab ki az álhírek terjesztőivel szemben, egyszerűen lekapcsolnak oldalakat és tévécsatornákat, és ha a kifogásolt tartalmaknak helyt adó cégeket arra kötelezik, hogy töröljék a romboló propagandát, vagy akadályozzák meg annak terjedését.

A nyolc halálos áldozatot követelő június 3-i londoni terrortámadás másnapján Theresa May brit miniszterelnök arról beszélt, hogy az internetet sokkal szigorúbban kell szabályozni, mert elfogadhatatlan, hogy nagy cégek helyet adjanak a szélsőséges eszmék terjedésének és a terroristák kommunikációjának. Nemzetközi egyezmények megkötését javasolta az internet megregulázására, az ellenőrizhetetlen kommunikációs csatornák betiltására.

Két nappal később May még messzebb ment, és azt mondta, hogy ha nem születnek nemzetközi megállapodások, és az internetszolgáltatók sem lépnek, a brit kormány maga is blokkolhatja a szélsőséges tartalmakat. Szerinte az internet ma biztonságos teret nyújt a terroristáknak a toborzáshoz, és ez ellen London egyedül is kész lépni.

Két héttel később, a június 22-i EU-csúcson az európai vezetők szinte kórusban követelték az internet megregulázását. Donald Tusk, az Európai Tanács lengyel elnöke arról beszélt, hogy a netet meg kell tisztítani a terrorista propagandától, ellenőrizni kell az ottani kommunikációt, és ehhez új törvényekre is szükség lesz. Azt ígérte, hogy az európai intézmények felveszik a kapcsolatot a techipar nagy cégeivel, a közösségi oldalak fenntartóival, és ezek együttműködését fogják kérni.

Az EU-s vezetők azt akarják, hogy automata rendszerek jöjjenek létre, amelyek képesek azonnal törölni a nem kívánt tartalmakat, és ki kell építeni az utóbbiak azonosítására alkalmas módszereket. Amely módszerek kidolgozása, összeegyeztetése a szólásszabadságot garantáló európai alapelvekkel nem lesz gyerekjáték, de az EU politikai vezetőinek és a legfontosabb tagországok szándékai egyértelműek: megtisztítani az internetet a szerintük káros tartalmaktól. És hiába beszéltek nyíltan csak a terrorizmus elleni harcról,

nem kétséges, hogy a káros tartalmakba az orosz propagandahadjárat különböző, Európa egységét és az egyes tagországok stabilitását is veszélyeztető fegyvereit is beleértik.

Kevés dolog van 2017 nyarán, amiben az EU és Oroszország között teljes az egyetértés, az internet vélt vagy valós vadhajtásai elleni harc azonban éppen ilyen. A Bundestaggal szinte egyidőben a moszkvai Duma is elfogadott egy törvényt, amely betiltana Oroszországban minden olyan szoftvert, ami hozzáférést biztosíthat az országban betiltott netes tartalmakhoz - például a Tor böngészőt vagy a különböző VPN-szolgáltatókat. Az orosz web szabadsága eddig is erősen korlátozott volt, de ezzel a törvénnyel az utolsó kiskapu is bezárulhat, amelynek segítségével, ha egy jogilag szürke zónában is, de relatíve szabadon és névtelenül lehetett az országból használni az internetet. A legfrissebb hírek szerint az internetet eddig is rövid pórázon tartó kínaiak szintén a VPN-ek betiltását tervezik, szinte átjárhatatlanná téve így a Nagy Tűzfalat.

Nem lehet összehasonlítani az orosz és a kínai diktatúra, valamint az európai demokráciák szándékait és módszereit, de így is egyértelmű, hogy internetszabályozásilag ma mindenki a szigorítás felé hajlik. A politikai hatalom egyre több országban törekszik az internet, különösen a közösségi média szigorú szabályok közé szorítására, ami az eddigi névtelen böngészés és megszólalás lehetőségeit korlátozná. Ilyen globális hangulatban talán a Theresa May által szorgalmazott nemzetközi egyezmények aláírása sem lehetetlen. Ki a külföldi propaganda, ki a belső ellenzék, ki a nemzetközi terrorizmus miatt, de egyik politikai hatalom sem szeretné, hogy az internet egyszerűen a fejére nőjön, vagy éppen alapjaiban rengesse meg.

A Facebook visszaszól

Ha Oroszországban vagy Kínában nem is, de nyugati demokráciákban az internet szabályozásának szándéka mindenképpen ütközni fog a szólásszabadság jogával, és jó eséllyel egyéb emberi jogi alapelvekkel is, mint például a személyes adatok védelme. A már idézett Pew-kutatásban a válaszadók egy része aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a trollok és az online zaklatás elleni fellépés egyenes következményeként a techcégek és a kormányok még több információt fognak tudni felhasználóikról és állampolgáraikról. Ez egyfelől könnyen visszaélésekhez vezet, másrészt ahhoz is, hogy az emberek egyre kevésbé merik majd magukat online kifejezni, öncenzúrázva saját szólásszabadságukat.

A most elfogadott német törvény kapcsán megszólaló jogvédők arról beszéltek, hogy a német kormány ezzel a törvénnyel egyszerűen áttolja a cenzúra felelősségét magáncégekre, kvázi privatizálva a cenzúrát. A Twitter például már a német törvény elfogadása előtt elkezdett Németországból elérhetetlenné tenni olyan felhasználói fiókokat, amelyek szerintük az országban illegális tartalmakat tette közzé. Amikor egy német újságíró megkérdezte a céget, hogy egy konkrét felhasználót miért tettek elérhetetlenné, és összesen hány felhasználó elérhetetlen Németországból, a Twitter azt válaszolta, hogy „adatvédelmi és biztonsági okokból nem nyilatkoznak egyes felhasználókról”. Amikor pedig az újságíró tovább érdeklődött, hogy pontosan mik ezek az okok, a válasz csak egy rövid „jó ideje érvényben lévő céges politika” volt. Lehet, hogy a törvényt megszavazó német képviselőknek ez elég magyarázat, de másnak nem feltétlenül.

Ezekre az aggályokra igyekeznek apellálni a német törvény által kedvezőtlenül érintett, és a világon máshol hasonló intézkedésektől tartó techcégek, elsősorban a leginkább célkeresztben lévő Facebook. „Ez a törvény ebben a formájában nem képes megoldani ezt a fontos társadalmi problémát” - írta közleményében az amerikai cég a német törvényre reagálva. És hozzátették, hogy ők továbbra is felhasználóik biztonságáért dolgoznak, az eddigi 4500 moderátor mellé további 3000 szerződtetését tervezik.

Három nappal a német törvény elfogadása előtt, nyilván nem véletlenül időzítve, hosszú cikket tett közzé Richard Allan, a Facebook európai szabályozásért felelős igazgatója. Allan „Nehéz kérdések: a gyűlöletbeszéd” című írásában azt próbálta elmagyarázni, hogy cége egyrészt igenis foglalkozik a problémával, másrészt milyen nehéz a feladat, amit meg kellene oldaniuk:

„egy globális közösség ilyen jellegű irányításával még senki nem próbálkozott, és tudjuk, hogy sok dolgunk van.”

Allan szerint a Facebook igenis állandóan foglalkozik a gyűlöletbeszéd problémájával, de hogy ez mennyire nem egyszerű és egyértelműen megoldható probléma, arra több példát hozott a világból. Mi van, ha valaki - itt nyilván a nigger szóra gondolt - egyszerűen csak egy dalszöveget idéz, amiben szerepelnek mást sértő kifejezések? Mit kezdjenek azokkal az olasz LMBT-aktikvistákkal, akik a buzi szó gyakori használatával igyekeznek kihúzni a homofóbia méregfogát? Amikor egy ismert amerikai fekete aktivista közzétette a neki írt névtelen, gyűlölködő leveleket, a Facebook azonnal törölte ezeket - aztán beismerte hogy tévedett. Hasonlóan ahhoz a globális felháborodást keltő esethez, amikor egy norvég lapot cenzúráztak, amikor közzétették a híres fényképet a vietnami háborúban napalmtámadás elől meztelenül menekülő kislányról.

Allan magyarázata szerint a Facebook minden problémás posztnál megvizsgálja, hogy mi volt szerzőjének a szándéka és mi a kontextusa, de, ez kétmilliárd, számtalan nyelvet beszélő és kulturális hátterű felhasználónál nagyon nehéz feladat. Van, ahol lehet csúnyákat mondani egy vallási vezetőről, máshol egy ilyen megszólalásért városokat gyújtanak fel - hogy tegyen tökéletesen igazságot egy ilyen bonyolult világban pont a Facebook? Allan szerint az írását megelőző hónapokban hetente 66 000 posztot töröltek, ami nyilván csak egy töredéke azoknak, amiket a felhasználók jelentései alapján egyáltalán meg kellett vizsgálniuk.

A Facebook európai szakembere külön kitért a német példára is. Szerinte a Németországba érkező menekülthullám után kaptak jelzéseket, hogy Facebook-posztokban fenyegetik a bevándorlókat. A cég megvizsgálta a kérdést, és új irányelveket dolgozott ki ezek kezelésére, amelyek alapján már töröltek a menekülteket dehumanizáló, őket állatokhoz, szeméthez hasonlító, vagy ellenük erőszakra buzdító posztokat.

A Bundestagból a Facebookon át a felhasználókig

Ahogy Allan is megjegyzi, míg Amerikában az alkotmány védi a legundorítóbb véleményeket is, Németországban törvény tiltja a gyűlöletre uszítást. A náci korszak borzalmainak hatására kidolgozott, modern német törvények egészen máshogy állnak a szólásszabadság kérdéséhez, mint az angolszász jogrend. Németországban a holokauszt tagadásáért börtönbe lehet kerülni, és külön állami szerv listázza a fiatalokra veszélyesnek tartott médiatermékeket - például lemezeket.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az EU hagyományosan élen jár a nagy amerikai techcégek szarvának letörésében - nemrég a Google kapott irtózatos összegű büntetést, és a Microsoft szárnyalásának megakasztásáért is sokat tett Európa -, már egyáltalán nem meglepő, hogy éppen Angela Merkel kormánya tette a leghatározottabb lépést az internet megrendszabályozására.

A német törvény arra kötelezi a techcégeket, hogy 24 órán belül távolítsanak el minden olyan „nyilvánvalóan illegális” tartalmat, amiről értesítést kapnak, és egy héten belül tegyék elérhetetlenné az egyéb sértő bejegyzéseket. A törvény kiegészítései valamennyi mozgásteret hagynak a közösségi oldalak üzemeltetőinek, hogy egy-egy problémás eset kivizsgálása és megoldására több időt kapjanak, esetleg külső szereplőnek adják át a döntés terhét, de ezek a lehetőségek kimerítése után a németek tényleg súlyos büntetéseket osztanának ki.

Egy-egy hiba után még nem büntetnének, de ha egy cég rendszeresen elmulasztaná a törvény által előírt intézkedéseket, nemcsak a vállalatokat kötelezhetnék akár 50 millió eurós büntetés megfizetésére is, hanem a cég által a problémás esetek felülvizsgálatára kijelölt alkalmazottjuk személyesen is büntethető lenne, egészen 5 millió euróig kiterjedően.

Az eredeti törvénytervezethez képest egyébként a németek végül finomítottak: az email-szolgáltatók és az üzenetküldő alkalmazásokat üzemeltető cégek nem esnek a szabályozás hatása alá. Nagyjából ugyanazért, amiért a magánlevelekre sem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a nagy tömegeket elérő újsághirdetésekre.

Csak találgatni lehet, hogy a törvény októberi bevezetésétől kezdve a németek pontosan hogy fognak annak érvényt szerezni. Le kell szednie, vagy legalábbis elérhetetlenné kell tennie a Facebooknak Németországban egy Dániában írt, a muszlimokat sértő szöveget? És ha valaki Angliában ír valamit, ami a német törvényeket sérti, azt a Facebooknak elég lesz Németországból elérhetetlenné tennie?

A cenzúra már említett privatizálása elég jól illik abba a globális folyamatba, amelynek keretében az államok a honvédelemig bezárólag számtalan feladatot adnak át elintézésre magáncégeknek. A közgazdaság alaptörvényei szerint viszont a techcégekre most rátolt felelősséget és az azzal járó anyagi kockázatot egyszerűen továbbtolják majd a fogyasztókra, azaz a felhasználóikra.

Ha a Facebookot 50 millió eurós büntetés sújthatja, ha egy felhasználója megsérti a német törvényeket, akkor a cégtől a logikus lépés nem az, hogy több moderátort alkalmaznak, akik úgysem tudnak tökéletesen működni - lásd Richard Allan említett példáit.

Hanem az, ha gondoskodnak arról, hogy a felhasználók eleve ne irkáljanak törvényellenes dolgokat a Facebookra, és aki mégis ír, az pedig könnyen felelősségre vonható legyen.

Elég egyértelmű, hogy innentől kezdve az összes közösségi médiát üzemeltető cég is abban lenne érdekelt, hogy felhasználók ne névtelenek, hanem a való világban is könnyen utolérhetőek legyenek. Sokszor 50 millió euró még a világ legnagyobb cégeit is elgondolkodtatja, hogy mi éri meg jobban: a sok névtelen felhasználóval járó reklámbevétel és a büntetések, vagy a kevesebb felhasználó és kevesebb reklámbevétel, viszont semmi milliós büntetés. Így pedig eljutnánk oda, hogy a politikai és a gazdasági hatalom ugyanabban lenne érdekelt: szabályozott internetben és közösségi médiában, ahol a névtelenség lehetősége csak néhány sötét sarokban maradna meg. Meglepő lenne, ha ezt a törvényt író németek ne gondolták volna pontosan végig.

A közös érdek

A könnyen beazonosítható felhasználók internete valóban nem egyeztethető össze a (szinte) totális szólásszabadsággal. Miért ne mondhatna bárki (szinte!) bármit teljesen névtelenül a Facebookon? Jogos kérdés, csak mint minden idealista alapállás, eléggé naiv. Ahogy már ez a cikk is említette, teljes névtelenség nincs az interneten, ha valami valóban nagy hatalom el akar kapni valakit, trollt, hackert, akárkit, akkor el tudja kapni.

Július elejének egyik nagy híre volt a #CNNBlackMail-ügy, ami azután robbant ki, hogy a hírcsatorna nagyon gyorsan megtalálta azt a felhasználót, akinek a CNN-t kiütő Trumpot ábrázoló animgifjét maga az amerikai elnök is megosztotta. A CNN viselkedése nagyon komoly újságíróetikai és személyiségi jogi problémákat is felvetett, de volt haszna is. Egyrészt megmutatta, milyen könnyen el lehet kapni bárkit az interneten, másrészt pedig elég szépen rávilágított arra, hogy a teljes szólásszabadságot követelő névtelen trollok is milyen idegesek lesznek, ha más olyat mond, ami pont őket bántja.

A német törvény újdonságnak tűnik, de szándéka egyáltalán nem példa nélküli a média történetében. Amikor a 19. században Amerikában beindultak az első, nem az előfizetőkből, hanem a hirdetőkből megélni próbáló modern tömeglapok, gyorsan kiderült, hogy ezekben reklámozva

nagyon gyorsan, nagyon hatékonyan meg lehet vezetni az újfajta médiával először találkozó olvasókat.

Ahogy a ma a Facebook álhírei és propagandaanyagai között eltévedő fogyasztók, úgy zabálták a kor amerikai újságolvasói a mindenféle varázshatású „gyógyszereket”. Ezek közül a legnépszerűbbek a „snake oil”, a minden bajra megoldást kínáló, állítólag kígyókivonatot tartalmazó csodaszerek voltak, amelyek reklámjai elöntötték az újságokat. A snake oil a mai amerikai angolban is használatos kifejezés a mindenféle kamu gyógyszerekre, de hasonló szerek hirdetései a néhány évtizeddel későbbi magyar lapokból is ismerősek lehetnek.

A modern kapitalizmus hazájában könnyen lehetett azzal érvelni - és persze a snake oilok forgalmazói érveltek is - hogy miért ne lehetne egy szabad piacon becsapós hirdetéseket közzétenni. Hát nem erről szól a reklámszakma, hogy boldogságot ígérnek a fogyasztóknak, akik aztán racionális döntést hoznak? A totális piacszabadságot azonban legyőzte az össztársadalmi érdek: miután 1905-ben egy Samuel Hopkins Adams nevű korai oknyomozó újságíró egy legendás cikksorozatban lerántotta a leplet a snake oil-ipar hazugságáról, a társadalmi nyomás hatására az amerikai politikusok is lépni kényszerültek. Az 1906-ban elfogadott Pure Food and Drug Act nevű fogyasztóvédelmi törvény szabályozta a piacot, a kígyókivonatoknak pedig leáldozott.

Természetesen Amerikában ma is működnek kuruzslók, de ugyanolyan sötét sarkokba szorítva, ahova az újfajta internetszabályozás szoríthatná vissza a mindenféle sötét szándékok, propagandacélok vagy sima aljas gonoszkodás által irányított, beazonosíthatatlan felhasználókat. A szólásszabadsághoz való jog ezzel lehet, hogy sérülne, de az össztársadalmi érdek, akárcsak a Pure Food and Drug Act után, nem.

Azon a néhány emberen kívül, aki meggazdagodott snake oilból, a teljesen szabad reklámozás senkinek sem volt jó. Hasonló a helyzet ma az internetes névtelenséggel. Számtalan kutatás létezik, amely azt bizonyítja, hogy a szándékos álhírterjesztéstől a névtelen kommnentelésig ezek az eszközök és módszerek mindig a gyengébbeken, a nőkön, a mindenféle kisebbségeken, a menekülteken csattanó ostornak bizonyulnak. Vlagyimir Putyinnak és Donald Trumpnak talán jó - vagy legalábbis egy ideig jó volt - hogy a Facebookon és a Twitteren marhaságok terjedhetnek, de az emberiséget nem biztos, hogy ez előrébb lendítette.

Ahogy a korai tömeglapok nyomán felmerülő újszerű bajokat is meg lehetett oldani, úgy logikus lépés lehet az internet és a közösségi média által okozott, és ma már elég pontosan ismert problémákra is valamilyen megoldást találni. 1906-ban ezt még egy kormány meg tudta lépni, 2017-ben már egy globális, politikusokból és cégvezetőkből álló koalíció kellhet hozzá. De ennek a koalíciónak az alapjai már Berlintől Pekingig megvannak, és a politikai noszogatás hatására a nagy techcégek is beállhatnak a sorba.

A nagy eldöntendő kérdés, hogy mit lép a jelenleg teljesen fejetlen, de a Facebooktól a Twitterig a legtöbb nagy közösségimédia-cégnek otthont adó, a szólásszabadságot Európánál sokkal liberálisabban kezelő USA. Nélkülük nem születhet megoldás, de az internetes névtelenségnek sokat, akár az elnökségét is köszönhető Donald Trump ezzel az üggyel még nem foglalkozott. Azonban ha igaz, hogy aki konszolidálni akarja a hatalmát, annak elemi érdeke minél kisebb teret engedni a névtelenségnek, az ellenőrizhetetlen információknak, akkor Washingtonnak is az lehet az érdeke, ami Maytől Merkelen át Putyinig mindenkinek. Talán még a világ azon egyszerű polgárainak is, akik a politikusokhoz hasonlóan stabilitásra vágynak, és egy olyan kiszámíthatóbb életre, amibe az utóbbi években alaposan belekavart a közösségi média és az internet.