Egymást kiirtani – A gázai háború egy éve

„Izrael a fasiszta teokráciává válás felé tart” – nem valamelyik amerikai elitegyetem palesztinpárti tüntetésén hangzott ez el 2024-ben, hanem még 2022 decemberében mondta Ron Huldai, Tel-Aviv polgármestere. Huldai az izraeli politika egyik nagy öregje, és nem valami antiszemita őrültséget kiabált, hanem azt, amit Izrael – és a világ – jelentős része már akkor is tisztán látott.

2022 végén tért vissza a hatalomba az a Benjamin Netanjahu, aki az előző 25 évből 15-ben az ország miniszterelnöke volt, de ekkor már csak vallási fundamentalisták és a zsidó felsőbbrendűség szélsőjobboldali hirdetőinek támogatásával tudott kormányt alakítani. Erre a két csoportra utalt a polgármester, amikor fasiszta teokráciáról beszélt.

Nem Huldai volt az egyetlen prominens izraeli, aki 2022 végén nyilvánosan beszélt arról, hogy hazájában nagyon súlyos problémák vannak. Yuval Noah Harari, a Magyarországon is népszerű történész/politikaigiccs-szerző ugyanekkor a CNN-nek azt mondta, hogy:

„az izraeli közvélemény jelentős része a kétállami megoldásról a »háromosztály-megoldásra« váltott, amely szerint csak egy ország van a Jordán folyó és a Földközi-tenger közt, és annak állampolgárai három osztályba sorolhatók. Zsidók, akiket minden jog megillett, arabok, akiknek a jogai korlátozottak, és olyan arabok, akiknek gyakorlatilag nincsenek jogai”.

Fontos felidézni, hogy a 2023. október 7-i terrortámadások előtt hol tartott Izrael, mert ezek nélkül nem csak azt nem lehet megérteni, miért következhetett be akkor az ország történetének legrosszabb napja, hanem azt sem, hogy mi történt azóta Izraelben és Gázában. Az előző néhány évezred történelmét nagyvonalúan átugorjuk, és azt sem fogjuk itt megfejteni, hogy mi az a „zsidó” (vallás? etnikum? gazdasági-kulturális kaszt?). Kiindulópontunk Izrael állam 1948-as megalakulása.

A II. világháború és a holokauszt hatmillió halottja kellett ahhoz, hogy megvalósuljon a magyar származású Herzl Tivadar által megalapozott cionista álom. A világ sorsáról döntő, országhatárokat önhatalmúlag bárhol, a Közel-Keleten pedig különösen lelkesen meghúzó nagyhatalmak bűntudatának köszönhetően az ezért jó ideje küzdő zsidóknak is lehetett végre saját hazája.

Egy új állam létrejöttének szükségszerűen vannak vesztesei is. Izrael esetében ezek elsősorban az új ország területén élő, jellemzően muszlim és arab palesztinok voltak, akik közül nagyjából 750 000-en otthonuk elhagyására kényszerültek, és azóta sem térhettek oda vissza. A palesztinok által nakbának nevezett nemzeti sorstragédiának bőven voltak halálos áldozatai is.

A nakba borzalmas volt, mint ahogy borzalmas volt a világ gyakorlatilag valamennyi mai országának születése. Ahogy a milliárdost jobb nem kérdezni az első milliójának történetéről, úgy tetszőleges ország lakosait sem illik arról faggatni, hogy mi is történt pontosan történelmük hajnalán.

Pedig az amerikai indiánok, az ausztrál őslakosok, a tibetiek, az örmények, és még számtalan, a kollektív nemzetközi tudatot kevésbé izgató nép a cserkeszektől a selk'namokig tudna mesélni – ha egyáltalán él még közülük valaki. Izrael balszerencséjére a világ fiatalabb országai közé tartozik, ezért születésének körülményeire még nem borul úgy a történelem jótékony fátyla, mint például a szintén érdeksérelmekkel járó magyar honfoglalásra.

A nehéz és véres kezdet, valamint a következő évtizedekben a szomszédai ellen vívott háborúk ellenére Izrael sikeres állam lett. A részben már a II. világháború előtt ide költöző, részben a holokauszt után érkező kelet-európai zsidók által dominált országban nem konfliktusmentesen, de jól megfért egymás mellett az óhazából importált két nagy irányzat, a jobbos-polgári és a balos-liberális. Az ezeket képviselő pártok, a jobboldali Likud (miniszterelnökei: Begin, Samir, Saron) és a baloldali Munkáspárt (Golda Meir, Rabin, Peresz) az előbbi színeiben hatalomra jutó Netanjahu miniszterelnökségéig váltógazdaságban vezették az országot, amely kereskedelmileg, kulturálisan és biztonságpolitikailag egyaránt a Nyugat része lett.

Ezekben az évtizedekben azonban Izrael, az izraeli társadalom lassan, de folyamatosan megváltozott. Az országba egymást követő hullámokban a zsidó diaszpóra újabb és újabb csoportjai érkeztek, elsősorban az arab világból, Jementől Irakon át Marokkóig, de Etiópiától Üzbegisztánig még számtalan további helyről is. Ezek a zsidók életében az otthonuktól távol történt holokausztnak egyáltalán nem volt kitüntetett szerepe, soha nem éltek szabad országban, viszont lényegesen vallásosabbak voltak, mint az államalapító zsidók mindkét szárnya.

A legújabb bevándorlóknak kulcsszerepe van abban, hogy 2009 óta Benjamin Netanjahu kis megszakítással folyamatosan vezeti az országot, egyre vallásosabb és egyre szélsőjobboldalibb koalíciós partnerei támogatásával. A váltógazdaság a múlté, az izraeli társadalom jobbra tolódott, Netanjahu pedig, aki évek óta menekül előre mindenféle korrupciós vádak elől, már csak azért sem engedheti el a hatalmat, mert reális esélye lenne a börtönbe kerülésre.

Ennek megakadályozására a 2022. végi kormányalakítás után olyan igazságügyi reformtervezetet nyújtottak be, ami a bírósági döntéseket politikai ellenőrzés alá vonta volna, ezzel garantálva, hogy Netanjahu gyakorlatilag a saját sorsáról dönthessen. Ahogy akkor Gali Baharav-Miara legfőbb ügyész fogalmazott, a törvény „a többség zsarnokságát hozná el, ahol a demokrácia már csak egy tartalmilag kiüresedett fogalom”.

A törvénytervezet hatására korábban elképzelhetetlen méretű tüntetések kezdődtek Izrael-szerte. Hétről hétre százezrek vonultak az utcára, és feltűnő volt, hogy ezeken a demonstrációkon, amelyek közül a legnagyobbak az ország gazdasági motorjában, Tel-Avivban voltak, mennyire az izraeli társadalom elitje vett részt. A techcégek vezetőitől a jogászokon át a vadászpilótákig.

Az utóbbiak, és úgy általában a hadsereg elégedetlenkedése különösen aggasztó volt nem csak Netanjahu, hanem Izrael jövője szempontjából is. Az izraeli hadsereg, az IDF a nagypolitikánál jóval tovább meg tudta őrizni a cionista államalapítók idealista, meritokratikus, kommunális alapelveit. Az IDF mindent megtett minden egyes katonájáért, és ezért cserébe az IDF katonái is a közös hazáért. Netanjahu szélsőséges koalíciós partnerei viszont korábban elképzelhetetlen módon támadták a szerintük túlságosan balliberális IDF-et, és attól független, saját fegyveres testületek felállítását kezdték tervezni.

2023 folyamán így egyszerre, és persze egymástól nem függetlenül recsegett és ropogott az Izrael sikeréhez nélkülözhetetlen demokrácia, valamint a biztonságához kulcsfontosságú koalíció a politikai és katonai vezetés, illetve a szélesebb társadalom közt. Ha valaki meg akarta támadni Izraelt, ennél jobb pillanatot nem is választhatott volna.

Harari a már idézett interjújában azért beszélt egyetlen országról a folyó és a tenger közt, mert ezen a területen, amelynek egyes részei hivatalosan különböző jogállásúak, az izraeli állam mindenhol élet és halál ura. Itt ma nagyjából hétmillió zsidó és hétmillió palesztin él. Az utóbbiak közül kétmillióan Izrael hivatalos határain belül, nagyjából hárommillióan a Jordán-folyó nyugati partján, azaz Ciszjordániában, és további kétmillióan a Földközi-tenger partján, az Egyiptom és Izrael közé beékelődött, Budapestnél is kisebb Gázai övezetben.

Izrael 1948-as megalakulása óta a tenger és a folyó közötti területen mindig is lényegesen rosszabb volt palesztinnak lenni, mint zsidónak. Az izraeli társadalom jobbratolódásával pedig ez az olló tovább nyílt. Az izraeli kormánynak ma több olyan tagja is van, akit a legprecízebben a „náci” szóval lehet leírni. A két leghíresebb közülük Bezalel Smotrich pénzügy- és Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági miniszter. Smotrich szerint olyan nincs, hogy palesztin nép, Ben-Gvirnek pedig a közelmúltig az irodájában virított Baruch Goldstein, egy 29 imádkozó palesztint kivégző zsidó terrorista portréja.

A palesztinok a nakba óta eltelt 75 évben részben elmenekültek a szomszédos országokba, részben a békés egymás mellett éléssel próbálkoztak, részben a fegyveres ellenállást és/vagy terrorizmust választották. Egyik módszer sem hozott semmiféle változást, csak számtalan ártatlan izraeli halálos áldozatot, és a palesztinok helyzetének fokozatos romlását mindenhol a folyó és a tenger közt. A 2000-es években ezért már nem volt tabu arról beszélni, hogy Izrael olyan apartheid-állam lett, ahol a különböző társadalmi csoportok nem egyenlőek a törvény előtt, és ez az érzés csak erősödött, ahogy az ország és kormányai fokozatosan jobbra tolódtak.

Amikor Harari ennek a valójában egyetlen országnak a három osztályáról beszélt, az Izraelben élő palesztinokra célzott, mint „korlátozott jogú” arabokra, és a gázai és ciszjordániai palesztinokra, mint akiknek „gyakorlatilag nincsenek joga”.

A második osztályba tartozó, Izraelben élő palesztinoknak lényegesen jobb dolga van, mint a Ciszjordániában vagy Gázában élőknek, de nem illetik meg őket ugyanazok a jogok, mint zsidó szomszédaikat. Ingatlant és földet nem vásárolhatnak ugyanolyan szabadon. Ha nem teljesítenek sorkatonai szolgálatot, elesnek sok szociális juttatástól, miközben a vallási okokból ugyanígy döntő ultraortodox zsidókat kevesebb ilyen büntetés sújtja. És persze a világon máshol élő palesztinok nem költözhetnek olyan szabadon Izraelbe, mint a zsidók.

Ciszjordánia a palesztinok által ellenőrzött területein él a harmadik osztály. Ezek a területek azonban folyamatosan zsugorodtak, mivel Smotrich és Ben-Gvir rajongói a kormány támogatásával, az ország és a nemzetközi jog törvényei szerint is illegális zsidó telepek építésével terjeszkedtek, egyre kisebb és kisebb helyre szorítva az ott élő palesztinokat.

A hárommillió ciszjordániai palesztint teljesen más jogok illetik meg, mint az itt élő félmillió zsidó telepest. Nem szavazhatnak az izraeli választásokon. Nem utazhatnak szabadon se Izraelbe, se az egyes palesztin enklávék közt. Ha vádat emelnek ellenük, nem sima izraeli bíróság, hanem katonai bíróság elé kerülnek, ezek pedig híresek arról, hogy a vádlottakat szokatlanul nagy arányban találják bűnösnek.

Gázában 2006-ban az a Hamász terrorszervezet nyerte meg a választásokat, amely egészen nyíltan hirdette, hogy célja Izrael állam elpusztítása. Tel-Aviv erre válaszul egyfelől még jobban elszigetelte a területet, másfelől viszont engedélyezte, hogy gázai munkások tízezrei ingázhassanak izraeli területre dolgozni. Netanjahuék abban bíztak, hogy a keménykedés és a gazdasági függőség kettőse stabilizálja Izrael biztonságát.

2006 óta a gázai palesztinokat tulajdonképpen egy negyedik osztálynak is lehetne nevezni. Azon kívül, hogy aki erre engedélyt kapott, átjárhatott Izraelbe dolgozni, tulajdonképpen egyetlen kapcsolódási pont volt az állam és az övezet közt: amikor az utóbbiban élő fegyveresek és az előbbi katonasága összecsapott. Az izraeli társadalom jelentős része úgy érezte, hogy a palesztin „probléma” ilyen kezelésével hosszú távon együtt tud élni, a konfliktus befagyott.

2023 október 7-én a Hamász terroristái kitörtek a Gázai övezetből. Néhány óra leforgása alatt megöltek közel 1200 izraelit, döntő többségükben civileket, háromszor ennyi embert megsebesítettek, 251 izraelit pedig túszul ejtettek és visszahurcoltak magukkal Gázába. Október 8-án a Hárec, a legjobb izraeli napilap szerkesztőségi cikkben szögezte le, hogy az országot sújtó katasztrófa első számú felelőse Netanjahu miniszterelnök.

Netanjahu teljes politikai karrierje arra épült, hogy ő az egyetlen ember, aki garantálhatja Izrael biztonságát – ez az évtizedek alatt felépített arculat órák alatt összeomlott. De csak újabb órák kellettek, hogy az izraeli miniszterelnök meghirdesse további programját: a Hamászt el kell pusztítani, a túszokat pedig ki kell szabadítani.

A gázai háború első évében egyik célnak sem sikerült a közelébe sem jutni. Hogy cserébe pontosan mi történt ez idő alatt Gázában, arról rendkívül nehéz megbízható információkat szerezni, mivel független újságírókat az izraeliek nem engednek be, ezért a világ csak azt tudhatja, amit a harcoló felek közölni óhajtanak.

Ami biztos, hogy az izraeli bombázások, szárazföldi hadműveletek iszonyatos szenvedést okoztak a Gázában élőknek. A Hamász által irányított gázai egészségügyi minisztérium szerint szeptember végéig több mint 40 ezren haltak meg a területen összezsúfolódott közel kétmillió ember közül. Ez a szám nagyjából megfelel a független becsléseknek, maga Netanjahu pedig már márciusban arról beszélt, hogy Gázában akár 26 000-32 500 halálos áldozat is lehet, akiknek 60 százaléka civil. Netanjahu még a májusban a dél-gázai Rafah ellen indított izraeli támadás előtt saccolt, ami után Omer Bartov izraeli történész és holokauszt-kutató így fogalmazott:

„Nem lehet többé tagadni, hogy Izrael szisztematikusan háborús bűnöket, emberiség elleni bűncselekményeket és népirtó akciókat követ el. Nem csak arról van szó, hogy ez a támadás a gázaiak az IDF által már többször is kitelepített, és most egy úgynevezett biztonságos zónába szorított tömege ellen irányult, a humanitárius normák teljes figyelmen kívül hagyásáról tanúskodva. Világosan jelezte ez azt is, hogy az egész vállalkozás végső célja kezdettől fogva az volt, hogy az egész Gázai övezetet lakhatatlanná tegyék, és a lakosságot olyan mértékben legyengítsék, hogy az vagy kihaljon, vagy minden lehetőséget megragadjon a terület elhagyására.”

Hogy Izrael valóban háborús bűnöket követ-e el Gázában, tervei közt ott van-e a népirtás vagy legalábbis az etnikai tisztogatás, az utóbbi egy évben meglehetősen heves vitákat generált a legkülönbözőbb helyeken. Vizsgálja többek közt a hágai Nemzetközi Bíróság is, miután a dél-afrikai kormány ott már 2023 decemberében eljárást indított Izrael ellen.

Ami biztos, hogy a szándék, ahogy Bartov írta, megvan. Ma már Izraelben is sokan egészen nyíltan vallják, hogy a másik oldalt el kell pusztítani – pontosan olyan gyilkos szavakkal, ahogy arról például a Hamász beszél évtizedek óta. Smotrich pénzügyminiszter 2024 augusztusában a Gáza köré vont izraeli blokád kapcsán azon sajnálkozott, hogy a világon

„senki sem fogja hagyni, hogy 2 millió civil éhen haljon, még ha ez indokolt és erkölcsös is lenne, amíg a túszainkat vissza nem kapjuk.”

Ilyen, és ehhez hasonló kijelentések október 7. óta teljesen mindennaposak lettek az izraeli közbeszédben és médiában. És nem csak szavakról van szó. Az elmúlt egy évben számtalan olyan jelenetet láthattunk, amelyekben izraeli civilek és katonák dobták el az egyetemes emberi civilizáció legalapvetőbb értékeit. A Gáza felé tartó segélyszállítmányokat megsemmisitő fanatikusok, a Gázában eszetlen és felesleges pusztításukat büszkén felvállaló katonák, a helyzetet további ciszjordániai terjeszkedésre és szabályos pogromokra kihasználó zsidó telepesek, az IDF terepjárójának motorházára élő pajzsként kötözött palesztin sebesült egyaránt egy morálisan teljesen összeomló, vagy legalábbis a nyugati civilizációval végképp szakító társadalom képét mutatták. A 2000-es években még azt lehetett szörnyülködve nézni, hogy milyen borzalmas rajzfilmekkel tanítják gyűlöletre a palesztin gyerekeket a gázai tévében. 2024-ben már azt is, ahogy izraeli zsidó fiatalok a diszkóban az „Égjen le a falud!” című pogromdalra buliznak.

Izrael jövője szempontjából a legbaljósabb jelenetek a Sde Teiman nevű fogolytábornál zajlottak le. Itt tartották fogva azokat az izraeli katonákat, akiket az IDF azzal vádolt, hogy erőszakot, többek közt nemi erőszakot követtek el palesztin foglyok ellen. Erre válaszul a hadsereg más, maszkos tagjai, parlamenti képviselők és szélsőjobboldali aktivisták szabályosan megrohamozták a tábort, hogy megpróbálják kiszabadítani a letartóztatott katonákat. Az akció nem csak az október 7. előtt is nyilvánvaló izraeli társadalmi-politikai-katonai repedések további mélyülését mutatta, hanem egyúttal azt is, hogy az izraeli jogállam és demokrácia alapjai is közel állnak az összeomláshoz.

A gázai háború Izrael számára nem csak belpolitikai, hanem külpolitikai problémákat is okozott. A több tízezer gázai áldozat, a Gázából érkező borzalmas képek és történetek a globális közvéleményt végképp Izrael ellen fordították. A világ jelentős része persze már korábban is Izrael ellen volt. Ahogy az indiai Pankaj Mishra fogalmazott a gázai háború tágabb történelmi kontextusát vizsgáló remek cikkében:

„A Nyugaton kívül élő emberek többsége számára, akiknek az európai civilizációval kapcsolatos elsődleges élménye az volt, hogy képviselői brutálisan gyarmatosították, a soá nem jelentett példátlan atrocitást. (...) A világ nagy része nem hordozza a keresztény európaiak a soá miatt érezett bűntudatának terhét, és nem tekinti Izraelt olyan erkölcsi szükségszerűségnek, amivel az európaiakat fel kellett oldozni 20. századi bűneik alól”.

Az utóbbi egy évben szinte mindenhol, még a Nyugat jelentős részén is elfogyott az a türelem és jóindulat, ami a holokauszt után Izraellel szemben sokáig megvolt. Minden létező nemzetközi közvéleménykutatás azt mutatja, hogy a háború egy évében Izrael népszerűtlenebb lett ott is, ahol már eleve népszerűtlen volt, és azokban az országokban is, ahol korábban a többség még mellettük állt. 2024 januárjában már az Egyesült Államok volt az egyetlen a felmért országok közül, ahol még mindig inkább pozitív volt a megkérdezettek Izrael-képe, de itt is rohamosan romlóban volt.

Már az október 7-i támadások előtt is világosan látszott, hogy ráadásul egyre nagyobb a generációs szakadék is az Izraellel kapcsolatos attitűdökben. Míg a nyugati világban az idősebbek mindenhol Izrael-pártibbak, addig a fiatalok egyre kevésbé azok. Ez még az izraelinél is népesebb amerikai zsidóság esetében is így van. A 40 év alatti amerikai zsidók egyharmada már a gázai háború kirobbanása előtt is egyetértett azzal az állítással, hogy Izrael népirtást követ el a palesztinok ellen, és közülük még ennél is többen értettek egyet azzal, hogy Izrael apartheid-állam.

Ez a cikk nagyon ügyel arra, hogy ne mossa össze Izrael államot és a zsidókat, itt azonban különösen fontos ezt a különbségtételt nyomatékosítani. Egyrészt mert ahogy ezek a közvéleménykutatási adatok is mutatják, Izrael és a diaszpórában élő zsidóság egyre jobban eltávolodik egymástól. Másrészt pedig mert ugyanezek az adatok világítanak rá arra, hogy milyen furcsa az utóbbi egy évben Izrael-párti oldalról sokszor elhangzó érv, hogy aki izraeli népirtásról vagy akár apartheidről beszél, az antiszemita.

Itt kell kitérni azokra a palesztinpárti tüntetésekre is, amik mintha a nemzetközi közvélemény egy részét jobban zavarnák és érdekelnék, mint a több tízezer gázai halott. Ezeken nyilvánvalóan megjelennek antiszemita hangok is, az ezeken részt vevő szélsőbaloldaliak, szélsőjobboldaliak és muszlimok részéről egyaránt. A palesztinpárti megmozdulásokat csípőből leantiszemitázni azonban olyan, mint ruszofóbnak nevezni az ukrán zászlót lobogtatókat. Vannak köztük antiszemiták, vannak, akik csak sodródnak a tömeggel, és a transzneműek után a palesztinok zászlóját lobogtatják (esetleg mindkettőt egyszerre), és az emberi butaság is jelentős tényező, ahogy azt a Wall Street Journal szépen bemutatta, amikor tüntető amerikai egyetemistákat kérdezett arról, hogy pontosan melyik folyó és tenger közéről kántálnak.

És bizony vannak a tüntetők között olyanok is, akik szerint megölni civilek ezreit és tízezreit rossz dolog. Magyarországról, ahol Európában gyakorlatilag egyedülálló módon a politika betiltotta a palesztinpárti tüntetéseket, talán ez kevésbé látszik, de a globális közvélemény túlnyomó többsége úgy gondolja, hogy amit Izrael Gázában csinál, az nagyon rossz. Ez a vélemény egyébként tökéletesen összeegyeztethető azzal, hogy amit október 7-én a Hamász elkövetett, szintén nagyon rossz. (Aki szerint nem rossz mindkettő, akit nem szomorítottak el az október 7-én a Nova zenei fesztiválról és az azóta Gázából érkező képek egyaránt, annak a véleménye éppen annyit ér, mint aki szerint a tágabb izraeli-palesztin konfliktusban az egyik oldalnak kizárólagos igazsága van.)

Számtalan oka van a globális közvélemény Izrael-ellenes fordulatának, és ezek közt mindenképpen meg kell említeni azt is, hogy természetes emberi reakció a gyengébb mellé állni. Ismétlem: teljesen függetlenül attól, hogy 1948 óta melyik félnek miben volt igaza, ebben az időszakban a folyó és a tenger között mindig jobb volt zsidóként, mint palesztinként élni. Ma pedig nagyobb a különbség, mint ebben a háromnegyed évszázadban bármikor volt. Érdemes ezt észben tartani, amikor az ember nyugati nagyvárosok erkélyein, koncertjein, sporteseményein már több palesztin zászlót lát, mint az adott országét.

Érdekes lenne tudni, hogy mit gondolnak a magyar zsidók, az utolsó szabad szemmel is látható számban megmaradt közép-európai zsidó közösség tagjai. Ilyen felmérés természetesen nincs, de ennek a cikknek a megírása közben szúrópróbaszerűen néhánynak feltettem azt a kérdést, amire az amerikai fiatal zsidók harmada már október 7. előtt is igennel válaszolt: népirtás?