Ez a szöveg biztosan megvan mindenkinek:

Megyünknagyihoz, nemakarok, jönjézuska, minimaxkell, nagyimesél, minimaxkell, mosthagydabba, hozdamackót, eléghárom, csókilonka, köszönjszépen, ilonkáéknakis, mér'nemköszöntél, nembajhabüdös, szálljbe, szálljki, ittanagyi, minimaxkell, hozjézuska.

De mégis miért van annyi veszekedés pont a Szeretet Ünnepén pont a Családban?

Az Atlantic Wire megróbálta összeszedni mindazt, amit a pszichológia már feltárt a karácsonyt háborús mikroklímává varázsoló, titokzatos gonosz erőről, ami ilyenkor előtör belőlünk.

Legalábbis erre jutott Leonard Felder Los Angeles-i pszichológus, aki a témát kutatja, és azt találta, hogy az emberek háromnegyede ki nem állhatja legalább egy családtagját.

De - tehető fel a kérdés - a baráti társaságokban is vannak ilyen emberek, akiket nem szeretünk, mégsem kísérik akkora balhék a baráti találkozókat, mint a családiakat, akkor miért más a családi karácsony?

A közös génkészlet miatt egy családban a családtagok között sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Márpedig ez - Freud óta tudjuk, aki a civilizációk ellenségeskedéseit vizsgálta - sokkal nagyobb viszályt tud szülni, mint a fordítottja.

Ahogy a legdurvább etnikai, futballszurkolói konfliktusok is mindig a szomszéddal vannak, ugyanez lehet érvényes a családtagokra is. A túlzott hasonlóság elhomályosítja az egyén egyediségét, amit viszont nárcizmusa -

Na, én nem vagyok olyan, mint te!

- nem bír elviselni.

Így válik a legkisebb különbség két családtag között iszonyatos vita alapjává. Hiába szereti ugyanazt a focicsapatot apja és fia, ha egyikük a jobbszélsőt, a másik a középcsatárt tartja a csapat legjobbjának. Máris lehet ezen vitatkozni.

A családtagokkal rendszeresen, és az évek alatt sokszor találkozunk, így egy-egy tulajdonságuk egy idő után fárasztóvá, idegesítővé válik. Ezeket a tulajdonságokat másokban sem szeretjük (barátok, ismerősök), a családban viszont sokkal többször találkozunk velük.

Se here, se zádé. Seherezádé!

Süti el a rokon százötvenedszerre is a poént, és megyünk is neki vagy a falnak.

Ez egy második világháborús megfigyelés. A lövészárokból visszatérő katonáknál figyelték meg, hogyan viselkednek láthatóan passzívan, mégis agresszívan: Nem nyújtanak segítséget sebesült társuknak, hosszú csendes nézéseket pedig hirtelen dühkitörések követnek. Ez persze egy védelmi reflex, a "sokat szenvedett" egyén inkább elkerüli a konfliktust, miközben intencióit mégsem tudja teljesen elfojtani.

Olyan családtagnál, aki alárendelt szerepben van, ugyanígy előjöhet ez is.

Azért edd meg a krumplipürét, mert csak!

Mondja a mama, a gyerek pedig szót fogad, és eszik, belül mégis tombol. A sokadik ilyen alkalom után azonban elszakad a cérna. Megoldás az lehet, ha nem hergeljük a teljes elfojtás felé a passzív agresszív egyént, sőt egyáltalán nem támadjuk, inkább megpróbálunk rájönni, hogy mitől ideges. (Lehet, hogy nem is a pürével van baj!)

Nem tudom, látták-e David Lnych fűnyírós filmjét, amikor egy fazon több száz mérföldet utazik, hogy öregen még utoljára lássa testvérét, akivel nagyon régóta haragban vannak. Ha nem, érdemes megnézni!

A testvérek közötti rivalizálás nem múlik el nyomtalanul felnőttkorban sem, ugyanazokat a köröket játsszuk főként azonos nemű testvéreinkkel, mint a gyerekkorban.

Tuti, hogy Zsoltiék megint a jobbik szobát kapják!

Mondja az öcs a feleségének a kocsiban, és egészen valószínű, hogy ez a helyzet be fog következni a szülők házában.

Pontosabban nem az, hogy Zsoltiék a jobbik szobát kapják, hanem az öcs a szobaelosztáson biztosan össze fog veszni bátyjával. A meg nem oldott konfliktusokat ugyanis szinte mindig túlreagálja az ember.

A felfokozott hangulathoz és adott esetben vitához az alkohol, az ünnep szabadossága és az általános év végi kifulladtság is simán hozzáteszi a magáét. A felfokozott várakozásról nem is beszélve:

Akik amúgy nem töltenek sok időt együtt egymással, most mégis összejönnek, sokszor csodát várnak a találkozástól

- utal Bethann Bierer pszichológus arra, hogy sokszor elintézett ügynek vesszük azt, hogy a család majd jól fogja magát együtt érezni, pedig ez magától nem mindig megy.

Olyan tipp persze nincs, ami hipp-hopp békéssé és boldoggá varázsolná a karácsonyt, két dologgal azonban érdemes próbálkozni:

Ha a családtag idegesítő, akkor sűrűn mondogatni magunkban:

Micsoda szerencse, hogy ugyanabból a génkészletből egy futóbolond is kijött meg egy zseni is!

Ha pedig átlépjük a családi ház küszöbét és megrohannak az emlékek, igyekezzünk befelé menet a szép emlékekre koncentrálni, és akkor nem úgy adjuk az első puszit, hogy már fortyog bennünk a múlt.

---

Miközben a cikket írtam, az MTI is kijött a maga hasonló témájú anyagával, fontoljuk meg ezt is:

A jó életérzésünkhöz, a belső harmóniánk megőrzéséhez az emberi kapcsolatok a legfontosabbak

- hívta fel a figyelmet Harmatta János.