• Fábri György, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara (PPK) Társadalmi Kommunikációs Kutatócsoportjának vezetője, korábban az egyetem rektorhelyettese
• 2002 és 2008 közt a Magyar Tudományos Akadémia kommunikációs vezetője, nevéhez fűződik többek között a Mindentudás Egyeteme is.
• 2007-től a HunSCAN (Hungarian Science Communication Academic Network) szakmai vezetője, a TudásPresszó vezetője
• Kutatói oldala illetve egyetemipolgar.net-en futó blogja
• 2011-ben tette közzé az egyetemek ügyét boncolgató "Konzervatív röpiratát", és pár hete készült el annak frissített értékelése

Sokat hallottunk az utóbbi időben a tudománykommunikációról, de talán nem mindenki számára világos, mi ez, miről szól, kinek szól.

Tudománykommunikációról divatos lett beszélni az elmúlt húsz évben, először olyan 20-30 éve az Egyesült Államokban, aztán 15-20 éve Nyugat Európában, végül 10-15 éve nálunk is. Abból a sajtóban sűrűn elhangzó mondásból indult ki a dolog, hogy a tudósok bezárkóztak az „elefántcsonttoronyba”, ami nem helyes, mert a kutatások eredményeit meg kell ismertetni a közönséggel is. Ezért ez az egész egy nagyon új dolognak tűnik, pedig valójában egyáltalán nem az.

A nyugati tudományt végigkísérte az a törekvése a tudósoknak, hogy nemcsak a szűkebb tudományos körön belül, hanem jóval tágabb körben is megismertetessék az eredményeiket.

Szinte nincs olyan tudós a modern kori, tehát a 16. századtól zajló tudományos életben, aki ne lett volna részese a társadalmi életnek is. Egy nagy különbség volt, és ezt el szokták felejteni, mert erről kényelmetlen beszélni, nevezetesen, hogy eleve jóval kisebb volt a lehetséges célközönség évszázadokon át. A 19. század végéig a művelt osztályok jöttek egyáltalán szóba, mint a tudománnyal kapcsolatos diskurzus közege.

De amíg számos korabeli tudós családi vagyonból, passzióból finanszírozta a kutatását, addig ma azért ez egy társadalmilag finanszírozott hivatás lett, amivel jött egy másfajta elvárás is, hogy ha már a társadalom biztosítja a tevékenyésg anyagi hátterét, akkor illene értenie, mi is az, amit finanszíroz.

A tudomány finanszírozása valamilyen módon mindig független volt a tudós személyes vagyonától. A tudósok egyetemen tanítottak, majd amikor megjelentek az akadémiák, azok jelentős mértékben vagy közfinanszírozásból, vagy magánszponzorációból működtek. És a finanszírozók mindig megkérdezték, hogy mire költik a pénzt, és mindig azt is mondták, hogy „hát azért csinálhatnátok valamit, amit mi is értünk”. Ezt 500 éve mondják, a Galilei távcsövétől kezdődött ez a dolog, amit ő a vásártéren mutogatott, de az biztos, hogy amikor iparszerűvé vált a tudományművelés, a forrásai is iparszerűvé váltak, amelyeket rendszeresíteni kellett.

Egyébként, a tudományos eredmények szélesebb körben való megismertetése egyértelműen ahhoz a társadalmi fejleményhez kötődött, amit a munkásmozgalom megjelenése fémjelez.

Erről megint csak nem divat mostanában beszélni, és talán nem nekem, aki a tudománykommunikáció konzervatív interpretációját vallom, kellene ezt kiemelnem, de az az igazság, hogy a nagy baloldali emancipatorikus mozgalomhoz kötődött. Alapeszméje, miszerint a dolgozó réteg is ér annyit, mint az uralkodó osztályok és ezért nekik is meg lehet ismerniük a tudományt, találkozott a marxizmus szcientista eszmevilágával. Gondoljunk a közkönyvtári hálózat kiépítésére, a különböző munkás önképzőkörökre és még sorolhatnám. Nem akarok nagyon elveszni a történelemben, csak azt akarom érzékeltetni, hogy amiről most beszélünk, az nem egy nagyon új dolog. Magyarországon sem egy új dolog, gondoljunk a Tudományos Ismeretterjesztő Társaságra, a TIT-re, amit a 19. század második felében akadémikusok alapítottak. Vagyis a magyar tudományos elit mindig is benne volt ebben a tudományos ismeretterjesztésben és Magyarországon európai összehasonlításban is a legerősebbek közé tartozott a tudományos ismeretterjesztésnek ez a formája. Mindez a szocializmus évtizedei alatt is fennmaradt államilag kifejezetten támogatott programként, gondoljunk csak a József Attila Szabadegyetemre, ami szintén TIT fejlemény volt.

Nyilván korszerűbben hangzik tudománykommunikációról beszélni, mint tudomány-népszerűsítésről. Ezt önironikusan is mondom, mert amikor ezzel elkezdtem foglalatoskodni, elméletet is lehetett köré keríteni, hogy miért más a kettő, de valójában a tudomány-népszerűsítés egy régóta tartó folyamat, a tudománykommunikáció pedig az új média-helyzetben a tudomány megváltozott társadalmi státuszára jobban reflektáló tevékenység, mint a tudománynépszerűsítés. Mert a tudománynépszerűsítés gyakorlatilag annyit jelentett, hogy érdekes tudományos eredményeket bemutatok (gondoljunk itt a nagy legendákra, Öveges professzortól kezdve Sas Eleméren át Cousteau kapitányig és Attenboroughig). Ezekhez képest a tudománykommunikáció ugyanúgy egy intézményesített tevékenység, mint ma a tudomány művelése.

A tudománykommunikátor szerepköre is viszonylag új, ez nem csak a tudományos újságíró lehet, hanem a tudós, aki nemcsak kirándul a médiában, hanem kifejezetten kommunikálja az eredményeit.

Nem is feltétlenül nagy tudósról van szó, de jól bemutató, jól kommunikáló személynek kell lennie, akinek van tudományos műveltsége és végzettsége, és szervezetszerűen a tudományt kommunikálja. Ő az MTA, az egyetem, egy tudásprojekt kommunikátora. Teljesíteni is többet kell a hagyományos ismeretterjesztésnél: a tudás-deficit pótlása mellett figyelni kell arra, milyen ismeretekkel, körülményekkel találkozik a közönség a tudománnyal, milyen tudásokkal járulhatnak hozzá a laikusok a tudományos-technológiai programokhoz és milyen etikai-társadalmi szempontokat kell bevonni magába a kutatásba (ez a tudománykommunikáció négy modellje egyébként). Na ez az újdonság.

Mi a tudománykommunikáció helyzete a világban és Magyarországon?

Ez egy rendkívüli mértékben felfutott ágazat, ami az elmúlt 5-6 évben nagyon átalakult. Ez részben annak a következménye, hogy a hagyományos médiahasználatban a tudományos információk jelenléte szinte összeomlott. A nyomtatott sajtótól a televízióig, és még a nem webkettes interneten is szinte kiveszett a tudomány. Új csatornák jöttek létre, amelyek alapvetően egy szűk szegmenst céloztak meg, melynek meglett a saját közössége és a saját művelői. Ez az egyik oldalról nagyon pozitív fejlemény abban az értelemben, hogy bárki tud tudományt kommunikálni. Nekünk, amikor a Mindentudás Egyetemét csináltuk 2002-től, elképesztő energiáinkba és nagyon-nagyon sokba került – a szó minden értelmében sokba – hogy bejussunk a tömegmédiába. Egészen drámai küzdelmeket kellett ezért vívni. A TED viszont fogja magát, a saját YouTube csatornájára tölti az előadásait és nem kell a média-szervezetek érdekviszonyaival foglalkoznia. Ez az egyik oldalról nagyon sok lehetőséget nyújtó fejlemény. Én azonban ambivalens vagyok abban, hogy kizárólag jó fejlemény-e, ugyanis így lényegében lemondunk arról, hogy a tudomány része legyen az általános közgondolkodásnak, vagyis a szociális integrációnak..

Ma a tudománykommunikáció maximális közönsége itthon 1.2 millió - másfél millió körül van.

Egyébként jórészt épp a TIT hagyománya miatt van még ennyi ember, hiszen még mindig él az a nemzedék, akik a TIT-en és az Élet és Tudományon nőttek fel. Akiknél ott van a könyvespolcon az Élet és Tudomány bekötve, és nem csak középosztálybeli értelmiségiekről beszélek, hanem a legkülönbözübb társadalmi osztályokhoz tartozó emberekről. Ma a tudományos információ reális közönségének legalább a kétharmada ez a generáció és ez a közeg. Annak idején a Mindentudás Egyetemének nézettségét folyamatosan alaposan elemeztük, illetve az e közelmúltban végzett felméréseink alapján is és egyértelmű volt, hogy ez a korosztály adja az érdeklődők zömét. Ma, ha megnézzük, hogy a különböző felmérésekben kik nyilvánítanak bármilyen kérdésben érdeklődést a tudomány iránt, korosztályosan is a hatvan fölöttiek vannak a legtöbben. Ezért van meg a másfélmillió még. De ez a maximum.

Ha már ennyiszer szóbajött a TIT és ez Élet és Tudomány, meg a webkettő: az én érzésem az, hogy sem a TIT, sem az Élet és Tudomány nem jeleskedett a webkettes lehetőségek kiaknázásában. Nem volt igazi próbálkozás, hogy a vezető nyugati tudományos ismeretterjesztő lapokhoz hasonlóan kicsit átalakuljanak portál-jellegűbbé, blogokat indítsanak stb.

Én úgy látom, hogy az Élet és Tudomány honlapja már elérte a kezelhetőség állapotát. Szerintem ennek a lemaradásnak az az oka, hogy az elmúlt 15 évben a TIT a szakmai értelemben vett túlélésért kellett, hogy küzdjön. Kikerült a fősodorból, és a TIT minden tiszteletet megérdemlő aktivistái, a tagszervezetek azzal voltak elfoglalva, hogy a meglevő közönséget próbálták megtartani. És ez vitte el az energiákat. Én ezért nagyon tisztelem őket, mert ez egy óriási munka volt.

Akkor meglenne Magyarországon is a helye, hogy egy modernebb eszköztárral rendelkező tudománykommunikátori szakma képviselői megjelenjenek, akik esetleg megpróbálhatják elvinni ezen 1.2 milliós idősödő célcsoporton túlra is az üzenetet.

Azt látom, ebben kulcsszerepe van annak, hogy a nagy tudományos intézmények mennyire érzik ezt magukénak. Ez ügyben az Akadémia azért a kétezres években nagyon nagyokat lépett. Erről nyilván nem tudhatok objektíven beszélni, hiszen akkor én vezettem az Akadémia kommunikációját és mint minden egészséges ember kénytelen vagyok pozitívan elfogult lenni saját magam iránt, de azért ott vannak a tények: elindítottuk a Mindentudás Egyetemét, különböző intézetekben nyilvános programokat ösztönöztünk, tudománykommunikációs képzést indítottunk először az országban, 2006-2007-ben, kutatók számára. Ez mutatja, hogy az Akadémia valóban lépett, ehhez az kellett egyébként, hogy olyan vezetői legyenek, mint Vizi E. Szilveszter, Kroó Norbert, Pléh Csaba, akik ezügyben személyesen is elkötelezettek voltak, fontosnak tartották. Persze ma már nem csak az Akadémia központjának, de az Akadémiai Kutatóközpontoknak is vannak már kommunikációs munkatársaik és minden egyetemen 6-8 fős kommunikációs részlegek működnek.

A tudománykommunikáció megújítását egyébként nem azzal tudjuk elérni, hogy még több tudományos újságírót képezünk, mert ez a piac finoman szólva is telített. Hanem ha egyre több tudós lesz elszánt és képes kommunikálni, és egyre több intézmény építi be a rendszerébe, hogy kommunikál is a kutatás mellett. Épp ezért nagyon fontos, hogy az ezzel foglalkozók a legkülönbözőbb formákban kapják meg az alapképzés lehetőségét. Mi a Doktoranduszok Országos Szövetségével tárgyaltunk két éve, hogy a doktori képzésbe mindenütt be kellene vinni ilyen típusú kurzusokat. Nem kell két éven át tanulni ezt feltétlenül, de legalább egy olyan kurzus legyen, ahol ezt megtanulhatják a hallgatók. A kutatókat kellene minél inkább helyzetbe hozni, hogy legyen módjuk kommunikálni. És persze kiképezni őket, hogy elviseljék a frusztráltságot, nevezetesen, hogy ők kommunikálhatnak, csak épp időnként a sajtóba ez nem fog bekerülni.

Beszéljünk egy kicsit az ELTE-TTK-s szakról. Mi a története, miért ítéltetett megszüntetésre? A félhivatalos magyarázat szerint nem volt rá igény, előjött a köznyelvben használatos „büfészak” jelző is, amit többen is cáfoltak a sajtóban.

Az indulás úgy nézett ki, hogy az Akadémián volt egy tudománykommunikációs és kutatás-menedzsment tanfolyamunk, aminek nyomán Kroó Norbert akadémikus, akkori alelnök közvetítésével találkoztunk a TTK oktatóival, beszéltünk arról, hogy lehetne egy ilyen egyetemi képzést csinálni. Ez egy MSc-s képzés, ami elegáns dolog, hiszen a tárgyak eközben jórészt társadalomtudományiak. Egyébként azt, amit egy ilyen szaknak hozni kell hallgatói érdeklődésben a világon mindenütt, azt gond nélkül teljesíti. Tucatnyi hallgató volt minden évben, ennél nem is kell több.

Szerintem ez a szak áldozatul esett a magyar felsőoktatást uraló teljesen abszurd görcsöknek.

Tehát nem az egyetem döntése volt, hogy ezt áldozza be.

Nem. Szó nem volt róla, nem az egyetem szünteti meg. Magyarországon úgy néz ki a felsőoktatás szakmai működtetése, hogy az egyetemek akkreditációs folyamatot indítanak el. Ha az Akkreditációs Bizottság kiadja a megfelelő papírosokat, akkor onnantól kezdve ez a szak van. Pont. És ezt utána az oktatási hivatalnak kell bejegyeznie. Majd ezután, és ez változott az elmúlt években, meghatározza azt a kormányzat, hogy ő mennyi hallgatót óhajt finanszírozni, majd meghatározza azt is – és innen ingoványos ez a terep -, hogy hány embert lehet oda felvenni, akár önköltségesen. Itt lettek az elmúlt évek felsőoktatási viharaiban aztán a szabályozási eltolódások, amelyek oda vezettek, hogy a kormányzatnak közvetlen hatása lett arra, hogy milyen szakokat lehet indítani. Az akkreditációtól függetlenül.

Akkor ez eléggé érinti az egyetemi autonómiát.

Ez alapjaiban érinti és sérti természetesen. És ez rossz, ez minden esetben az önkénynek ad helyet és terepet. Ezzel persze nem azt akarom mondani – másutt épp eleget írtam, meg írok, meg beszélek a kormány oktatáspolitikájával szemben –, hogy ne lenne abban bárkinek, akár a kormánynak igaza, hogy bizony nagyon ideje volt átfésülni a magyar felsőoktatás szakkínálatát. Sőt, ideje volna még jobban átfésülni. De nem ilyen módon. Nem úgy, hogy szerepel az a szak nevében, hogy „kommunikáció”, ami most egy vudu, és a megszüntetésével fel tudja a hivatalnok a kormányon belül mutatni, hogy „még egy kommunikáció nevű blöfföt kiírtottam”, anélkül, hogy megnézte volna miről szól ez valójában. Meggyőződésem, hogy semmilyen más érvet nem lehet itt találni. Ugyanis pénzben ennyi hallgatónál értelmezhetetlen a megtakarítás és az intézményi struktúrát ez nem befolyásolja, tehát nincs tétje. Abból a szempontból sincs tétje valójában, hogy a reál irányba akarom terelni a hallgatókat, mert ez egy mesterszak.

Még két évig mindenképpen létezik a szak. Van valami remény, hogy távlatibb formában is megmaradjon?

Igen, akik az idén felvételiztek, azok végigjárják és közben zajlik a döntéshozók győzködése minden csatornán. Az ELTE vezetősége például határozottan odaállt a szak mellé. Mind az érintett dékán, mind a rektor találkozott a felsőoktatás-irányítás vezetőivel, és ők támogatják, hogy a szak megmaradjon. Ez egy megalapított szak, végigment az akkreditáció folyamatán, attól függetlenül, hogy hol működik. Illetve lehet különböző más formákban csinálni. Az egyetemen négy éve már működik egy szakirányú továbbképzésünk, „Felsőoktatás és Kutatásmenedzsment – Tudománykommunikáció” néven. Ez nyilván nem egy MSc, hanem egy szakirányú továbbképzés, a hangsúly nem kizárólag a kommunikáción van, hanem a menedzsment-tárgyakon.

Tehát szó nincs arról, hogy ez a szakmai műhely föltenné a kezét, hogy ezt nem folytatjuk.

És hát nem szokták szeretni a minisztériumi emberek, amikor felhívom a figyelmüket, hogy kormányzati emberek jönnek-mennek, de az egyetem meg itt marad. Fordul a szél erre, fordul a szél arra, mi meg csináljuk a dolgunkat. Bőven benne van, hogy hatékony meggyőzéssel, az értékek bemutatásával akár ezt a döntést is meg lehet változtatni.

Ha a jövőt nézzük, mi a tudománykommunikáció jövője itthon? Merrefele kellene mennünk, mi az ideális és mi a reális?

Szerintem az ideális és a reális az ebben az esetben elég közel van egymáshoz. Több olyan kutatónk van, akik nagyon jól csinálják ezt a dolgot, példákat is tudok mondani: Kiss László csillagásztól kezdve Falus Andráson át – most csak akadémikusokról beszélek -, Nagy László debreceni genetikusig, vagy Szabó Gábor szegedi rektorig (bántódás ne essék az itt nem említetteknél). Ez mutatja, hogy óriási tudománykommunikációs potenciál van itthon. Amit én nem csak fájlalok, hanem kifejezetten irritálónak tartok – és ezzel sokakat kellemetlen szembesíteni -, hogy

Magyarországon az elmúlt hét évben rengeteg pénzt belenyomtak tudománykommunikációba.

EU-s források, nagyon komoly TÁMOP programok voltak. Ez idő alatt csak egyetlen pályázati kör költött el kb 2.5-3 milliárd forintot – és ez csak egy kör volt, van még két ilyen kör - kifejezetten „A tudomány társadalmi elfogadtatása” címmel (három éve kikértem a pályázati anyagaikat, akkor nem adták oda, de idén ismét próbálkozom).

Mi lett abból? Azért ezzel szembe kellene előbb-utóbb nézni, hogy mit tudtunk ebből csinálni.

Szándékosan mondom a többes szám első személyt. És azt se tagadom, hogy ez ügyben azért is vagyok irritált, mert szakmailag látom, hogy mennyire felületes a felhasználás. Amikor ilyen forrásokból például amúgy is szokásos, senki által nem olvasott prospektusokat nyomtatunk ki rengeteg példányban. Ahelyett, hogy jó dolgokat is csinálnánk. Persze, nagyon jó szervezetek vannak, akik ezt tudják csinálni, de másoktól nincs keményen számon kérve az eredményesség. Tehát forrás az lenne, volt rá és egész biztos, hogy a következő EU-s támogatási szakaszban is lesz elég sok. A harmadik kérdéses dolog, hogy képesek vagyunk-e olyan médiaformátunokat teremteni, amely formátumok átmennek ma, ugyanakkor a tudományos hitelességet is tartják. Magam is ezzel foglalatoskodván látom ennek a korlátait. A 2009-ben indult, saját fejlesztésű TudásPresszó az egyik ilyen kísérletünk, egy évig pihentettük, de most folytatni fogjuk. A kérdés, hogy el tudjuk-e érni legalább a már említett potenciális kört, olyan módon, hogy ott valóban a magyar tudósok és a magyar tudomány eredményei jelenjenek meg. A tudománykommunikáció azzal segítheti a fiatalok tudományos pálya iránti orientációját ha a magyar fiatalok magyar tudósokat láthatnak példaként.

A másik projektünk, aminek előkészítésén három éve dolgozom, szintén a fiatalok megszólítását tűzte ki célul: a periódusos rendszer megfilmesítése klipszerű, vizuálisan erős formában. Meggyőződésem, hogy a formátumnak kellőképpen rövidnek, és személyhez kötöttnek kell lennie. A projektnek ezért is a címe: Elemi Sztárok. Tudományos sztárokat kell felépíteni, a sztárcsinálás egészséges eszközeivel, mert a fiatalokat csak így lehet elérni, sehogy máshogy. És akkor lehet majd mobiltelefonon és mindenütt másutt nézni ezeket az alkotásokat. Ha tudunk ilyen formátumokat kialakítani, akkor van esély a magyar nyelvű tudománykommunikációra, ha nem, akkor a meglevő angol, amerikai klipeket fogják nézni a Facebookon, Youtube-on.

És nyilván meg kell őriznünk a TTK-s képzésünket, annak szakmai bázisát,

nem egyszerűen azért a 10-20 emberért, aki ott végez. Ők is fontosak, de még fontosabb, hogy legyen egy bázis, ahonnan mindenki számára tudunk egy ilyen típusú képzést biztosítani. Én ebben látom a kulcsot, így tudjuk a magyar tudománykommunikációt továbbvinni.