• Nem lenne rossz, ha bankhiteleken és EU-s pénzeken kívül más módon is tudnának pénzhez jutni a magyar cégek.
• A tőke gyenge, a felvásárlások is ritkák.
• A magyar cégeket sokkal olcsóbban lehet eladni, mint egy-egy hasonló cseh vagy lengyel vállalatot.

A cégek tőke nélkül nem tudnak úgy fejlődni, annyi embernek munkát adni és annyi hozzáadott értékkel gazdagítani a gazdaságot, mint ahogyan arra az üzleti lehetőségeik alapján képesek lennének. Ezért is lenne fontos, hogy minél több forrásból jussanak forrásokhoz, tőkéhez a cégek, és a külső szemlélők számára átláthatatlan bankhiteleken és EU-s vagy állami pénzeken túl legyen egy működő tőkepiac is.

A magyar tőkepiac viszont nagyon sok sebből vérzik, elég a legutóbbi nyilvános kötvény- vagy részvénykibocsátásokra gondolni (a csődbe ment BTel, a csődbe ment RFV/E-Star/Enefi, a nem túl erősen teljesítő CIG vagy a Norbi Update), a Quaestor-kötvényes botrány – pontosabban az a botrányos felügyelet és a szabályozás, ami azt lehetővé tette – pedig mélyen bevéste a magyar lakosságnak, hogy a vállalati kötvény nagyon kockázatos dolog. Pedig lenne előnye is annak, ha a cégek nyilvánosan finanszíroznák magukat, és több információt tennének közzé: áttekinthetőbb lenne a piac.

Egy további lehetőség a vállalat-felvásárlás, amit pénzügyi zsargonban M&A-nek (mergers and acquisitions, azaz összeolvadás és felvásárlásnak) hívnak. Itt a vállalat úgy jut tőkéhez, hogy a korábbi tulajdonos, aki felfuttatta a céget, eladja valakinek, akinek több pénze van, esetleg . Ezt a piacot viszont hagyományosan főleg az állam tartotta életben Magyarországon, a kilencvenes években a privatizációval, mostanában pedig a gigantikus visszaállamosításokkal (pl. E.On földgázkereskedő, Budapest Bank, Rába-felvásárlás, stb.).

Az exportpiacra termelő, globálisan versenyző kisebb-közepes magyar cégeket viszont még nem igazán fedezték fel a befektetők. Az EY M&A Barométere szerint is főleg az állam aktív, és a feldolgozóipari exportcégek aránya elég alacsony az M&A célpontok között. Pedig lenne belőlük rengeteg: nagyjából ezer olyan exportcég lehet, amelynek eredménye az egymillió eurós éves üzemi profit körül van, tehát már elég nagy ahhoz, hogy a befektetők látókörébe kerüljön.

A baj csak az, hogy Magyarországon csak sokkal olcsóbban lehetne eladni egy ugyanolyan műanyagfröccsöntő-üzemet, mint annak a pontos cseh megfelelőjét.

A cégek értékének meghatározására van néhány egyszerű hüvelykujj-ökölszabály, amit aztán a vállalatértékeléssel foglalkozók tovább bonyolítanak: azt nézik, hogy egy cég hány évnyi nyereséggel hozná vissza a vételárát. Ehhez általában a cégek EBITDA nevű pénzügyi mutatót (angol rövidítés, earning before interest, depreciation, taxes and amortization, azaz kamatok, adózás, értékcsökkenési leírás és amortizáció előtti eredményt – azaz a cég készpénztermelő képességét) veszik alapul.

„Csehországban megszokottak az 5-7-szeres, a kissé túlfűtött Lengyelországban pedig a 9-11-szeres szorzók. Ehhez képest Magyarországon inkább 3-4-es a szorzó.”

– mondta Szendrői Gábor, az IMAP nemzetközi hálózatához tartozó MB Partners ügyvezetője, akinek cége éppen ma jelentette be, hogy Concorde MB Partners néven egyesül a Concorde vállalat-felvásárlási üzletágával. Ez viszonylag pontosan látszik a Thomson Reuters régiós M&A adataiból is.

Ez a különbség a régiós országok vállalatvezetőinek egyenként sok-sok (esetenként száz-)milliós veszteséget okoz, ha el akarnák adni a cégüket, de ennél sokkal nagyobb gond, hogy a magyar vállalatok növekedési lehetőségeit, tőkéhez jutását is korlátozza. Sokan valószínűleg éppen ezért, tehát az alacsony árazás miatt nem akarják eladni a cégüket Magyarországon. Ezért aztán a tranzakciószám is alacsonyabb.

Mi lehet az oka ennek a különbségnek? Ehhez nem kell messzebb menni, mint a globális befektetőknek irányadó World Economic Forum versenyképességi jelentésének mutatóihoz:

Valószínűleg annak sem örülnek a befektetők, hogy a gazdaságot szabályozó állami intézmények minőségének trendje is rossz:

Ami azt illeti, ez az igazi különbség Magyarország és a másik két nagy régiós ország között. A makrogazdasági ciklusok, a világgazdasági környezet szinte ugyanaz, hiszen mind a három gazdaságban elsősorban a német nagyvállalatok ellátási láncának részei a versenyképesebb cégek. Az állami működés minősége viszont nagyon is érezhető különbség, ami a cégek árazásában is leképeződik.

Érdekes módon a kormány lépten-nyomon hangsúlyozni próbálja, hogy az exportra termelő cégeket nem fogják bántani, sőt, minél inkább elő akarják segíteni gyarapodásukat. Viszont azok után, hogy szinte az összes olyan szektort feldúlta a kormány, amelyek a belső piacot szolgálják ki – például kiskereskedelem, energetika, telekommunikáció, pénzügyi szektor –, néha a jogbiztonságot feszegető módon, a befektetők érthető módon óvatosak a kormány által védett szektorokban is. Ezért nem fizetnek annyit egy kockázatosabb magyar, mint egy biztosabb cseh vagy lengyel cégért.