5 dolog, amit megtanultunk a magyar újságíró elleni titkosszolgálati akcióból

Amióta megírtuk G., a magyar újságíró történetét, akit felkeresett a titkosszolgálat, és magánélete részleteinek felhasználásával akarták rendszeres titkos együttműködésre rávenni, két fontosabb fejlemény történt. A belügy (BM) még a cikk megjelenésének napján hibátlannak nevezte a saját munkáját. Az ügyet pedig zárt ülésen tárgyalta a parlament nemzetbiztonsági bizottsága. Nem tudjuk, itt pontosan mit hangzott el, de a BM elismerte, hogy “valami történt”, a bizottság fideszes többsége viszont leszavazta a tényfeltáró vizsgálat elindítását.

Az anonimitása miatt, és azért, mert a titkosszolgálat tevékenysége eleve kicsit misztikus, a történet tűnhet bonyolultnak és nehezen megfoghatónak, így pedig nagyszerűen alkalmas arra, hogy annak lényegét elmaszatolják, folytatódjon a ködösítés és hazudozás. Pedig valójában nem olyan bonyolult az egész.

Születtek ugyan mindenféle politikai értékelések, de az alapvető állításokat, vagyis, hogy a találkozó megtörtént, hogy előkerültek magánéleti részletek, és felmerült a rendszeres titkos együttműködés, nem cáfolta senki.

Ebből pedig sok minden kibomlik a magyar állam működéséről.

1. Politikai döntésen múlik, hogy működik-e a kontroll a titkosszolgálat felett

Zárt ülés múlt csütörtökön. Fotó: Botos Tamás

Bármilyen rejtélyes dolognak tűnik egy titkosszolgálat, valójában a Belügyminisztériumhoz tartozó Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) is csak

egy állami hivatal, ahol állami hivatalnokok dolgoznak, jól-rosszul, éppen úgy, mint más intézményeknél.

A különbség az, hogy a magyar állam biztonsága érdekében vannak jogaik olyasmiket megtenni, amiket másoknak nem. Egy demokratikus államban viszont éppen ezért elengedhetetlen, hogy ennek a hivatalnak is legyen érdemi és világos külső ellenőrzése. G. példája elég jól megmutatja, ez mennyire valósul meg.

A parlament nemzetbiztonsági bizottsága, ami hivatalosan ellenőrzi az AH-t, elő is vette az ügyet, és zárt ülésen meghallgatták Tasnádi László rendészeti államtitkárt és Kiss Zoltán főigazgatót.

A szokatlanul hosszú ülésen az AH a bizottsági tagok elmesélése szerint tartott egy szokatlanul hosszú és részletes prezentációt, amiben előadták, miért volt indokolt az akció. Az ellenzéki képviselők azt mondták, az előadás megválaszolt kérdéseket, de legalább annyi újabb kérdést fel is vetett arról, hogy mi miért történt. Ennek tisztázására akartak indítani egy tényfeltáró vizsgálatot. Ezt viszont a fideszes többség leszavazta.

A bizottság tagjai így nem magának az ügynek a dokumentumait látták - pedig egy ilyen művelet esetében bőségesen kell, hogy legyenek iratok az engedélytől az akciótervig. Ehelyett egy prezentációt láttak, amiben az AH előadta a saját álláspontját.

Ez kicsit olyan, mintha egy bírósági tárgyaláson kihagynák azt a részt, amikor tanúkat hallgatnak meg, megtekintik a bizonyítékokat és keresztkérdéseket tesznek fel, ehelyett egyszerűen csak meghallgatnák a vádlott ügyvédjének kortesbeszédét.

Az még természetes is, hogy az AH előadja a saját verzióját, az viszont már kevésbé, hogy a fideszes képviselők megelégednek ennyivel, és nemhogy nem kíváncsiak semmi másra, de le is szavazzák a további vizsgálatot. Az ellenzéki képviselők mind úgy érezték, ez olyan látszatot kelt, mintha valamit el akarnának titkolni. Németh Szilárd, a bizottság fideszes tagja azt mondta, azért szavaztak nemmel, mert előbb jöjjön a belügy saját vizsgálata, aztán ha szükség van rá, ők is foglalkoznak az üggyel. Ami elég álságos érvnek tűnik: milyen eredmény várható attól, ha a belügy önmagát vizsgálja, pláne azután, hogy a legelején hibátlannak minősítette a saját munkáját?

A mostani állás szerint tehát mindössze belső belügyi vizsgálat lesz. Ami felidézi Vida Ildikó legendás mondását arról, hogy ő maga vezeti a vizsgálatot saját ügyében a NAV-nál.

Pedig lenne még mire ránézni. A tagok későbbi előadásából és a belügy nyilatkozatából olyasmire lehet következtetni, hogy továbbra is azt mondják, amit G.-nek a találkozáskor, vagyis, hogy ők csak segíteni akartak, mert valaki más, feltehetően külföldi titkosszolgálatok, ártani akartak neki.

Ha elfogadjuk, hogy ez igaz, a BM másik állításával ez akkor is azonnal ellentmondásba kerül - vagyis ha tényleg ezt akarták volna, akkor semmiképp sem lehet hibátlannak nevezni a munkájukat. Hiszen ez azt jelenti, hogy úgy sikerült felvenniük a kapcsolatot egy magyar állampolgárral, hogy ezt ő nem segítségnek értékelte, hanem fenyegetésnek.

Amire elsőre akár legyinthetnénk is, hogy nahát, G. csak félreértette a dolgot, és nem vette észre, hogy segíteni akarnak neki. Csakhogy a célszemély megismerése, megközelítése és a vele való kommunikáció nem csak valami mellékes részlet a titkosszolgálati munkában. Ez nem olyan, mint amikor a politikusok azt mondják valamire, hogy “az intézkedés alapvetően helyes volt, csak a kommunikáció nem volt szerencsés.” Ez a munka egyik legfontosabb eleme. Egy titkosügyöknek pontosan fel kell mérni az illető várható reakcióit, a bizalmába kell férkőznie, vagy ha arra van szükség, akár a helyszínen rögtönöznie és stílust váltania, ha felismeri, hogy nem működik a módszer. Ha ez nem így történik, az a legalapvetőbb hibák közé tartozik.

Egy másik példával: ez olyan, mintha arról írtunk volna, hogy meghalt egy ember műtét közben a kórházban, és nagyon úgy tűnik, hogy műhiba történt, de még az is erősen kétséges, hogy maga a beavatkozás indokolt volt-e. A kórház pedig erre azt bizonygatná, hogy a műtétre igenis szükség volt, mert az illető tényleg beteg volt. Ha ezt el is fogadjuk, attól még ugyanúgy ott van az a körülmény, hogy a műtét közben meghalt a beteg, ezt pedig aligha lehet hibátlan működésnek nevezni.

Mindezek az ellentmondások még akkor is láthatóak, ha azt feltételezzük, hogy a BM igazat mond.

Talán maguk a bizottsági tagok sem mérték fel az ügy súlyát. Az ülés után olyanokat mondtak, hogy “a Btk. szerint nem történt zsarolás” (Molnár Zsolt, MSZP), és hogy “senki nem kényszerített senkire semmit” (Németh Szilárd, Fidesz). Ugyan már. A mai törvény betűje alapján a rendszerváltás előtti beszervezések jelentős része sem minősülne zsarolásnak, vagy kényszerítésnek. Egy ilyen helyzetben a célszemély anélkül is pontosan érti, milyen választási lehetőségei vannak, hogy teljesen nyíltan kimondanák neki.

2. Nem kell sok ahhoz, hogy kiszúrjon valakit a titkosszolgálat

Pintér Sándor egy népszavazási fórumon. MTI Fotó: Komka Péter

Ami végül is nem kell, hogy meglepetés legyen, ezt Pintér Sándor belügyminiszter ki is mondta májusban:

nincs olyan ember, akit ne lehetne lehallgatni.

G. esetében olyan helyzetet észleltek a szolgálatok, hogy “lépni kellett”, mondta Szél Bernadett, a bizottság LMP-s tagja az ülés után, maga a BM pedig közleményében kémkedést emlegetett, mindenféle konkrétum nélkül.

Két eset lehetséges: hogy maga G. esetében gyanítottak kémkedést, vagy azt gyanították, hogy munkája során kapcsolatba került valakivel, aki külföldi titkosszolgálat tagja, és esetleg ezt nem is tudta róla. Előbbi már csak azért sem valószínű, mert ilyen gyanút nem közöltek G.-vel, és nem is indult ellene semmilyen eljárás.

Utóbbi pedig mit jelent valójában? Teljesen természetes, hogy egy újságíró a munkája során beszél külföldiekkel, akár diplomatákkal is, és Habony Árpádtól a menekültválságon át a magyar média helyzetéig sok minden szóba kerülhet. Ha ez már elég alap lehet egy ilyen akcióhoz, akkor szinte bármi elég alap lehet - pláne, ha az ürügy az, hogy a szolgálat “csak segíteni akar”.

A kérdés pedig továbbra is fennáll: ha egy magyar állampolgár tényleg veszélyben volt valami külföldi akció miatt, akkor miért volt a segítség feltétele az, hogy innentől rendszeresen működjön együtt? Ebben az esetben egy állami szervezetnek mindenféle ellenszolgáltatás nélkül segítenie kellett volna.

3. A magyar titkosszolgálat működése nagyon messze van a hibátlantól

Az ország biztonságát fenyegetheti a titkosszolgálat káosza - írta tavaly nyáron a Népszabadság, amikor már ötödik hónapja nem volt kinevezett vezetője az AH-nak. Göbölös László 2015 márciusában távozott, miután Pintér Sándor nagyon durván kiosztotta a hivatalt - a lap szerint azt mondta, ott érdemi munkavégzés alig folyik. Azóta több vezetőváltás volt, de ami igazán sokatmondó, az nem is a hír, hanem a hírek hiánya.

Miközben Magyarország az orosz titkosszolgálati intézkedések fontos terepe lett, ömlik az orosz propaganda gyanús hátterű honlapokon és a közmédiában is, Brüsszelben pedig a diplomaták Budapestet az orosz kémek koncentrációja miatt „kis Moszkvaként” emlegetik (ezt is a Népszabadság írta), egyáltalán nem hallunk híreket arról, hogy bárkit is lebuktatnának.

Az AH tevékenysége alapvetően csendes háttérmunka, de az feltűnő, ha hosszú időn keresztül semmilyen eredmény nem látszik.

A környező országokban ez egyáltalán nincs így. 2014-ben Toomas Hendrik Ilves észt elnök arról beszélt, hogy négy beépített embert is lebuktattak. Azóta már Csehországban is felismerték az orosz és kínai aktivitást. Az egyetlen példa, ami eszünkbe juthat, az Kovács Béla esete, akinek ügye viszont látványosan csak addig érdekelte a magyar államot, amíg a Jobbikot lehetett vele támadni választás előtt.

Ha ehhez hozzávesszük a cigánygyilkosságok idején történt hibákat, az Ungváry Krisztián által megírt esetet az ügynökké tett lőtérfelügyelőről, és a G.-ügyet, nagyon erős túlzásnak tűnik a BM értékelése saját hibátlan munkájáról. A nyugati titkosszolgálatok jellemzően pont, hogy azt vallják be, hogy soha nincs 100 százalékos védelem, mert ebben a műfajban nem is lehet.

Ez a magyar titkosszolgálati működés pedig egy olyan rendszerhez társul, ami teleplakátolja az országot azzal, hogy nem szabad kockáztatni Magyarország biztonságát.

4. Az előző rendszer velünk él

Jobbról a második Tasnádi László államtitkár. Fotó: Botos Tamás

Az eset nagyon plasztikusan mutatja meg az állambiztonság folytonosságát a rendszerváltás előtti időkkel. A titkosszolgálatoknál állományának jó része személy szerint is megegyezik a 89 előttivel. Az, hogy a parlament újra és újra leszavazta az állambiztonsági múlt megismerését, csak addig tűnt elméleti-morális vitának, amíg teljesen világossá nem vált, hogy ez legalább annyira állambiztonsági jelen.

2016-ban pedig még mindig ott tartunk, hogy Tasnádi László, a rendszerváltás előtt a “belső reakciót” figyelő III/II-es operatív tiszt rendészeti államtitkárként vezeti a belső belügyi vizsgálatot egy újságírót érintő titkosszolgálati akció ügyében.

5. Lehet nemet mondani

Ha egyetlen dolog van, amit meg lehet tanulni G. vészjósló történetéből, az az, hogy lehet nemet mondani, akkor is, ha ennek lesznek következményei az ember életében.

Ahogy az előző pontok mutatták, ilyen helyzetbe szinte bárki kerülhet. Nem kell hozzá feltétlenül újságírónak, aktivistának, ellenzéki politikusnak lenni, vagy egyéb “kockázatos foglalkozást” űzni, bőven elég, ha valaki kapcsolatban van ilyen emberrel.

Nincs általános alkalmazható sablon arra az esetre, mi a teendő, ha felkeres valakit a titkosszolgálat. Lojális állampolgárként elképzelhető olyan helyzet, amikor tényleg együtt kell működni Magyarország érdekében. Lehet valaki akár pénztáros is egy közértben, ha az AH azt gyanítja, hogy egy terrorista dolgozik vele egy helyen, akár ő is fontos információforrás lehet.

Ebben az esetben viszont a szolgálatok akkor járnak el helyesen, ha elmagyarázzák neki, miért kérik a segítségét, és elérik, hogy az illető is magáénak érezze ezt a célt. A titkosszolgálati tankönyvek első fejezeteiben szerepel, hogy csak olyan kapcsolattól várható igazán értékes információ, aki azonosul a céllal. Arra már az ötvenes években is rájöttek, hogy a zsarolással megszerzett információ a legkevésbé megbízható.

Aki tehát ilyen helyzetbe kerül, annak fontos tisztáznia, hogy pontosan miért, és milyen célra kérik a segítségét. Ha pedig ezt nem látja megalapozottnak, vagy nem tartja elfogadhatónak az őt érő nyomást, akkor mondhat egyszerűen nemet. Bármi is lesz az ára az életben, annak még súlyosabb ára lehet, ha belemegy egy kikényszerített együttműkődésbe.