Kincsem, ami nincsen

„Nagy dolgok nélkül benne fogunk maradni ebben a közepesen fejlett ország helyzetben, tehát nekünk kellenek nagy dolgok”

mondta Orbán Viktor néhány hete, és ha valamire, ez a Kincsemre biztosan illik. A mostani kormánynak ez olyan jelentőségű filmje, mint amilyen annak idején az I. Orbán-kormánynak a Hídember volt: a Kincsem a Vajna-korszak eddigi legnagyobb támogatásából, a 3 milliárdos keretből felhasznált 2 milliárd 78 millió forintból készült. 

A film, amit érdemlünk, de nem az, amire szükségünk van

Pedig ez most a valóságtól jobban elrugaszkodó történelmi kalandfilm, az 1870-1880-as évek legendás magyar versenylova köré egy sokszor steampunkba hajló kardozós-lövöldözős, hollywoodi szerelmi történetet szőttek.

Ez a magyar filmes hagyományok ismeretében nagyon rosszul hangzik, és Herendi Gábor rendező gyakran, sőt többnyire túl is lő a célon, de szerencsére közel sem olyan kínos a végtermék, mint a korábbi filmjeiben (Valami Amerika 1-2.Magyar vándor). A több száz alkotó érezhetően odatette magát, és ha a helyén kezeljük a filmet – mondjuk angol kábeltévék kalandos Dickens-feldolgozásaihoz, és nem valami Amadeus-szintű kosztümös történelmi drámához mérve –, akkor elégedettek lehetünk a Kincsemmel.

A szokásos magyar gyengeségeket (például, hogy még az egymondatos mellékszereplők is úgy hangsúlyoznak, mintha minimum a II. világháború múlna a szavaikon) ellensúlyozza, hogy most már sikerült többnyire rendes kameramozgásokat és épkézláb látványvilágot összehozni, még ha a korabeli budapesti tájat vagy egy gőzhajó érkezését bemutató animációk csúnyák is lettek. Ráadásul most valami isteni csodának hála Franco Nero, Eperjes Károly és a többi, a tragédiát garantáló aduászt is megúsztuk.

A történet főszereplője az örök vesztes Blaskovich Ernő (Nagy Ervin), aki a filmben látható egykén árván maradt nemzeti sármőrrel ellentétben valójában négy idősebb fiútestvér között nőtt fel, és kicsi, vékony csontú ember volt. Blaskovich egy utolsó utáni, kockázatos dobással szert tesz egy senkinek sem kellő versenylóra, aztán persze rojtosra veri vele a világot. Közben pedig az osztrák császárral dacoló, újra pislákoló nacionalista büszkeség szimbóluma lesz, akinek többször választania kell Kincsem, a vagyona és a szabadságharcos apját annak idején meggyilkoló osztrák tiszt lánya (Petrik Andrea) között.

Lehet, hogy nem teljesen az alkotókon múlt, mégsem mellékes probléma, hogy a Kincsemet alakító ló talán a legszemélytelenebb állat, amit filmben a Cápa óta láttam. Semmilyen érzelmet nem lehet róla leolvasni, hiába nagyítanak bele a szemébe, így pedig nem csoda, hogy idővel súlytalanná válik, és teljesen mindegy, hogy végül győztesként fut-e be.

A valódi Kincsem-sztorit néhány ponton érintő kosztümös kalandfilm ugyan fél órával hosszabb a kelleténél, és a sablonos drámai végkifejlet után több kérdést nyitva hagyva gyorsan véget is ér, azt nem lehet mondani, hogy teljesen elpazarolt idő lett volna: ha mást nem, legalább azt megtudjuk belőle, hol tart a magyar közönségfilm.

Nem olyan jó, mint amilyen drága, de nem is elég drága ahhoz, hogy jó legyen

A nagy (és régi) kérdés tehát nem az, hogy jó film-e a Kincsem. Ha nagyvonalúak vagyunk, azt mondhatjuk, hogy tisztességes iparosmunka. Inkább az a kérdés, hogy szükségünk van-e ilyen presztízsfilmekre. Ha a 2 órás játékidőből másfél el is telik könnyen, ér-e annyit a Kincsem, hogy ha minden magyar ember háromszor megnézné, akkor sem hozná vissza az árát? Van-e értelme 2017-ben egy sokkal drágább hollywoodi kalandfilm gyengébb kelet-európai másolatát megnézni. Bár én az olyan bukott magyar filmekben is meglátom a jót, mint a Veszettek, az ilyen, nagy költségvetésű giccsek csak megerősítik, hogy inkább a valódi sikert célzó magyar filmek (Saul fiaMindenkiTestről és lélekről) modelljét érdemes követni. 

A filmet nézve újra és újra arra gondol az ember, hogy milyen lehetett volna egy, akár feleekkora erőbedobással készített, de azért visszafogottabb, okosabb történelmi film az igazi rekorder versenylóról, egy sosemvolt monarchia helyett a valódi kort idéző világgal. Pláne, hogy maga Andy Vajna hiányolja a magyar történelmi filmeket (amikből egyébként egész sok készült az elmúlt években).

De azt is idevehetjük, hogy Nagy Ervin – aki, mint főszereplő, állítólag nem tetszett Vajnának – a filmet promózó egyik interjújában azt mondta„Jobb szeretnék az unalmas Bajnai Gordon irányítása alatt élni. De a társadalom még nem tart ott, hogy egy kedves, intelligens belvárosi kultúrlény kelljen neki.”

Magyarországon most nyilvánvalóan nincsen se piaci igény, se képesség ilyen grandiózus közönségfilmek készítésére. De ha már elkészült, vigasztaljon a tudat, hogy ha mégis adottak lennének a feltételek, le tudnánk nyomni a Hallmark szombat délutáni kosztümös filmjeit.

Viszont ha azt, hogy „nekünk kellenek nagy dolgok”, úgy kell érteni, hogy Orbán Viktor és Andy Vajna bejön a nappaliba, és elviszi a plazmatévét, akkor még mindig jobb, ha a Kincsem nincsen.