A dohányzás több száz éve jelen van az európai kultúrkörben is; a dohány nem egyszer fizetőeszközként szerepelt, és a tömeghadseregek megjelenésével a katonák kincstári ellátásába is bekerült. A bakák eleinte simán kapták a dohányt, azonban ahogy megjelentek a szivarok, szivarkák és a cigaretta, a napi fejadagot ezekben is lehetett kérni. Ez békeidőben általában működött, de hogy a fronton mit, mennyit és hogy lehetett kapni, az teljesen más tészta volt.

Mai posztunkban néhány Don-kanyaros és 1944-es példa, jelentés és visszaemlékezés segítségével azt járjuk körbe hogy mit füstöl(het)tek nagyapáink, dédapáink két roham között vagy épp egy eseménytelen őrszolgálatban, és hogy milyen nagy jelentőséggel bírt néha egy-egy feszültségoldó cigaretta.

Amíg a katonának van rendes ruházata, van mit ennie (még ha csak "kígyóhúst" és hasonló finomságokat), innia (erről is írtunk nemrég) és viszonylag normális körülmények között pihenhet, nagy gond általában nincs. De a háborúk sosem arról szóltak hogy normálisak a körülmények; ahogy a megfelelően kiosztott alkohol (nyilván az sem jó, ha egy csapat stresszes, elkeseredett katona éles lőfegyverrel-lőszerrel betintázik az első vonalban) mellett a dohánytermékek voltak azok, amelyekkel bizonyos mértékben lehetett növelni/fenntartani a morált. És nem csak a dohányos katonákét!

Az 1942 áprilisában frontra indult magyar 2. hadsereg szinte végig ellátási gondokkal küszködött, bár - főleg az állásharcok idején, 1942 őszén - akadtak jobb időszakok is. A katonák emellett (ha volt), az ezredkantinokban is vásárolhattak többek között cigarettát és hasonlókat is, és ha nem is sokszor, de kaphattak otthonról is csomagot. Ez utóbbit ugyanakkor 1 kilóban limitálták így az otthoniak igencsak sakkozhattak, hogy pár karton cigit, egy fél oldal szalonnát vagy egy vastag pulóvert küldjenek a fronton levő hozzátartozójuknak. A tisztek némileg jobb helyzetben voltak, ők sűrűbben kaphattak csomagot.

Miután a kincstári ellátás akadozott, és sokszor a mennyiség sem volt elég, különféle szervezetek, közösségek, vagy magánszemélyek is gyűjtöttek cigarettát (és persze mást is, meleg ruhát, tartós édességet, de volt "levelezz egy katonával" akció is), amit aztán kiküldtek a frontharcosoknak. Németh Lajos tartalékos zászlós (civilben tanár), a III. híradózászlóalj szakaszparancsnoka írta visszaemlékezésében, hogy

"Meghatódom, csomagom érkezik. A polgáristáim (a visszaemlékező diákjai – GyS) cigarettát gyűjtenek és kiküldik. Pedig tudják, hogy nem dohányzom. A vacsoraosztásnál 4-5 db-ot kap mindenki, a saját községbeli 3-4 egy félmarokkal."[1]

Az biztos, hogy aznap este a zászlós volt a környék legnépszerűbb tisztje. Viszont aki teljesen a kincstári adagokra volt utalva, elég sokszor járt pórul. Nem véletlenül írta Vécsey Béla alezredes, a 35/I. zászlóalj, majd a 35. ezred parancsnoka egy hangulat-helyzetjelentésében elöljáróinak, hogy a legénységet rendszeresen el kellene látni

„a magyar viszonyoknak megfelelően 20 db. Honvéddel vagy megfelelő mennyiségű szivarral, vagy dohánnyal (…) Panaszra ad okot az is, hogy amennyiben a legénység dohányt kap, úgy nem kap cigarettapapírt hozzá, kénytelen dohányadagját újság- és W.C.-papírban elszívni.”[2]

Ahogy láthatjuk, a honvédek sokszor sima dohányt kaptak, aminek többnyire csak a pipázók örültek, a többiek kénytelenek voltak értékes papírkészleteiket elfüstölni. A helyiek körében (sőt a Szovjetunió vidéki területein általában) ugyanakkor ez a módszer teljesen megszokott volt. Ráth András huszárhadnagy és szakasza például két évvel később (és pár száz kilométerre nyugatra) ejtettek foglyul néhány vöröskatonát. Miután tisztázták, hogy senki nem akar bántani senkit,

„kaptak Honvéd cigarettát is, de azzal nem tudtak mit kezdeni. Kértek újságpapírt, a cigarettát felszakították, a dohányt belecsavarták az újságba, úgy már vígan füstöltek.”[3]

Hasonlóról számolt be Erdélyi Béla főhadnagy, a 108/2. század parancsnoka, aki az 1943. január 28-án Podviszloje község védelmére kapott parancsot. Mivel itt a lakosságot nem volt idő kitelepíteni, elég sok civil (főleg öregek, nők és gyerekek) is a csatatéren találta magát. A század tartalékának szállásául szolgáló épületben egy idős házaspár lakott, akiket a honvédek nem hogy nem zavartak el, de össze is barátkoztak velük.

"Hófehérek voltak, felül a nyolcvanon. Tisztelettel néztük őket, kezet fogtunk velük. Cigarettával kínáltam meg az öreget, akit Vologyának hívtak. Bajsza nikotinos volt, nem tudott a mi vékony cigarettánkkal bánni. De köszönte, és míg szívta, ránk-ránk nézett, vizsgálgatott, hogy vajon milyen emberek vagyunk. Tolmácsom, Miska, az ungvári tanító segített beszélni velük. (...) Utasítottam a szakácsokat, hogy amíg itt leszünk, lássák el élelemmel a két öreget."[4]

Persze a helyzet akkor sem mindig volt jó, ha időben megjött a cigiellátmány. Az köztudott, hogy a német élelmezés nem igazán nyerte el a honvédek tetszését, és ezek szerint kincstári cigarettájuk sem lett a magyar katonák kedvence, bár az is biztos, hogy a Wehrmacht sem a prémium kategóriás dohánytermékeket osztogatta a katonáknak. A minőségi kifogás annak fényében még durvább, hogy étel ital és füstölnivaló tekintetében a katonák (főleg a fronton) nem kifejezetten válogatósak. Érdekes az a kitétel is, hogy a nem dohányzók adagját ellenszolgáltatásért osszák szét a dohányosok között.

„A német cigaretta szinte alig élvezhető, a torkot kaparja és csíp, amellett ereje sincs és kevés. A felvételezési rendszer rákényszeríti az emberekre a szivart, olyanokra, akik soha nem szivaroztak és a cigarettát olyanokra, akik soha nem cigarettáztak. Javaslom bizalmasan megállapítani a nem dohányzók számát és azoknak (az adagját – GyS) megállapított pénzbeli ellenszolgáltatás fejében kiosztani a dohányzóknak.”[5]

Akadt azért olyan is, aki túl válogatós volt, pláne a fronton uralkodó körülményekhez képest. Polgár József őrmester, a 34/III. zászlóalj számvivő altisztje beszámolt egy olyan tisztről, aki

„azzal bízott meg, hogy Mirjam cigarettát szerezzek neki, mert azt szereti. Ez egy finomabb magyar cigaretta volt, de nem a fronton.”[6]

A másik lehetőség az volt, hogy a nem dohányzó katona is felvette adagját, majd azt élelemre-ruházati cikkre-bármire cserélte bajtársaival, esetleg "kemény valutaként" alkalmazta a Honvéd vagy Levente cigarettákat. Bár a hadműveleti területen a rubel mellett forgalomban volt a birodalmi márka és német hadipénz (RKK) is, a rutinosabb helyiek, biztos ami biztos alapon, visszatértek a jól bevált barteroláshoz. Németh Lajosék 1942 májusában pár napig Kurszkban időztek; mivel a város akkor viszonylag nyugodtnak számított, virágzott a cserekereskedelem, amibe persze a honvédek is azonnal bekapcsolódtak.

„Egy gimnázium 3. vagy 4. emeletén lakunk. Szép az iskola. És mennyire világosak a termek. Jó lenne nekünk is. A piac nincs messze. A legények látogatják, s cigarettáért adnak-vesznek. Van itt minden, és ha valaki ennivalót is ad érte, vehet bélyeggyűjteményt-korcsolyát. Nekem van cigarettám, s egy műkorcsolyát hozatok, mindig az volt a vágyam, a Marcal kiöntésein jó nagyokat száguldani. A cipőnek meleg flanelbélése van, s a korcsolya rá van szerelve. Egy szót tudunk kibetűzni: Leningrád. – Vajon 45-ben hová vitték vissza? Útja megérne egy kis regényt, talán bajnokságot is nyertek vele. Én soha nem jutottam hozzá, hogy korcsolyázzam, én csak megőriztem a jobb idők számára. – Remélem egészséggel használta a későbbi tulajdonosa."[7]

A dohányáruk természetesen nem csak a civileknél bizonyultak stabil valutának, hanem a magyar és német csapatok közötti "kereskedelemben" is. 1942 tavaszán a beérkező honvédalakulatok eleinte német vonalakat vettek át, és a felváltottak sok esetben hagyták ott/adták el haszonállataikat (igen, az arcvonal mögött komplett farmok működtek, erre majd visszatérünk egy másik írás keretében) és egyéb felszereléseiket.

„a németek vonulnak el, s az egyik alakulat csak papírt kér, hogy itt hagyja a tehenet. (Biztos nem igaz úton szerezte, azért adja könnyedén tovább.) Aztán újabb átvonulók, két birkát adnának néhány cigarettáért. A híradó szakasz a tyúkjait testálja rám.”[8]

- emlékezett vissza Németh zászlós. És hogy mennyire kardinális kérdés volt a dohányellátás, az is jól mutatja, hogy azzal Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok személyesen is foglalkozott.

„Jány vezérezredes kívánságai: a./ gondoskodni kell a tisztek és legénység dohányáról, ha másképp nem megy, akkor markotányos vonat útján."

- jegyezte le Makray ezredes, főszállásmester miután telefonon egyeztetett a hadsereg vezérkari főnökével.[9] Érdekesség, hogy a beszélgetés b./ pontja a szappan volt, ami szintén hiánycikknek számított akkoriban.

A hadvezetés is tudta, hogy a cigaretta komoly motivációs értékkel bír. Mivel a szovjetek rendszeresen dobáltak le röpcédulákat (kb. "ne harcoljatok, álljatok át" tartalommal), amik elé rossz hatással voltak a honvédekre,

"a hadvezetőség parancsba adta, hogy minden kiló röpcédula után 100 darab cigaretta jár. Egy sereget sikerült is összeszedni, és azt a zászlóaljparancsnokságon egy kemencében elégették.”[10]

- emlékezett vissza Bertalan Sándor zászlós. Természetesen akadt olyan harcos is, aki öntevékenyen égette el a röplapokat (esetenként előtte egy kis dohányt is tekert bele), vagy azokkal a hideg idő beálltával bakancsát/sisakját bélelte ki, netalántán a sokszor hiányzó WC-papírt vagy az idővel jelentősen csökkenő számú lapulevelet pótolta a szovjet propaganda remekeivel. Az extra cigiadag persze nem csak röplapgyűjtésre motiválta a honvédeket.

„A 2. századnál sok rendes, pontos munkát láttam, sok dicséretet is osztottam ki és cigarettát, mert az emberek dolgoznak szorgalmasan (...)"[11]

- írta naplójába Vécsey alezredes, akinél egy másik alkalommal - 1942 december végén - épp nem volt cigi, így nem tudta mivel megjutalmazni katonáját;

„az egész védőkörletben egy román gyerek volt az, aki tudta, hogy ki vagyok, és hogyan hívnak. Meg is akartam ajándékozni, de nem volt nálam cigaretta, majd kinyomoztatom.”[12]

Bár jelentéktelennek tűnhet az eset, az mindenképp durva, hogy az ezred egyik főtisztjét (nem volt belőle olyan sok, a csúcsidőszakban is csak három) nem ismerték fel a katonák (lett is belőle botrány, mondván hogy így a szovjetek is lazán végigjárhatják az árkot), pedig az alezredes, egyrészt szeptember eleje óta volt az alakulatnál, másrészt mint a védelmi munkák irányítója, rendszeresen az első vonalakat járta, és az általános gyakorlattal ellentétben lakóbunkere is 100 méterrel az arcvonal mögött volt. Ami még érdekes, az a honvéd nemzetiségének kiemelése: Vécsey alezredes (tiszttársaihoz hasonlóan) általában nem volt nagy véleménnyel a román katonákról, de ilyen esetekben az emberi/katonai szempontok felülírták ezen véleményét. Az jegyezzük azért meg, hogy a román nemzetiségű katonák nagy része iskolázatlanabb volt a magyar átlagnál és sokan a nyelvet is alig beszélték, így katonaként többnyire korlátozott harcértékkel bírtak. Erre jött még rá a két ország finoman szólva is terhelt kapcsolata; akkor nem csak az idősebbekben élt Románia 1916-os háborúba lépésének emléke, nem beszélve Erdély helyzetéről. Bár a keleti fronton a magyar és román alakulatok egy oldalon harcoltak (azért gondosan elválasztva olasz és német seregtestekkel), de két évvel korábban majdnem, két évvel ezt követően pedig ténylegesen is egymás torkának ugrott a két állam.

Persze katona és katona között dohányszempontból is nagy különbségek voltak, általában a második vonalban szolgálók javára. Ennek egyrészt praktikus okai voltak - hátrább nyugodtabb volt az élet, nem volt annyi támadás, riadó, házakban lakhattak és néha hölgytársaság is akadt - ugyanakkor történtek visszaélések is, és nem egyszer surlódások is voltak az első vonalban és a mögöttes területeken szolgálók között. Feimer István főhadnagy (23/I. zászlóalj) visszemlékezésében például azt nehezményezte, hogy amíg náluk mócsingos hús az ebéd, egy kicsivel hátrébb vesepecsenyét sütnek, Vécsey alezredes pedig egy jelentésében kiemelte, hogy

„Hátul (…) minden jól van, de elöl, ahol tulajdonképpen a háború súlya van, ott minden hiányzik. A cigarettát marékban hozzák, nem azt kapja az ember, amit kér. Ha szivart kér, természetesen cigarettát adnak, aki cigit kér, az szivart kap. A szivar itt az első vonalban 2 cm-el kisebb és fele olyan vastag, mint pl. hátul a hadtestnél, nem tudom, hogy hol és mi a baj, de úgy látom, hogy teljes a részvétlenség az első vonalbeliekkel szemben.”[13]

Azt azért jegyezzük meg, hogy ezen különbségek legtöbbször nem a mögöttes területen szolgálók önzéséből vagy gonoszságából adódtak, hanem egyrészt a kiosztott "luxuscikkek" csekély mennyiségéből, másrészt az állandó szállítási nehézségekből. Az 1943. januári szovjet támadás/áttörés során a hadosztályok és hadtestek raktáraiban rengeteg téli ruha, élelem (szalonna, konzervek, lekvár de pl. pezsgő és csokoládé is) semmisült meg, sok tiszt és katona nehezményezte, hogy az első vonalban ők ilyeneket jó, ha vasár- és ünnepnapokon láttak. A hadseregnek ugyanakkor nem volt elég eszköze ahhoz, hogy ezeket kiszállítsa; az ilyen feladatok oroszlánrészét végző lovak (bocsánat a képzavarért) jó részét hátravitték "lóüdültető állomásokra", a teherautók kapacitása pedig úgy sem volt elég, hogy a "nyugodtabb" időszakban eredetileg lövegvontatásra vagy sebesültszállításra való járműveket is befogtak. És persze közrejátszott a kincstári logika is, amely szerint akkor ügyes a raktáros, ha minél több cuccot épségben megőriz.

Sokaktól hallottam, hogy pont (békeidős) katonaidejük alatt szoktak rá a dohányzásra, és ez a háborúban hatványozottan működött, bár akadtak olyan szerencsések, akik a Don-parton szívták el első és egyben utolsó cigijüket. Egyikük Bátki József hadapród őrmester (majd zászlós) volt, aki egy T-34-essel történt rá nézve szerencsés végkimenetelű találkozás után gyújtott rá először.

A magyar és német csapatok július 10-ig érték el a Don nyugati partját, ugyanakkor több kisebb és három nagyobb (Uriv, Scsucsje, Korotojak) hídfő még szovjet kézen volt. Uriv és Scsucsje a későbbiekben is azon maradt, hiába próbálták meg többször is elfoglalni. Az urivi hídfő ellen július 11-én indult meg a 7. könnyűhadosztály első komolyabb támadása, amelyben Bátki hadapród a 35. gyalogezred páncéltörőágyús század szakaszparancsnokaként vett részt. Egysége 37 és 50 mm-es páncéltörő lövegekkel volt felszerelve; előbbit általában körberöhögték a T-34-esek (és az annál masszívabb jószágok), hatásos találatot kb. 50-100 méterről (lánctalp ellen 150-ről) lehetett csak elérni, és bár az 50 mm-es ágyú sokkal hatékonyabb volt, általában azzal is több lövés kellett a sikerhez. Sztorozsevoje előtt két tank támadta meg a tüzéreket, az egyiket kilőtték, de a másik a kisebb lövegek felé haladt.

A lövegkezelők fedezékbe rohantak a hadapród pedig azon vette észre magát, hogy egyedül kuksol a 37-es páncéltörő lövegpajzsa mögött, amit épp egy T-34-es készül legázolni. Reflexből lőtt a mintegy 50 méterre lévő páncélosra, de

"amikor gránátom eltalálta a tornyát, és úgy pattant el róla, mint amikor egy biliárdgolyó pattanik (sic!) el egy acéllemezről.”

Bátki hadapród, ekkor már félig-meddig önkívületi állapotban újratöltött, és még egyszer lőtt, és ezúttal sikerrel járt: a páncélos visszatolatott, és eltűnt a nádasban (később meg is találták elhagyottan). A hadapród ekkor kezdett magához térni a sokkból;

"Úgy ültem az ágyú talpszárán, mint akit tarkón csaptak. Egy ismeretlen gyalogos szakaszvezető futott oda hozzám, s állt meg előttem.

- Nincs semmi baja, hadapród úr? - kérdezte segítőkészen.

- Adjon egy cigarettát, legyen szíves! - mondtam neki, én, aki eddig még sohasem dohányoztam. A nadrágzsebéből készségesen kapott elő egy csomag honvéd cigarettát, és egy töltényhüvelyből készült öngyújtót. (...) Nagy slukkokkal szívtam el életem első cigarettáját, és még csak nem is köhögtem tőle. Ennek ellenére nem kívántam többé."[14]

Vécsey alezredes már dohányosként került a frontra, de a stressz és a rengeteg munka (volt időszak, amikor egyszerre vezetett egy zászlóaljat és egy ezredet, valamint felügyelte egy hadosztály műszaki munkáit) miatt igazi láncdohányos vált belőle erre az időszakra. A túlhajtás és a sok cigi miatt egy alkalommal rosszul is lett.

"A pulzusom volt igen lassú, 45 percenként (...) hát igen, túldolgoztam magamat, vagy túl sokat dohányzok. Ez utóbbit csökkenteni fogom, mert most már 5 szivarnál és 40 Levente cigarettánál tartok. De a munkát nagyon nehéz csökkenteni, mert ha nem nézek mindennek utána, akkor nem megy semmi.”[15]

- írta naplójába 1942. október 28-án. Azért ő sem szívta el teljes készletét, egy alkalommal például 20 szál cigiért megvásárolta egy tüzérségi lövedék hüvelyét,

„azt hiszem gyönyörű dohányzóasztal lesz belőle.”[16]

Miután egyértelművé vált, hogy sokáig maradnak állásaikban, a legtöbb katona igyekezett otthonossá tenni bunkerét; az ügyesebbek ablakokat is beszereltek, vagy szép kereteket faragtak a magukkal vitt családi fotókhoz, sokan hobbiállatot is tartottak, nem egyszer raj- vagy szakasz szinten.

A cigaretta, idegnyugtató és fizetőeszköz szerepe mellett a jóindulat szimbóluma is lett a háborúban. A katonák és civilek általában nem értették egymás nyelvét, de a másik felé nyújtott cigisdoboz (vagy élelem) áthidalta ezt az akadályt is. Bátki József említett egy történetet, még a frontra utazás idejéből. Zsolnán (szlovák nevén Zilina) magyarok szerelvénye mellé egy zsidó foglyokat szállító vonatot húztak be; a tehervagonok ajtajait egy kis időre kinyitották az őrök. A honvédek akkor láttak először ilyen szállítmányt, és elég sokan egy kis élelemmel vagy cigarettával igyekeztek legalább a maguk módján segíteni a foglyoknak. Bátki hadapródékat eleinte sokkolta a látvány.

"- Fiúk, nincs egy cigarettájuk? - szólt magyarul az ablakommal szemben álló ajtóból egy kimondottan szép és jólöltözött lány. (...) Ebben a pillanatban sajnáltam, hogy nem dohányzom ezért cigaretta sem volt nálam. Szerencsére Varga Pista (a hadapród tisztilegénye - GyS) megoldott a dolgot. A helyzetet egy pillanat alatt felmérve egy doboz Honvéd cigarettát nyomott a markomba. A német őr, akit az ablakomhoz szólítottam - látva, hogy valamilyen rangom van - morogva bár, de feladta a lánynak a cigarettát."[17]

A dohányzás ismert káros hatásai mellett újabbak is jelentkeztek a lövészárkokban. Főleg éjjel veszélyes volt három embernek egy gyufáról gyújtania, mert ennyi fény már elég támpontot nyújtott a mesterlövészeknek. A kisgépeken éjjeli bombázó/zavarórepülésekre induló szovjet pilótáknak is jó támpontot nyújthatott egy-egy könnyelműen füstölgő katona.

„Este pár száz méteren zümmög a közelfelderítő. Rémes ez a lassú járat. Mintha órákig a fejünk felett ülne. Elég egy cigaretta fénye, s már borul a kosárnyi bomba.”[18] 373

Ahogy ebből a néhány kis részletből is láthatjuk, a fronton a cigaretta egyszerre volt nyugtató és motivációs eszköz, cserealap vagy valuta és egyfajta "békegalamb" is; ez azóta se nagyon változott.

Jegyzetek, felhasznált források

[1] Németh Lajos: Sem hősök, sem hősi halottak… élők és áldozatok 1977-2011. Kemenesaljai Digitális Könyvtár 2012. 8. o.

[2] Vécsey Béla alezredes: 35/I. zászlóalj, hangulathelyzet jelentés (sic!) 1942. szeptember 15. Hadtörténelmi Levéltár HL II/1515.

[3] György Sándor: Ráth András tartalékos huszárhadnagy visszaemlékezése a 16. felderítőosztály 1944–1945 közötti működésére. Hadtörténelmi Közlemények 2013/4. 1106–1135. o., 1115. o.

[4] Erdélyi Béla: Vér és acél Hajja és Fiai Kiadó, Debrecen, 1999. 84. o.

[5] Vécsey Béla alezredes: 35/I. zászlóalj, hangulathelyzet jelentés (sic!) 1942. október 15. Hadtörténelmi Levéltár HL II/1515.

[6] Polgár József: Katonai szolgálatom – 1. A tényleges katonai szolgálat 1940–1941, Részvétel a 2. magyar hadsereggel a szovjetelleni háborúban, mozgósítástól a hazaérkezésig és leszerelésig 1941–1943. Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény TGy 3233. 12. o.

[7] Németh 6. o.

[8] Németh 7. o.

[9] Makray vezérkari ezredes főszállásmester távbeszélő beszélgetése Kovács vezérkari ezredessel 1942. VII. 25. 21 h-kor. Hadtörténelmi Levéltár HL II/1453 7. doboz

[10] Sára Sándor: Pergőtűz – Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról. Közgazdasági és

Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 264. o.

[11] Vécsey Béla alezredes frontnaplója 1942 – 1943. Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény TGy 2622. 1942. október 10.

[12] Vécsey-napló, 1942. december 23.

[13] Vécsey-napló, 1942. szeptember 12.

[14] Volt egyszer egy életünk 1942. április 20. – 1945. május 10. Püski Kiadó,

Budapest, 2001. 62. o.

[15] Vécsey-napló, 1942. október 28.

[16] Vécsey-napló, 1942. október 19.

[17] Bátki 12. o.

[18] Németh 12. o.

A nyitóképen fotózás közben dohányzó (vagy dohányzás közben fotózott) tisztek.