A legtöbb erőszakot éppen azért követik el, mert erkölcsileg helyesnek tartják

Kossuth tér, 2016. október 23. Fotó: Varga András

Hogy tehette ezt? Miféle szörnyeteg képes ilyesmire? Nem gondoltak bele, hogy mit művelnek?

Az erőszakos esetekről szóló hírek után ilyen kérdések szoktak megfogalmazódni sokak fejében. 

Mi vesz rá arra valakit, hogy megöljön, vagy akár csak bántson valaki mást? Az erőszakot elkövető embereket leggyakrabban egyszerűen rossznak látjuk, olyannak, akiből alapvető emberi érzések hiányoznak. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, az erőszak annak jele, hogy az elkövetőben nincs empátia, nincs önuralma, esetleg szadista, önző, vagy egyenesen gonosz. Illetve, hogy az erkölcseivel van baj.

Mindez Magyarországon is egyre fontosabb kérdés. Egyre többen aggódnak amiatt, hogy a felkorbácsolt indulatok előbb-utóbb erőszakba torkollhatnak. Ennek eddigi leglátványosabb példája tavaly október 23-a, amikor egészen polgárháborús hangulat volt a Kossuth téren. Vertek meg az utóbbi időben embert CEU-kitűző miatt, támadtak aláírásgyűjtőre, de bántalmaztak MTVA-tudósítót és 444-riportert is.

Ezek pedig csak azok az esetek, amik ténylegesen meg is valósultak, az internetes vitákban, kommentekben, tévéműsorokban és nyilatkozatokban ennél már lényegesen előrébb jár egymás verbális megsemmisítése, legutóbb Bayer Zsolt már konkrétan fizikai erőszakra szólított fel. A KDNP-ből kilépő Lukácsi Katalin is azt mondta: „nagyon féltem magunkat önmagunktól”, mert brutális lesz a kampány. Sokszor lehet olyan érzésünk, hogy csak egy hajszálon függ az, hogy elszabaduljanak az indulatok.

Az erőszak természete

Ebben a helyzetben érdemes felidézni, mire jutott a közelmúltben két kutató, Alan Fiske, az UCLA antropológusa, és Tage Rai, a Northwestern University pszichológusa, akik az erőszak természetét vizsgálták.

Fiske és Rai nemcsak a politikai alapú erőszakot kutatták, hanem egészen különféle eseteket tízezres nagyságrendben gyerekbántalmazástól verekedéseken át szervezett tömeggyilkosságokig, különféle korokban és különféle kultúrákban.

Ezekben az esetekben pedig a közös minta nem valamiféle „gonoszság” volt, a direkt szadizmus kifejezetten ritka. Nem is az erkölcs hiánya. Éppen ellenkezőleg.

A közös minta éppen az, hogy aki erőszakosan lép fel, jellemzően az erkölcs nevében cselekszik.

Az erőszakos cselekmények elkövetői leggyakrabban azt gondolták, hogy amit tesznek, az morálisan helyes. Hogy ezt kellett tenniük. Sőt, jellemzően úgy érzik, hogy ha nem tették volna meg, az lenne helytelen.

Helyreállítani a rendet

További közös pont a vizsgált esetekben, hogy az erőszak célja leggyakrabban a közösségi, társadalmi kapcsolatok szabályozása, valamiféle helyesnek gondolt közösségi-társadalmi rend fenntartása. Ennek pedig egészen különféle szintjei lehetnek. Amikor a szülő megveri a gyerekét, és azt érzi, ezt meg kell tennie, mert az ő felelőssége, hogy „rendes embert faragjon belőle”. Amikor egy törzs brutális beavatási szertartásnak veti alá új tagját, mert úgy tartja, hogy csak így válhat a közösség teljes értékű tagjává. Amikor terroristák megindokolják maguknak, hogy a civilek halála miért elfogadható egy nagyobb cél érdekében. Vagy amikor emberek egész csoportja felsőbb hatalom hergelésére egy másik csoport ellen fordul, mert meg vannak győződve arról, hogy az egész közösség morális rendje érdekében ezt meg kell tenniük. Könnyű a magyar példákat behelyettesíteni - „be kell verni annak a hazaáruló liberálisnak/rohadt fideszesnek a pofáját”.

Az elkövetők rendszerint tudatában vannak a tetteiknek. Nem arról van szó, hogy nem fogják fel tetteik következményeit. Tudják, hogy amit tesznek, az másoknak fáj, de éppen ezt akarják, hogy ezen keresztül helyreálljon a morális rend.

Nem jó bántani másokat, de ráveszik magukat az erkölcs nevében

Fiske és Rai szerint arról sincs szó, hogy az erőszak elkövetői jellemzően jól éreznék magukat ettől. Az emberek alapvetően nem szeretnek másokat bántani, ez nehezükre esik. Felkészülés, elszántság, és főleg az a tudat kell hozzá, hogy a közösség támogatja őket. Ha ez megvan, akkor meggyőzik magukat, hogy cselekedniük kell. És mivel erkölcsösnek gondolják, valójában olyannak érzik az erőszakot, mint jeges vízbe ugrani azért, hogy megmentsenek egy fuldoklót. Az sem jó érzés, de meg kell tenni.

Mindez talán olcsó relativizmusnak tűnik, írja egy cikkében Rai. A dolog mögött húzódó pszichológiai tendenciát mégis érdemes komolyan venni. Mi van akkor, ha nem objektív tényekként tekintünk a morális értékekre, amik minden időben igazak, hanem szubjektív véleményként, amik a történelem során és a kultúrák között változnak? Akkor elveszítjük a tájékozódási képességünket. Rai erre példát is hoz.

2013-ban az UCLA-n azt vizsgálták, milyen hatással van az emberekre, ha azt mondják nekik, hogy bizonyos erőszakos cselekmények, amiket ők maguk is elítélnek, mások számára elfogadhatóak. Az egyik csoportnak arról szóló cikket mutattak, amely szerint a női nemi szervek megcsonkítása elfogadható lehet, ha a közösség értékítélete alapján ez helyes. A másik csoportnak olyan szövegeket mutattak, amelyek szerint ez általánosan elfogadhatatlan. A harmadik csoport egy semleges szöveget olvasott a főzésről. Ezután mindhárom csoport egy tesztet töltött ki. Azok, akik az erőszakot relativizáló cikket olvasták, nagyobb valószínűséggel csaltak a teszten, mint a másik két csoport. Amiből az látszik, hogy elég, ha valakinek megkérdőjelezik az erkölcsi meggyőződését, és ez máris alááshatja az erkölcsös viselkedését, akár más, látszólag távoli területeken is.

De mi következik ebből?

Egyrészt az, hogy a büntetés növelése önmagában nem fogja vissza az erőszakot. Ha valaki azt látja morálisan helyesnek, hogy neki el kell követnie az erőszakot, akkor is vállalni fogja, ha megbüntetik érte. Másrészt hogy az is kevés, ha az elkövetők empátiáját próbálják erősíteni. A „gondolj bele az áldozat helyzetébe” módszer azért nem lesz hatásos, mert éppen azt akarják a legtöbbször, hogy fájjon az áldozatnak –a morális rend nevében.

Ehelyett az erkölcsi normák változása az, ami csökkenti az erőszakra való hajlandóságot. Minél kevésbé elfogadható az erőszak egy közösségben, egy társadalomban, minél többen szólalnak fel ellene, annál nehezebb egy elkövetőnek azt éreznie, hogy erkölcsös, ha erőszakot követ el.

Rai és Fiske példaként chicagói és bostoni programokat említ, amelyek a bandaháborús erőszakot próbálták csökkenteni. A helyi közösségi vezetőket is bevonták, akik arról beszéltek bandatagoknak és különféle utcai erőszakban résztvevőknek, hogy a gyilkosság elfogadhatatlan, és ha bántanak másokat, azzal meg fog romlani a kapcsolatuk azokkal is, akikkel törődnek. Ugyanígy a családtagok és áldozatok is szembesítették őket a következményekkel. Voltak jogi szigorítások is, de a legfontosabb mégis az volt, hogy a közösség hangadói kifejezték, az erőszak nem oké. Chicagóban 16-28 százalékkal csökkent a lövöldözések száma a program után.

Ez persze lassú folyamat, az erkölcsök változása nem egyik pillanatról a másikra történik. Globálisan viszont egyértelműen látszik az eredménye: ahogy egyre több helyen elfogadhatatlan a családon belüli erőszak, és egyre kevesebb helyen tekintik normális ügymenetnek a fegyveres konfliktusokat, az erőszak összességében, globális szinten a népességhez viszonyítva csökkenőben van.

Mindebből az is látszik, a magyar esetben mit lehet tenni. A viszkető tenyér, a pofonos láda emlegetése, a gyűlöletkampány, a fenyegető kommentek, az uszító rádióműsorok, az erőszakos esetek szó nélkül hagyása azt az érzést erősíthetik valakiben, hogy erkölcsileg helyesen teszi, ha erőszakot alkalmaz. (Arról, hogy erőszak lesz a vége, amikor az állam mondja, hogy gyűlölni kell, itt írtunk külön is.) Ha viszont egy közösség meghatározó hangjai kifejezik, hogy ez nem elfogadható, és nem fogják értékelni, ha valaki ilyet tesz, akkor az elkövetőknek sokkal nehezebb lesz meggyőzniük magukat arról, hogy erkölcsileg ez a helyes. Attól lesz kevesebb erőszak, ha ciki és szégyen erőszakoskodni.

;