Észak-Korea állítólag kész feladni az atomfegyvereit
2018 március 06., 12:02
A film, amitől megfagyott a Nyugat ereiben a vér
Amikor 1984. szeptember 23-án fél 10-kor leültek az emberek a BBC műsora elé, nem tudták pontosan, mi vár rájuk. Akkor vetítették le Mick Jackson Fonalak (Threads) című filmjét. A hatás elementáris volt: egy visszaemlékezés úgy fogalmazta meg, hogy egy generáció érezte azt, aznap vége volt a világnak.
„Soha nem ijedtem meg annyira filmtől, mint ettől. Kirázott a hideg, izzadni kezdtem, aztán hetekig szorongtam miatta”, írta például a Guardian híres kritikusa, Peter Bradshaw 30 évvel később. Mai napig visszatérő jelző, hogy ez a legrémszítőbb film, ami valaha készült. Emberek tömegeit kísértettek hosszú ideig a képei a nyolcvanas évek atomháború-paranoiás hangulatában.
link
Forrás
A Fonalak azt mutatja be, mi történne egy egyszerű brit iparváros, Sheffield lakóival, ha atomcsapás érné őket. A film főszereplői hétköznapi emberek, egy pár, akik életét éppen akkor kavarja fel egy nem tervezett terhesség, amikor a hírekből egyre vészjóslóbban szűrődnek be az Iránban eszkalálódó konfliktus zajai. A perspektíva teljesen hétköznapi, a stílus dokumentumfilm-szerű, a pár új lakását tervezi, miközben a kocsmában már a tévé köré gyűlve nézik a híradóban az emberek, ahogy a szuperhatalmak napról napra sodródnak a nyílt háború felé. Az országban egyre inkább eluralkodik a pánik, tüntetések és hatósági figyelmeztetések váltják egymást.
A robbanás csak a kezdet
Aztán egyszercsak megtörténik, amitől évtizedeken át rettegtek a hidegháború évei alatt, és a Szovjetunió atomcsapást mér a Nyugatra. Hideg narráció közli tárgyilagosan a robbanások erejét és a pusztítás adatait, a film viszont arra koncentrál, hogy konkrétan Sheffield utcáin mi történik.
link
Forrás
Egy évvel korábban, 1983-ban Amerikában készült egy hasonló tévéfilm, a Másnap, annak atomrobbanás-jelenetéhez képest viszont itt a pusztítás nincs esztétizálva, az egész a maga naturalitása miatt rémisztő. Nemcsak az épületek dőlnek össze és az üvegek olvadnak szét, de közelről látunk például egy embert bevizelni a félelemtől - Mick Jackson úgy volt vele, hogy
ha az atomháború, brutális, ocsmány és olyan félelmetes dolog, amitől behugyozol, akkor miért kellene ezt máshogy ábrázolni?
Ez pedig csak a borzalmak kezdete. Ami igazán kitörölhetetlen nyomot hagyott a nézőkben, az a robbanás utáni világ pokoli részletességű ábrázolása. Itt válik világossá, hogy miért Fonalak a cím - a film elején arról beszélnek egy hálóját szövő pók képével illusztrálva, hogy a társadalmat az emberek közötti kapcsolatok teszik egyszerre erőssé, és sebezhetővé is. És pont ezt a szövetetet szaggatja szét az atomcsapás. A filmben még azok a szerencsésebbek, akik rögtön meghaltak - mert akik túlélik, azokra vár az igazán embertelen világ egy társadalomban, amit már semmi sem tart össze.
A hullákat eltakarítani sem lehet, az összeomlott házak között patkányok járnak és betegségek pusztítanak. Miután a kezdeti sokk elmúlik, a szigorúan kiporciózott élelmiszerkészletekből csak annak jut, aki munkára jelentkezik a radioaktív porban, a többieknek maradnak a sugárzó tetemek, az orvosok pedig felszerelés és gyógyszer híján semmivel sem tudnak többet tenni a sebesületekért, mint bármelyik másik túlélő.
Hosszabb távon pedig az élet középkori szintre áll vissza. A Fonalak nem hazudja azt, hogy ha kitörne az atomháború, akkor belátható időn belül lenne remény.
Meg kell érteni ahhoz, hogy vitatkozni lehessen róla
Az atomháború a film megjelenésekor olyasmi volt, amiről sokat beszéltek Nyugaton, de a közönség nem igazán tudta elképzelni. (Igaz, Hiroshima lakóit megkérdezhették volna róla.) Mick Jackson rendező szerint pedig ha valamit nem tudunk elképzelni, csak elméletben beszélünk róla, akkor vitatkozni sem lehet értelmesen. És úgy gondolta, hogy egy tévéfilm hétköznapi perspektívája, és a pusztítás brutálisan alapos ábrázolása lehet az eszköz, amivel mindez megfoghatóvá válik mindenki számára. És ez be is jött.
Fontos, hogy a film akkor készült, amikor Nyugaton éppen kezdett elterjedni az elképzelés, hogy az atomháború olyasmi, amit meg lehet nyerni. Miközben Reagan a gonosz birodalmának nevezte a Szovjetuniót, a szovjetek háborúzni kezdtek Afganisztánban, a levegőben benne volt az atomháború lehetősége, a helyzet a legveszélyesebb volt a kubai rakétaválság óta. Jackson viszont azt mondja, hogy egy atomháborúban nem lenne nyertes, és ezt ki is mondják a filmben - hiszen ezután legfeljebb egy halott földet lehetne elfoglalni.
A BBC pedig korábban már megégette magát a témában. 1965-ben elkészült a stílusában hasonló War Game című dokudráma, ami szintén egy brit várost érő atomcsapást mutat be. A War Game viszont nem került akkor adásba, csak néhány zártkörű vetítést tartottak. Így is elnyerte 1966-ben a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat, pedig nem dokumentumfilm volt, és alig látta valaki.
Hogy pontosan miért, az csak később derült ki - a BBC először azt mondta, a kormány nem engedte, hogy bemutassák, mások viszont azt, hogy a csatorna nem mert egy ilyen erőszakos és egyértelműen atomellenes filmet bemutatni. Korabeli iratokból az látszik, hogy a brit belügy a maga udvarias, de határozot stílusában jelezte, hogy nem lenne jó, ha ezt levetítenék. (Később a BBC műsort is készített a film körüli vitáról, magát a filmet pedig 1985-ben vetítették le.)
A csatorna ezt a csorbát is ki akarta köszörülni. Jackson a nyolcvanas évek elején egy fiatal producer volt a BBC-nél, és először egy félórás dokumentumfilmet készített a témában, aztán meggyőzte a vezetést, hogy ahhoz, hogy igazán átélhető legyen, drámaivá kell tenni. A felkészüléssel egy évet töltött: ötven tudóssal, köztük orvosokkal, fizikusokkal, honvédelmi szakértőkkel, pszichológusokkal, klímaszakértőkkel, hírszerzőkkel, atomtudósokkal, és magával Carl Sagannel is konzultált, hogy minden a lehető legreálisabb legyen - innen jönnek a film szenvtelen narrációi és adatai a pusztítás mértékéről. Ez a gerinc, az emberi szál pedig a hús rajta, amit Barry Hines forgatókönyv íróval közösen dolgoztak ki.
Ma is működik
A Fonalakat 84-ben csak egyszer vetítették le Nagy-Britanniában, azon kívül összesen még egyszer, 1985-ben, a Japánt ért atomcsapások évfordulóján, aztán évtizedekig nem vették elő többször. Így is legendás lett.
link
Forrás
Most azért került elő, mert kiadják blu ray-en, így Mick Jakcson is újra nyilatkozni kezdett róla. Jackson azóta nagyjátékfilmeket is készített (például a Több mint testőrt), de azt mondja, a Fonalakat tartja a legfontosabbnak, és erre a legbüszkébb.
Még mindig az atomháború lehetőségét tartja a legfélelmetesebb dolognak a világon.
„Azóta elfelejtettük, hogy milyen gyorsan el tudnak szabadulni a dolgok, és mi az, amit kockáztatunk” - mondta, és szerinte megint megnyerhető atomháborúról szokás beszélni anélkül, hogy felmérnénk a lehetséges következményeit. A rendező attól tart, hogy egy nap Észak-Korea atomháborúba provokálhatja a Donald Trump vezette Amerikát, és magukkal ránthatják az egész világot.
A filmről szóló, az utóbbi években született posztok is mind azt emelik ki, hogy mai szemmel nézve is félelmetes, és a tartalma sem kopott meg, még akkor sem, ha a hidegháborús hangulat elmúlt.
Bár ebből a szempontból pozitív, hogy éppen kedden jelentette be Dél-Korea, hogy az északiak állítólag készek a leszerelésre - de közben ott van Oroszország, ahol Vlagyimir Putyin egyre nyíltabban kampányol atomháborús szövegekkel. A fegyverek pedig, amik a mérhetetlen szenvedést rászabadították a Fonalak szereplőire, továbbra is bevetésre készen állnak.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.