Kedden közölte a kijevi rendőrség, hogy a lakása közelében több lövéssel végeztek Arkagyij Babcsenko orosz újságíróval, aki korábban azért költözött Ororszországból Ukrajnába, mert a putyini rendszer kritikusaként féltette otthon az életét. Az ukrán hatóságok az orosz titkosszolgálatokat vádolták a gyilkosságért, a világsajtó pedig gyászolt, méltató nekrológok tömkelege jelent meg Babcsenkóról, és dühös véleménycikkek arról, hogy Putyin rendszere a világ bármely pontján képes hidegvérrel likvidálni az ellenségeit, és hogy ezt a szabad világ nem tűrheti tovább.

Aztán egy nappal később az Ukrán Biztonsági Szolgálat, azaz az SZBU vezetői tartottak egy sajtótájékoztatót, amin hirtelen megjelent maga Babcsenko is, és kiderült, hogy csak eljátszották az újságíró halálát egy titkosszolgálati akció keretében. A cél az volt, hogy leleplezzék és letartóztassák az újságíró életére pályázókat, és megszerezzenek egy 30 nevet tartalmazó listát, amin olyan orosz ellenzékiek neve szerepel, akiket az SZBU állítása szerint az oroszok holtan akarnak látni.

A nyugati sajtóban mindenhol megjelent, hogy Babcsenko mégsem halt meg, aztán megindult az elemzés arról, ki mit rontott el az ügy kezelése során. A nemzetközi újságíró-szervezetek kiakadtak, és számon kérték az SZBU-t, amiért álhíreket terjeszt. Ezen kívül a legtöbb nyugati lapban, köztük a 444-en is, elemző cikkek jelentek meg arról, hogy az akció fegyvert adott a nyugati médiát hitelteleníteni próbáló orosz propagandának, és az emberek ezután majd  nem fogják tudni kellő súllyal kezelni, ha arról olvasnak, hogy megöltek egy orosz újságírót.

De pár nap távlatából visszatekintve a botrányra, a történteket inkább ünnepelni kellene, mint sajnálkozni miattuk.

Hogy a nyugat eszmei szinten miért emberbarátibb, mint Oroszország és a hozzá hasonló többségi diktatúrák, az (egyebek mellett persze) jórészt két alapelvnek köszönhető. Az egyik az, hogy az emberéletet (legyen az akár egyetlen emberélet is) előbbre valónak tartjuk a világmagyarázatunk makulátlanságánál, a másik pedig az önelemzésre és önkorrekcióra való hajlamunk.

Soha, de soha nem léteztek még a történelemben olyan államok és társadalmak, melyek ennyire sokféleképp és ennyire gyorsan képesek lettek volna az élet szinte minden területén önkorrekcióra, mint a nyugati liberális demokráciák. A folyamatos és közös önelemzést és az ebből következő esetleges önkorrekciót ezekben a társadalmakban legnagyobb mértékben a plurális és szabad média szavatolja.

Értelmes ember szemében a nyugati média éppen attól válik hitelesebbé, ahogyan a Babcsenko-ügyet kezelte.

Igen, az ukrán hatóságok közlései alapján a nyugati média egy, a valósággal ellentétes álhírt terjesztett, de az olvasó nemcsak ezt látta, hanem látta azt is, hogy korrigáltunk, beismertük a hibát, és önelemző cikkek tömkelegében próbáltuk feltárni, mi sikerülhetett rosszul. A nyugati újságírók ezekkel a cikkekkel hívták közös gondolkodásra a kollégáikat és az olvasóikat, így próbálunk rájönni arra elrontottunk-e valamit, és ha igen, így készítjük fel egymást, hogy legközelebb bölcsebbek lehessünk hasonló helyzetekben.

Ez az, amit a Sputnikon, a Rosszija-1-en, de még a magyar propagandamédiában sem látunk soha. Azért nem, mert a világon sajnos egyre több szerkesztőség a világmagyarázata makulátlanságát helyezi minden más érték elé. Ezek a szerkesztőségek nem képesek elviselni, ha tévednek, nem tudnak szembenézni azzal, ha elrontanak valamit, és nem tudják kezelni a világ azon történéseit, amik nem illenek bele a világmagyarázatukba. Azt hiszik, ők ettől tűnnek tévedhetetlennek, és lenézik azokat az újságírókat, akik nemcsak hajlandóak az önkorrekcióra, de igénylik is, hogy minél jobban megismerjék a világot, és szüntelenül korrigálják a világképüket, emiatt pedig lelkiállapotuk a folyamatos vívódás.

A nyugati médiában dolgozók nagyobb részének az utóbbi években ilyen a lelkiállapota. Csak azt tudjuk biztosan, hogy nem tudjuk az abszolút igazságot (ha létezik olyan egyáltalán), nem tudjuk, mi az abszolút jó irány.

De cserébe azt is észrevesszük, ha valami egészen biztosan nem az.

A vívódás, a hiba elismerése, az önelemzés, a korrekció, ezek nem a gyengeség jelei, hanem a nagyságé és a higgadt erőé. Ez vitt bennünket előbbre a XIX. és a XX. században, és ez az, amit soha nem szabad elfelejtenünk.

Lehet, hogy az erővel és a tévedhetetlenség hamis mítoszával védett, minden elé helyezett narratíva rövid távon vonzóbbnak és hatalmasabbnak tűnhet, mint az, amelyik folyton azt keresi, nem rontott-e el valamit valahol, de a tévedhetetlenségükben tetszelgő világmagyarázatok szükségszerűen elbuknak épp azért, mert az önelemzés és az önkorrekciós készség hiányzik belőlük.

Akármi is áradjon most az orosz médiából, és akármit is írjon Bayer Zsolt a blogján, a nyugati média egészen biztosan nem hibázott ebben az ügyben. Mindenkor a lehető legjobb tudása szerint beszámolt egy fontos történésről. Sőt, éppen azt bizonyította be, miért magasabb rendű, mint a féldiktatúrák elnyomott szerkesztőségei.

Amint megtudtuk, leírtuk, hogy amit korábban írtunk, nem volt igaz, ezért meg ezért. Aki ezután dobja be a féknyúzvádat, az eddig is féknyúznak tartotta a felelős nyugati sajtót, ez tiszta sor.

Holott a tény továbbra is az, hogy ahol az olvasó önreflexiókat, körültekintő és vitára bocsátható véleménycikkeket talál, ott érzi igazán, hogy jó helyen jár.

Ráadásul az ügyben nemcsak a nyugati média, de a rendelkezésre álló információk alapján az ukrán hatóságok sem hibáztak, sőt. Az emberéletet az arcuk és a hitelességük elé helyezték, pont azt tették, amit egy nyugati demokrácia hatósága tett volna, és pont úgy: 24 óra múlva ők maguk álltak elő az igazsággal, senkinek nem kellett „lelepleznie” őket, ahogyan az orosz állami propaganda hazugságaival kb. naponta megesik.

Ami viszont dermesztő, az az, ahogyan némelyik nyugati szerkesztőség és újságírószervezet konkrétan megsértődött az ukrán akción, és azt mondják, hogy az ukránok álhíreket terjesztenek, így pedig semmivel sem különbek az orosz propagandistáknál.

Egyszerűen nem lehet csak úgy leálhírezni valamit, ami megmentette egy ember életét, és elkapta azokat, akik meg akarták gyilkolni. Ez messze nem egyenértékű azzal, amikor az oroszok azzal a kamuval vádolják a magyar kormányt, hogy tankokat ad el az ukránoknak. Utóbbi aljas, destabilizációs célú propaganda, a másik pedig egy (jelenlegi ismereteink szerint) szükségszerű hatósági akció.

Az viszont, hogy bizonyos nyugati szerkesztőségek és újságíró-szervezetek képesek voltak megsértődni ezen az egészen, és az ukrán titkosszolgálatot bűnbakká emelni, amiért ők kénytelen voltak olyat leírni, ami nem igaz, és 24 óráig úgy hagyni a címlapjaikon, sajnos éppen azt jelzi, hogy ezek a szerkesztőségek kezdik elfelejteni a legfontosabb leckét, és a világmagyarázatuk tisztaságát kezdik a legbecsesebb kincsükként kezelni. Az emigrációból működő, (egyébként remek sajtóterméknek számító) orosz ellenzéki Meduza vezetőjének egyik munkatársának (javítva) reakciója pl. egészen elképesztő volt, belőlük szinte sütött, hogy jobban örültek volna annak, ha tényleg napokig harsoghatták volna, hogy „na, megint megölt valakit a Putyin, ó jaj”, mint annak, hogy Babcsenko él.

A gond itt kezdődik, amikor a narratívánkat kezdjük védeni, és másról megfeledkezünk.

Narratíva alatt pedig épp úgy érthető a Meduza Putyin-ellenessége, mint a média önmagáért valóságába vetett hit más nyugati szerkesztőségeknél. Érdemes néha emlékeztetnünk magunkat, hogy a szabad média feladata ugyan elképesztően fontos, felelőssége pedig hatalmas, de az egészségesen működő sajtó nem valamiféle tiszta forrás, ahol az emberek megtalálhatják az abszolút igazságot. Egyszerűen csak próbáljuk minél jobban megismerni a világot, és minél inkább megkönnyíteni ugyanezt az olvasóink számára. Ez a munkánk, ezért dolgozunk. Az, hogy néha ebbe belecsúsznak hibák, hogy néha felültetnek bennünket, néha pedig mi magunk is elrontunk dolgokat, a munka velejárója.

A fontos, hogy a saját hibáinkkal nézzünk szembe, ha pedig valaki felültet bennünket, az se maradhasson sokáig titokban. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy világnézetünk és az elveink soha ne váljanak annyira merevvé, hogy a védelmük érdekében képesek legyünk ellenérzéseket táplálni a valósággal szemben. Ez vinne bennünket igazán az orosz propaganda szintjére.