Fenyő Iván fájóan hiányzik a színpadról, ahol az életét játsszák.

Nem lett volna baj, ha pontosabban kiderül, miért nem vett részt végül az előadásban, de a lényeg azért összerakható egy friss interjúból, illetve magából az előadásból. Máté Gábor és Horvai István színészosztálya 15 éve végzett a Színműn, és ez a 12. alkalom, hogy AlkalMáté Trupp néven előadást készítenek valamelyikük életéből, amelynek persze a többi osztálytárs is része. Fenyő évekkel ezelőtt kiszállt a sorozatból, de a neve benne maradt a kalapban, és tavaly végre kihúzták - azon az estén pont ott voltam, és hát tapintható volt a feszültség, amikor Fenyő felment a színpadra.

Ezután Fenyő részt vett az előkészületekben, megosztotta a többiekkel azokat a személyes történeteket, amelyekből aztán jeleneteket gyárthattak, egy ponton azonban kiszállt a folyamatból.

Az nem világos, hogy ő lépett le, vagy a többiek szavazták ki, vagy közösen döntöttek így.

Az előadás második jelenetében felidézik, hogyan zajlott ez a rákészülés, és abból elég egyértelmű, hogy a közös munka nem működhetett. Itt Fenyő behoz egy videót, amivel azt akarja demonstrálni, hogy az apja már kisgyerekként is a húgát szerette igazán, mert lám-lám, a házi videón ráközelít, őt pedig alig veszi! Míg a többiek csak azt látják, milyen gyönyörű gyerek volt az Iván, és az apja mennyire bájosan bénázik a kamerával, amivel mindkettőjüket felveszi. 

Az első jelenet ennél direktebb: Dömötör András arról beszél, hogy nem tud mit kezdeni azzal, ha valakit megszólít a búzafű. Ezzel arra a híres, 2015-ös Origo-interjúra utal, amelyben először csodálkozhatott rá az ország arra 

az új Fenyő Ivánra, aki már Fény Ivánnnak hívja magát.

Ez az interjúrészlet: „Bementem egy bioboltba, és ott volt ilyen búzafű. Megláttam és éreztem, hogy valami hív. Észrevettem, hogy szólít. De még nem voltam elég tudatos, hogy cselekedjem, és otthagytam. Egy hét múlva a biopiacon, ahol mindig vásárolok, felismert a búzafűárus, integetett, és mondtam, »Na jó, főnök«, odamentem, megvettem. Úgyhogy két hete, hogy minden reggel búzafüvet iszom, és úgy érzem, hogy »Úristen, de jó, nekem ez nagyon kell.« Magyarul, az intuíciómra hallgatok.”

Hinni könnyebb, mint gondolkodni - mondja tételmondatként Dömötör, és az előadás utána mintha arra próbálna választ adni, hogyan jutott el Fenyő az általa megvilágosodásnak tartott állapothoz, ahhoz a típusú hithez, amellyel szemben a gondolkodás eszköztelen. Maga Fenyő így idézte fel a reakciókat, szintén három éve, a bölcs tanításokat tartalmazó könyve megjelenésekor:

„...sokan azt mondják, hogy kamu, amit mondok, vagy hirtelen nem tudok mit csinálni jó dolgomban. Vagy bekattantam. Vagy megőrültem. Elvesztettük Fenyő Ivánt!”

Az előadásból részletekben összeálló történet nagyjából úgy foglalható össze, hogy a szakmában és a közönség körében is sikeres, a Katonában és mozifilmekben játszó Fenyő szerepet kap egy hollywoodi szuperprodukcióban, ahonnan viszont kivágják a jelenetei nagy részét, ami után elmerül az önpusztításban, lesz egy sokkoló autóbalesete, és ezen a ponton fordul a különféle vallásokhoz és ilyen-olyan bölcselkedésekhez. Az is kiderül, hogy korábban se volt egyszerű ember, de ennél sokkal több sajnos nem. Ha valaki azt várta a Fenyő Iván című előadástól, hogy alaposan megismeri belőle a címszereplőt, az alighanem csalódott.

A sorozat korábbi részeiben ez jórészt sikerült, a tavalyi Vajda Milán után például hosszan tudtam volna elemezni a színész kapcsolatait a szüleivel, a nőkkel, a frusztrációit, az idegesítő és a kedves tulajdonságait. Pont ez adta az AlkalMáté-produkciók erejét, hogy a címszereplők elég belemenősen boncolgatták magukat olyan emberek társaságában, akik tíz-húsz éve ismerik őket.

Itt nem ez történt, Fenyőtől nem nagyon lehetett szigorú, strukturált önkritikát elvárni, és ugye nem is vett részt a próbákon. Így az előadás sokkal inkább arról szól, hogy Fenyő Iván egykori barátai, egykori szerelme, vagyis hozzá nagyon közel álló emberek igyekeznek feldolgozni a régi Iván hiányát. Ami szerencsére segített túllépni azon is, hogy csak kiröhögjék Fenyő amúgy tényleg vicces hülyeségeit, és a paródia mellett került ide keserűség is bőven. Például, amikor a Szemtől szemben híres éttermi nagyjelenetére, Al Pacino és Robert de Niro beszélgetésére mondják rá azt a múltbeli párbeszédet, amelyben az egyik osztálytárs közli Fenyővel, hogy ő az egyik legfontosabb ember az életében, de ebbe az új irányba nem tudja követni.

A régi Iván nem volt tökéletes, de igazi volt, és nem akart megváltani

- hangzik el egy újabb tételmondat. Amire a záródalban jön Fenyő elképzelt válasza, miszerint amíg szétcsapta magát és tönkretette a nőket, addig minden rendben volt, de most, hogy új életet kezdett, már elfordulnak tőle a barátai.

Van egy-két olyan pillanat, amikor Fenyő egyszerűen boldognak és szerethetőnek mutatkozik: az apjával a kolostorban, az unokatesójával a játszótéren. De az előadás nagy része a vívódásairól szól. Mint a sorozat minden darabjánál, itt is az a kérdés, hogy tudnak-e a konkrét személyen túlmutató izgalmakat kínálni - és ezúttal nem nagyon. 

Nem derül ki, mitől válik valaki fogékonnyá az ezotériára, hogyan lép át ebbe a világba, hogyan működik ez a gondolkodás, hogyan tud erre jól reagálni egy közeg.

Ettől még Máté Gábor két hét alatt összerakott rendezésén most is sokat lehetett nevetni, vittek magukkal a dalok, és a mezítlábas díszletben is voltak szép színpadi megoldások, illetve eltalált alakítások - és nem csak Dömötör András már-már klasszikusnak nevezhető Máté Gábor-paródiája. Néha pedig érezni lehetett, hogy tétje is van a rövid epizódoknak, például, amikor Jordán Adél eljátssza a Jordán Adéllal veszekedő Fenyő Ivánt egy sokszorosan terhelt párkapcsolati helyzetben.

Egyébként a Jurányiban mind a hét előadás minden jegye elkelt, szombaton a földön is sokan ültek, és persze megint ott volt a fél szakma. Az utolsó estén kihúzták a következő áldozatot: Czukor Balázs lesz a jövő évi téma, a sorozat pedig Jordán Adéllal zárul 2020-ban.