Egyáltalán nem biztos, hogy vége a 2008-as válságnak

  • Adam Tooze brit gazdaságtörténész idén megjelent, monumentális tanulmányában az elmúlt 10 év eseményeit mutatja be.
  • Soha nem készült még ilyen pontos és nagyszabású történelmi összegzés a 2008-as válságról és utóéletéről.
  • A könyvből jól látszik, hogy az elmúlt 10 év egyetlen globális válságban telt, és ami a legrosszabb, hogy még nincs vége a krízisnek.
  • És hiába harcol Trump, a Brexit mellett kampányoló politikusok vagy Orbán a globalizáció ellen, a világ sosem volt még ennyire összekapcsolva, mint most.
  • Éppen az a veszélyes, ha a most hatalomra kerülő politikusok ezt nem látják át.

2008 szeptemberében, a Lehman Brothers nevű befektetési bank csődjével kitört a gazdasági világválság. Az azóta eltelt 10 évben gyökeresen megváltozott körülöttünk a Föld, a válság hatásai minden kontinensre és az életünk szinte minden területére begyűrűztek. De mivel eddig többnyire csak a válság egy-egy szeletére koncentráló tanulmányokból és újságcikkekből tájékozódtunk, nem láthattuk igazán tisztán az elmúlt 10 év egymással nagyon is összefüggő eseményeinek láncolatát. Most, ahogy a válság lassan átkerül az újságok lapjairól a történelemkönyvekbe, tisztulni kezd a kép.

Adam Tooze brit gazdaságtörténész, a Columbia Egyetem professzora épp a válság történelmi feldolgozásában segít legújabb könyvével. A Crashed: How a Decade of Financial Crises Changed the World az első valóban átfogó gazdaságtörténeti munka az elmúlt 10 évről, ami tényleg bemutatja a globális krízis globális hatásait, hogy hogyan szakadt el a nemzetközi pénzügyi rendszer minden állami ellenőrzéstől, hogyan lett ez a hálózat egyre bonyolultabb, és hogy hogyan okozott óriási, talán helyrehozhatatlan károkat ebben a hálózatban egyetlen, földrajzilag koncentrált hiba. Az amerikai hitelbiztosítási rendszer csődje ugyanis a világon mindenhol lefagyasztotta a bankpiacokat, a floridai és kaliforniai ingatlanlufi nemcsak amerikaiak, de írek, görögök, spanyolok, magyarok, ausztrálok, japánok, koreaiak, kínaiak, törökök, argentinok millióinak életét is más vágányra terelte.

A történteket egyben szemlélve nemcsak az válik végre érthetővé, hogy milyen nagy Angela Merkel és a német kormány felelőssége az EU rettenetes válságkezelésében, vagy hogy hogyan függ össze az ukrajnai háború az amerikai jegybank válságkezelő lépéseivel, de a Crashed bemutatja azt is, miért nincs még vége a válságnak.

Az elmúlt 10 év egyetlen nagy gazdasági válság

A Crashed egyik legfontosabb megállapítása, hogy le kell számolnunk az elmélettel, miszerint a 2008-as amerikai válság, az eurózóna évekkel később kirobbanó krízise, majd még később a fejlődő piacok megtántorodása három külön dolog lenne. Ezek az egymást követő állomásai ugyanannak a válságnak.

Arról már rengeteget írtak, mi okozta az amerikai ingatlanlufit és annak kipukkadását: az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed túl alacsonyan tartotta a kamatokat, a bankok pedig rájöttek, hogyan lehet eljátszani, hogy az ész nélkül kihelyezett ingatlanhitelek biztonságosak. Ez felvitte az ingatlanárakat, bárki kaphatott hitelt, az adósok azt hitték, hogy az ingatlanárak növekedése sosem fog leállni, így egyszerűen kinövik az adósságot, a bankokat pedig a kockázatokat elfedő bonyolult hitelbiztosítási rendszer miatt egy idő után már az sem érdekelte, hogy az adósnak lesz-e érdemi esélye visszafizetni a kölcsönt. Mikor megjelentek az első olyan adósok, akik egyáltalán nem tudtak törleszteni, megállt az ingatlanárak növekedése, és egyre több hitel dőlt be: kitört a válság.

A bankoknak ez még nem jelentette volna szükségszerűen a véget, csak azoknak, akik sokat birtokoltak a rossz hitelekből képzett értékpapírokból. De ezek annyira elszaporodtak az Egyesült Államokban, hogy szinte minden nagyobb intézménynél rengeteg volt. Mikor a legnagyobb befektetési bankok is észrevették, hogy időzített bombán ülnek, az amerikai államhoz fordultak. Azok a cégek tehát, akik az azelőtti 20 évben pökhendien hirdették a globális kapitalizmus legyőzhetetlenségét és az állami szabályozás szükségtelenségét, kénytelenek voltak az amerikai államnál kuncsorogni. 2008 elején a Fed segített is a Bear Stearns befektetési bankon, ősszel viszont - a helyzet súlyosságát nem átlátva - a Lehman Brotherst simán engedték csődbe menni.

A Lehman csődje miatt csődbe ment Reserve Primary nevű befektetési alap is, emiatt pedig mindenki egyszerre akarta visszaszerezni a pénzét a befektetési alapoktól, amik bankok rövidtávú adósságait is vásárolták. Ez a piac gyakorlatilag befagyott, így a bankok nem tudtak innen pénzt szerezni, veszélybe került a finanszírozásuk.

Ez indította el az igazi bankválságot.

És bár ebben az időben egyre több európai politikus kritizálta az amerikai pénzügyi szektor felelőtlenségét, és arról beszélt, hogy ez egy kifejezetten amerikai, Európát elkerülő válság lesz, a Wall Street után rögtön egy európai városban tört ki a pánik: 

Londonban.

A londoni City a 70-es évek óta az úgynevezett offshoredollár- vagy eurodollár-piac központja volt, azaz itt úgy lehetett dollárügyleteket végrehajtani, hogy az kívül esett a Fed ellenőrzési hatáskörén. Ez majd 40 évig remekül szolgálta a briteket és az európai bankokat, London a világ egyik legfontosabb pénzügyi központjává nőtt, és a világ szinte minden bankja tartott itt fenn irodát, hiszen a brit hatóságok 2008 előtt még hencegtek is azzal, hogy szinte egyáltalán nem ellenőrzik a pénzpiacokat. Az amerikai bankfinanszírozás összeomlása Londont is magával rántotta, a londoni piac befagyása pedig még inkább padlóra küldte az európai bankokat, amik egyébként is rengeteg, épp bedőlő amerikai hitelt magában foglaló értékpapíron ültek.

Ezzel szemben az európai válságra nem bankválságként szokás hivatkozni, hanem a görög, az ír, a spanyol, az olasz és más államok adósságválságaként. Adam Tooze remekül bemutatja, hogy ez is a bankválságból következett, ugyanis mivel Németország, az EU legerősebb állama és az Európai Központi Banki akkori konzervatív vezetése még 2009-re nyilvánvalóvá tette, hogy nem lesz közös uniós válasz a válságra, a tagállamok egyedül próbáltak megbirkózni a helyzettel, ez pedig nem sikerülhetett.

Az ír kormány igyekezett garanciákkal menteni a saját bankjait, a görögök pedig elengedték az állami költéseket, hogy a lakosságot kíméljék arra az esetre, ha a megtántorodó bankok befagyasztanák a hitelezést. Az ír kormányt azonban csapdába ejtette, hogy a kedvező szabályozás miatt az ország bankszektora olyan hatalmasra nőtt, hogy amellett eltörpült az állami költségvetés is. A dublini bankmentő kísérletek így nagyon hamar az egekbe lökték az ír államadósságot, ami kezdett fenntarthatatlanná válni.

Görögországban szinte pontosan ugyanez játszódott le: Athén csak azt tette, amit az eurózóna legtöbb kormánya tett 2009-től, azzal a különbséggel, hogy a görög államadósság eleve magasabb volt az eurózóna átlagánál, ezért hamar el is úsztak. A Crashedben bemutatott adatok szerint egyébként Görögország a közkeletű vélekedéssel szemben egyáltalán nem az eurózóna gazdagabb tagállamain élősködött 2008 előtt, a görög államadósság ugyanis az euró bevezetése és 2008 között nemhogy nőtt, hanem épphogy csökkent, holott Athén épp ezekben az években használhatta volna ki, hogy az Európai Központi Bank elvben ugyanúgy kezelte a görög államkötvényeket, mint a német vagy a francia papírokat. A görög államadósság nem az eurót használó állam felelőtlen költekezése miatt nőtt meg, Görögország még a 80-as évekből, jóval az euró bevezetése előttről örökölte ezt a veszélyes adósságszintet.

A Fed (és évekkel később a japán jegybank meg az Európai Központi Bank is) rájött, hogy a válságból akkor lehet a leghamarabb kilábalni, ha stimulálják a piacokat. Ezért mindhárom nagy jegybank rendkívül alacsonyan tartotta a kamatokat, és nagyszabású kötvényvásárlási programokat indított. Európán és Észak-Amerikán ezek segítettek, azonban a stimulusok miatt rengeteg pénz áramlott a feltörekvő gazdaságokba és hagyományosan kockázatosabbnak tartott befektetésekbe is, hiszen itt többet lehetett keresni. Volt olyan feltörekvő gazdaság, ahol a kormány próbálta korlátozni a tőkebeáramlást attól tartva, hogy ha az ország gazdasága rászokik a külföldi pénzre, hatalmas lesz a pusztítás, ha egyszer ez a tőke elhagyja az országot.

Végül eljött ez a krízis is: mikor a Fed 2013-ban először kezdett játszadozni a kamatemelés gondolatával, tényleg azonnal megindult tőke visszaáramlása a feltörekvő piacokról. Ez a folyamat nagyon betett Törökországnak, Brazíliának, a Dél-Afrikai Köztársaságnak és Ukrajnának is. Ez is hozzájárult az ukrán válság kitöréséhez, Viktor Janukovics elnöknek és az ukrán kormánynak ugyanis pont ezért 2013 végén sürgősen pénzre volt szüksége. Ezt eleinte Janukovics az EU-tól remélte, de a beígért segélycsomagról végül kiderült, hogy nem elég nagy, és komoly áldozatokat is követel az ukrán politikai elittől. Az elnök ezért fordult Putyinhoz, és utasította vissza a társulási szerződés aláírását az EU-val, amivel végül Janukovics kiprovokálta az EU-párti kijevi tüntetéseket.

Hogy mennyire összefonódott a globális pénzügyi rendszer, azt Tooze hosszú, Kínáról szóló fejezetekkel is bizonyítja. Ezekből kiderül, hogy a válságra adott kínai válasz méretében csak az amerikaihoz hasonlítható: a Kínai Népbank (azaz a kínai jegybank) óriási stimulust indított be, a kormány pedig óriási infrastruktúra-beruházásokkal tolta meg a gazdaságot. Ezzel elérték, hogy a válság szinte teljesen elkerülje Kínát, a túlfűtött növekedés azonban mostanra kifejezetten labilissá tette a kínai gazdaságot: az építőipari cégek iszonyatos kapacitást építettek ki, amit most nem tudnak használni, nem véletlen, hogy 2015 óta folyamatosan tántorog a kínai tőzsde.

Ez a jövőre nézve is borús kilátásokkal kecsegtet, Kína ugyanis az elmúlt 10 évben teljesen integrálódott a globális pénzügyi rendszerbe, így egy ott kitörő komoly válságnak legalább akkora hatása lehet az elkövetkező években a nemzetközi gazdaságra, amilyen a 2008-as amerikai összeomlásnak volt.

Tényleg összeomlott a globalizált világrend?

A válság egyik legfontosabb utóhatásaként mindenhol Donald Trump amerikai elnökké választását, a Brexitet és a populista jobboldal európai előtörését szokás felhozni. Tooze szerint ezek az események még a 2008-as válság részei, és azt mutatják, hogy a gazdasági válság

átfogó politikai-társadalmi válsággá alakult.

Ezek mind olyan fejlemények, amik a 2008 előtti, a teljes globalizáció felé hatalmas lépésekkel haladó világban elképzelhetetlenek lettek volna. Míg 2008 előtt jegybankárok és politikusok mondtak olyanokat, hogy a nemzetállamok politikai döntései már nem számítanak, mert a világot globális piaci erők kormányozzák, Donald Trump azzal kampányolt, hogy ő a piaccal és a globalizációval szemben a kisemberek oldalára áll (aztán persze ugyanúgy telepakolta a kormányát Wall Street-i bankárokkal, mint előtte Obama, Bush vagy Clinton, de ez más kérdés). Míg 2008 előtt a globalizáció és a nemzetek közötti egyre mélyebb együttműködés egyirányú utcának látszott, Nagy-Britannia most épp kilép a válságkezelésből rettenetesen rosszul vizsgázó Európai Unióból, és más tagállamokban is erősödnek az EU-ellenes hangok.

Úgy tűnik, mintha a globalizáció erői visszaszorulóban lennének.

Adam Tooze szerint azonban ez csak a látszat, a válságban ugyanis a pénzügyi rendszer nem távolodott a globalizációtól, hanem pont sokkal közelebb lépett felé. Tooze szerint ugyanis a válság legnagyobb újítása, hogy az amerikai Fed túllépett az USA határain, és

a világ jegybankjává vált.

A Fednél ugyanis észrevették, hogy a világon mindenhol küszködnek a bankok azzal, hogy dollárt szerezzenek, ezért bizonyos jegybankokkal együttműködve a Fed különböző swap-ügyleteken keresztül nagy mennyiségű dollárt tett elérhetővé a világ több pontján is. A válságban tehát a Fed vált az egész világ végső hitelnyújtójává. Ezzel párhuzamosan az euróövezet küszködésével biztosabbá vált a dollár világpénz-szerepe is.

2013-tól pedig már jól látszott, hogy a Fed tényleg elfoglalta a globális jegybank szerepét, hiszen mikor megkezdődtek az egyeztetések a kamatemelésről, a vezetők nyilvánvalóvá tették, hogy az amerikai alapkamat meghatározásakor nemcsak az amerikai gazdaságra vannak figyelemmel, hanem más országok pénzügyi-gazdasági folyamataira is. Trump és követői szemszögéből nézve persze ez vérlázító, a Fednél viszont megértették, hogy az amerikai kamatszint valójában nemcsak az Egyesült Államokra hat, hanem Európára, Kínára és a világ minden országára. Tehát ha az amerikai kamatot úgy mozgatják, hogy azzal a kínai vagy az európai gazdaságnak komoly károkat okoznak, akkor azok a károk egészen biztosan vissza fognak gyűrűzni az amerikai gazdaságba is. Ilyen a tényleg globális pénzügyi rendszer: nincs már ország a világon, talán még Észak-Korea sem, amelyik teljesen elszigetelhetné magát a globális folyamatoktól.

A globalizációt tovább erősítette Kína és a jüan tényleges megjelenése a nemzetközi pénzügyekben. Peking régóta dolgozik a jüan világpénz-pozíciójának erősítésén, és a válság idején a ebben fontos új szövetségest kapott: Londont.

Az amerikai bankpiac küszködése idején új partnereket kerestek a brit főváros bankárai, a kínai bankok pedig örömmel ragadták meg az alkalmat, és nyitottak képviseleteket Londonban. Kína tehát nemcsak dollármilliárdos befektetésekkel árasztja el a világot, hanem pénzügyileg is nyitott a külvilág felé. Az EU-ból egyre kiszoruló, majd népszavazáson is a Brexit mellett döntő britek számára pedig evidens volt, hogy együttműködnek a kínaiakkal, még az amerikai rosszallás ellenére is.

Az EU, ami az elmúlt 10 évben mindig a lehető legrosszabb döntéseket hozta

Tooze könyve az Egyesült Államok mellett természetesen az Európai Unióval foglalkozik a legtöbbet, bemutatja, ahogyan az EU vezetői tárgyalásról tárgyalásra képtelennek bizonyulnak a válság megfelelő kezelésére. Az Európai Központi Bank élére 2011-ben kerülő Mario Draghi végül 2013-ra valamelyest gatyába tudta rázni az európai értékpapírpiacokat, de az elvesztegetett évek uniós állampolgárok millióit tették tönkre, és behozhatatlannak tűnő versenyhátrányba vetették Európát a világ két másik erőközpontjához: az Egyesült Államokhoz és az erősödő Kínához képest.

Az egészben pedig az a legelképesztőbb, hogy a több mérce szerint is világ első számú gazdasági hatalmának számító EU vezetői éveket tudtak tökölni egy olyan ország adósságán, aminek éves GDP-je az EU éves GDP-jének kevesebb, mint 2 százalékát teszi ki. A gond az volt, hogy a görög állampapírok jelentős részét európai bankok vásárolták össze, tehát, ha az eurózóna vezetői engedték volna a görög adósság átstrukturálását, vagy elengedtek volna belőle, akkor az azt jelentette volna, hogy német, olasz, francia és spanyol bankoknak okoztak volna veszteséget. Ezeket a bankokat pedig az anyaországnak kellett volna kisegítenie, ami meg az anyaország adósságát növelte volna, ami meg spanyol, olasz és akár francia adósságválsághoz is vezetett volna.

Félreértés ne essék, az eurózóna országai bőven ki tudták volna gazdálkodni ezt a pénzt, hiszen a francia, a német és a Benelux-államok adósságaival semmi problémája nem volt a piacnak a válság idején. A német kormány és személyesen Angela Merkel kancellár azonban elzárkózott a közös EU-s fellépéstől, mondván, hogy ezzel gyakorlatilag a német adófizetők pénzén stabilizálnák az eurózónát. Tény, hogy a közös válságkezelés a németektől követelte volna a legtöbb pénzt, de egyrészt Németország tényleg minden szempontból a legnagyobb és legfontosabb EU-tagállam, másrészt az euró használatából leginkább Németország profitált, bizonyos értelemben a többi eurót használó ország kárára is.

A német adófizetők többsége azonban a német gazdasági sikert nem az euró kedvező hatásaiból, a mesterségesen alacsonyan tartott bérekből és a német kereskedelmi mérleg iszonyatos többletéből vezeti le, hanem egyszerűen abból, hogy a német egy ennyire takarékos és fegyelmezett nép. Merkel pont ezért minden EU-s válságtanácskozásra úgy ment, hogy tudta, ha belemegy a közös válságkezelésbe, vagy bármibe, ami közös válságkezeléshez vezet, akkor őt otthon keresztre feszítik a kelet-németek segélyezésétől amúgy is rég megcsömörlött nyugat-német választók. A német kormány álláspontja szerint ők a takarékosságukkal és az exporttöbbletükkel példát mutatnak a többi EU-tagállamnak, és ha mindenki ezt a példát követné, semmi baj nem lenne. Az viszont nem esett le nekik, hogy a legtöbb EU-tagállam épp a németek miatt nem tudná követni ezt a példát még akkor sem, ha akarná.

Merkelt sem Nicolas Sarkozy francia elnök, sem az őt követő Francois Hollande, de még Barack Obama sem tudta jobb belátásra bírni. A kancellár persze arra is alapozhatta az érvelését, hogy nem sokkal a 2008-as válság előtt az EU állampolgárai több országban is népszavazáson utasították vissza az Európai Alkotmányt, majd 2007-ben az azt helyettesítő Lisszaboni Szerződés ratifikációja sem volt zökkenőmentes, így megbicsaklott a vízió, ami szerint az EU tagállamai folyamatosan egyre mélyebb szövetséget alakítanak ki, és a folyamat végén az Európai Egyesült Államok áll. Ezt a nézetet Merkel és pártja nem is támogatta, ők a jelenlegi intézményi keretek megtartásával a nemzetállamok együttműködésében hittek.

Innen visszatekintve azonban jól látszik, hogy a 2008-ban válságba kerülő bankszektor rég túlnőtt az EU és az eurózóna egy-egy tagállamán, hatékonyan szabályozni - és akár megmenteni - csak közös akciókkal lehetett volna.

Ezek hiányában viszont az eurózóna vezetői évekig eljátszották, hogy a görög államadósság rendben törleszthető, csak egy kis takarékosság kell hozzá. Közben az Athénra kényszerített megszorításokkal évtizedekre megnyomorították Görögországot, és magasról tettek a görög nép politikai döntéseire is. Wolfgang Schauble német pénzügyminiszter például több eurózóna-tanácskozáson is arról beszélt a Görögországot képviselő Sziriza-kormány tagjaival vitatkozva, hogy a piac sokkal fontosabb a demokráciánál. Nem csoda, hogy a válságkezeléssel láthatóan bénázó EU, annak élén pedig az ilyeneket hangoztató német kormány miatt az elmúlt 10 évben korábban soha nem látott mértékben ábrándultak ki az emberek az unióból.

Honnan jön a következő válság?

A Crashed minden korábbi munkánál mélyebben és tágabban elemezte az elmúlt 10 évet, így megalapozottabbak a jóslatai is. Mivel az utóbbi években emberemlékezet óta az egyik leghosszabb folyamatos növekedési ciklust éltük át, már mindenki azt várja, honnan jön majd a következő krízis. Adam Tooze szerint viszont még az sem biztos, hogy a 2008-ban kirobbant gazdasági válságnak vége van.

Tooze elemzése szerint a következő krízis Kínából indulhat, ugyanis az elmúlt 3 évben a kínai vezetés láthatóan küszködik azzal, hogyan szolgálja ki a kínai gazdaság hatalmasra duzzasztott kapacitásait. A gazdaság túlpörgetése tehát abban ugyan segített Kínának, hogy megmeneküljön a válság első rengéseitől, mostanra viszont éppen ez teszi labilissá nemcsak a kínai, de az egész világgazdaságot.

Ha kínai tőzsde mostani eséséből országos gazdasági összeomlás lesz, azt nagyon hamar érezni fogják az ázsiai piacok, London és nem sokkal később az Egyesült Államok is.

Trump elnökségében az igazi kockázat pont az, hogy ha eljön az idő, vajon felismeri-e, hogy amerikai elnökként nemcsak az amerikaiak, hanem a nemzetközi közösség érdekében is cselekednie kell. Mert ha nem, akkor nagyon mély, és nagyon súlyos válságok elé nézünk a jövőben. Hiába harcolnak a politikusok a globalizáció ellen, a világ országai összekapcsolódtak, és hatnak egymásra. Aki azt állítja, ő ki tudja vonni az országát a nemzetközi piaci folyamatok hatásai alól, hazudik.

Közben persze az is látszik, hogy a szegények és a középosztály nagyobb része a világ legtöbb országában nagyon megszívta ezt a válságot, éppen ezért alakult ki érthető ellenszenv a nemzetközi pénzügyi rendszer, és az azzal szövetségben álló nemzeti elitek felé. A közgazdaságtan egyik legfelkapottabb témái a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek lettek, és ezekre a kihívásokra érdemi választ még egyetlen állam sem adott. Hogy ez az elitellenesség idővel szétfeszíti-e a ma ismert kapitalizmust, még nem tudni, de az elég valószínű, hogy ha tényleg megdől ez a világrend, azt nem ússzuk meg annyival, mint amin az elmúlt 10 évben keresztülmentünk.

De vannak olyan szakértők is, akik szerint a Nyugat igazán már sosem fog felépülni ebből a válságból. 2013-ban a Clinton- és Obama-adminisztrációban is dolgozó Larry Summers (aki azóta a Harvard elnöke is volt) egy 2013-as beszédében leporolta az úgynevezett tartós stagnálás elméletét. Ez azt mondja, hogy a gazdaságban eljöhet egy időszak, amikor az emberek inkább megtakarítanak, a beruházások pedig folyamatosan csökkennek, így a gazdasági növekedés is megáll, inkább stagnálás váltja fel. Ez elöregedő társadalmakban magától értetődő, márpedig a legtöbb nyugati ország lakossága éppen öregszik. De más változások is mutatnak efelé: az egyik legfontosabb nyugati húzóágazat, az internet és az azt kiszolgáló technológia például sokkal kevésbé beruházásigényes iparág, mint mondjuk korábban a kohászat, a vasút vagy az autóipar volt.

Ez az elmélet megmagyarázza azt is, miért nem indult be a hitelezés 2008 után a bankmentőcsomagok ellenére sem. Azért, mert hiába hiteleztek volna a bankok, senki nem akart beruházni. Summers 2013-as beszédében azt fejtette ki, hogy szerinte már 2008 előtt is a tartós stagnálás volt jellemző az amerikai gazdaságra, a növekedést ugyanis csak a túlfújt ingatlanlufi hajtotta. Hiszen ma már mindenki egyetért abban, hogy 2008 előtt túl alacsony volt a kamat és túl laza a pénzpiaci szabályozás. Ebből viszont annak kellene következnie, hogy az amerikai gazdaság hatalmas növekedési rohamot élt át. Ez azonban nem igaz, 1990 és 2008 között az éves GDP-növekedés átlagosan nem volt 3 százalékos sem, a nagyobb, 4 százalék körüli kiugrásokat pedig vagy az úgynevezett dotcom-lufi (az internetes cégek túlértékelése az ezredforduló körül) vagy az ingatlanlufi indokolta. Summers szerint erre a problémára egy új New Deal lehetne a megoldás, az amerikai államnak kellene költekeznie, és felújítani az USA évtizedek óta romló infrastruktúráját. A nagy út-, csatorna- és reptérépítések minden bizonnyal újra megfelelő jövedelemhez juttatnák a középosztályt, így az egyenlőtlenségek növekedése ellen is fel lehetne lépni így, de hogy mi lenne az állami beruházások miatt megszaladó államadóssággal, arról már megoszlanak a vélemények.

Az utóbbi 30 évet végignézve azonban úgy tűnik, hogy a piac, ha magára hagyják, nagyon szeret lufikat fújni, és ahogy a világ pénzügyi rendszere egyre jobban összekapcsolódik, minden lufi kipukkanása egyre fájdalmasabb lesz.

Ahogy a napokban mindenki láthatta, Magyarországnak csak akkor van jövője, ha lesz független sajtója. Ezt olvasóink is így gondolhatják, hiszen

ALIG EGY HÉT ALATT REKORDÖSSZEGGEL, 5 MILLIÓ FORINTTAL SEGÍTETTÉK A 444 MŰKÖDÉSÉT.

Ahhoz, hogy a 2019-ben is megőrizhessük függetlenségünket, a Te támogatásodra is szükségünk van. A célunk 2018 végéig 50 millió forintot összegyűjteni az olvasóinktól, akik ebből 41 milliót már össze is dobtak. Nagyon köszönjük!

DE HOGY TÉNYLEG ELÉRHESSÜK A KITŰZÖTT CÉLT, KÉRJÜK TÁMOGASD MÉG IDÉN A 444-ET!

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.