Nigériai fodrászat, pakisztáni étterem, török közért, albán pék - Séta a legszínesebb magyar utcában

Nem szerepel a címlapokon, mert hát nincs is benne semmi rendkívüli, de mellesleg a Népszínház utcában pont azt lehet látni, amivel a kormány évek óta riogatja a választókat, az apokalipszist magát, amitől minden áldott nap meg is védi a magyar nemzetet:

az utcában sok külföldi él és dolgozik, és egy részüknek más színű a bőre, sőt a vallása is más.

Jellemző jelenet volt, amikor márciusban a Kormányinfón megkérdezték Lázár Jánost, hogy ha elhíresült videójában a bécsi utcákat ennyire rémisztőnek találja, akkor mi a véleménye a VIII. kerületi utcáról, ahol több üzletet is közel-keletiek vagy afrikaiak üzemeltetnek. Lázár nem tudta, hol van a Népszínház utca, de arra tippelt, hogy nem élnek ott bevándorlók.

A Sétaműhely által szervezett városi sétán nem a politikusi lózungokról volt szó. A sétavezető annyit többször is elmondott, hogy szerinte a bevándorlás nem fekete-fehér kérdés, és a Népszínház utcában a sok szimpatikus üzlet mellett vannak olyan helyek, amelyekben rendszeres az ilyen-olyan illegális tevékenység - de a szervezőknek láthatóan nem az volt a céljuk, hogy a kormányzati propagandát cáfolják vagy igazolják.

Pont attól volt jó ez a séta, hogy nyugodtan, oldottan lehetett nézelődni és beszélgetni az itt élő külföldiekkel.

A Népek, színek, házak – Öt kontinens egy utcában címen meghirdetett sétára jelentkezőket dr. Kármán Marianna afrikanista kalauzolta, aki tényleg vég nélkül tudott érdekesen mesélni Észak-Afrikáról és a Közel-Keletről, illetve a kutatások és tolmácsolások révén szerzett személyes tapasztatairól a magyarországi bevándorlókról. Épp ezért éreztem időpazarlásnak, hogy hosszasan sorolta az adatokat a Blaha Lujza tér és a Népszínház utca kulturális emlékeiről. Mert persze a régi Nemzeti Színház sztorija és Blaha Lujza szerelmi élete is érdekes, meg az is, hogy milyen építészek tervezték a Népszínház egy-egy gyönyörű régi házát, vagy hogy a 4-es metró építése hogy s mint alakult - de ezek egyrészt nem tartoznak szorosan a séta tárgyához, másrészt pedig sokkal többet tud róla a célközönség, mint a környék új lakóiról.

A budapesti városi séták gazdag kínálatában vannak különleges helyek és kaficántos útvonalak, de ennek pont az egyszerűsége az erénye: három óra alatt járjuk végig a nem túl hosszú utat a Blaha Lujza tér és a Teleki tér között, és közben néha benézünk egy-egy üzletbe.

Kármán Marianna mesél arról, hogyan fogadta afrikai pártfogoltjait az „irodájában”, vagyis a McDonalds egyik asztalánál még a 2015-ös menekültválság előtti békeidőkben. Megállunk a kilencvenes évek elejétől működő kínai étterem előtt, amely még a bevándorlás korábbi időszakának terméke. (A Népszínház utcai kínai jelenlét elmúlt száz évéről pont pár napja írtunk részletesen.)

Beülünk egy mangó lasszira és egy pakorára a kasmíri étterembe a Víg utca sarkán, amely a hírhedt késdobáló kocsma, a Potyka helyén nyílt meg, és az egymással finoman szólva is feszült viszonyban lévő India és Pakisztán ide szakadt polgárai főznek benne együtt (elég jól). Beszélgetünk

a pultban álló, mosolygós sráccal, aki Újdelhiből érkezett, és hamarosan a gödöllői egyetemen áll neki a doktorijának.

Elhaladunk a sok call center és fodrászat mellett, és az utóbbiak közül az egyikbe be is térünk. Itt a tükör mellett a Biafrai Köztársaság zászlaja lóg, hiszen a fodrász és a haverjai is igbók. A Nigéria délkeleti részén élő nép pedig a mai napig ápolja a rövid életű szakadár állam emlékét.

Amikor megkérdezik a tulajt, hogy miért pont fodrászatot nyitott, kissé meglepődve válaszolja, hogy hát azért, mert ez a szakmája. Ilyen frizurákat lehet kérni tőle:

Teázunk török közértben, a desszertet pedig az albán pékségben kapjuk - de azért mindent nem mesélek el. Aki sokat jár a környéken, annak

ez a sokszínűség a hétköznapok része,

de aki nem, annak érdemes egyszer bepillantani ebbe az izgalmas, de egyáltalán nem extrém világba.