Már száz éve is kereskedtek kínaiak a Népszínház utcában

„Világvárosi, nagy nemzetközi tarkaságban gyarapszik a nagyszerű panorámájú dunaparti korzó, amióta igen apró lábaikkal itt tipegnek bő fekete nadrágban kék, piros és sárga kabátkában a kínai nők és gyermekek”

– így kezdődik az Új Idők című folyóirat 1913-as cikke, ami nem is annyira a Budapesten élő kínaiakról szól, mint a kínai copfok eltűnéséről, és a szerző saját emlékeiről azokról az időkről, amikor Kínában ismerkedett a kínaiakkal. A cikkből azonban kiderül, Magyarország sem maradt ki a kínai migráció azon hullámából, amikor a 20. század elején sok európai városban feltűntek, és főleg artistaként vagy utcai árusként keresték kenyerüket az ázsiai bevándorlók.

Az izgalmas korabeli cikkek és fotók a Józsefváros régi fotókon nevű nosztalgiacsoportban tűntek fel. A csoporttagok eléggé meglepődtek, amikor egyikőjük egy olyan képet osztott meg, amely Budapest nyolcadik kerületében, a Népszínház utca és a Csokonai utca sarkán készült 1913-ban, és kínai árusok láthatók rajta. Az is jól kivehető a képen, hogy a kínaiak –  azért, hogy megkülönböztessék magukat a japán kereskedőktől – nemzeti kokárdát viselnek. Sokan elképedtek, hogy a Józsefvárosban, pontosabban a sokszínűségéről ismert Népszínház utca környékén már több mint 100 éve is jelen voltak a kínai árusok, arról pedig, hogy annak idején a japánokkal osztoztak a vevőkön, a többség tényleg soha életében nem hallott. Pedig már a század elején megjelentek Budapest utcáin, igaz, nem voltak túl sokan, és nem is maradtak túl sokáig.

Fotó: Müllner János fotója, Google Maps,444.hu

Az első hullám

A kínai elvándorlás a rabszolgaság megszűnésével kezdődött meg, amikor hirtelen nagy szükség lett a képzetlen munkásokra az Egyesült Államokban és az egykori gyarmatokon. Az ezt követő években indiai és kínai kulik végeztek el minden olyan munkát, amit más nem csinált meg, ők dolgoztak a bányákban, az építkezéseken, és sok helyütt szinte házi rabszolgaként tartották őket. A másik nagy hullám a császárság 1911-es megszűnése, a Kínai Birodalom összeomlása után jött, ekkor azonban inkább a tanult rétegek hagyták el a zűrzavarba süllyedő országot, és inkább Délkelet-Ázsia felé vették az irányt.

Budapesten a 20. század első évtizedében bukkantak fel az első kínai bevándorlók, 

és kenyerüket úgy keresték, hogy az utcán, illetve kávéházról kávéházra járva kínálták portékájukat. Többnyire kis szobrokat, porcelánt, legyezőket, ékszereket árultak, ezek egy részét maguk készítették.

„Jó ismerőse minden budapesti kávéházlátogatónak az a sok vágott szemű, sárga képű japán és kínai fiú, akik dadogó beszéddel, fogatlan szájuk mosolyával kínálják furcsa, különös, szürke és barna porcelánjaikat. Az árusok valóban japánok és kínaiak, az áruk azonban annál kevésbé azok. Nagyon ügyesen utánzott japán és más ázsiai motívumokból készíti ezeket számos cseh gyár” – írja a Pesti Napló szerzője 1913-ban. 

A cikk egyébként arról szól, hogy a gazdasági válság rosszat tett az eddig egymás mellett békésen megférő kínaiak és japánok viszonyának, a pangó üzlet miatt a japánok a kínaiakat okolták, így kitört a lap által porcelánharcnak hívott miniháború. A japán árusok, akik összesen úgy ötvenen lehettek, ekkor már legalább öt éve éltek Budapesten, a kínaiak viszont csak másfél évvel korábban érkeztek, és csak fele annyian voltak. A hatóságok már akkoriban is engedélyhez kötötték az árusítást, ami a kínaiak többségének nem volt, de ez sokáig nem okozott gondot, mert az utcai mozgóárusokra vonatkozó előírások még szabályozás alatt voltak, így a rendőrök nem foglalkoztak velük. A japánok viszont elhatározták, úgy szabadulnak meg kínai ellenfeleiktől, hogy szépen felnyomják őket az engedély hiánya miatt, és ez esetben sikerrel is jártak. A cikkben sajnálkozik is a szerző, hogy a szorgalmas, nagyon önmegtartóztató életet élő kínaiak már szedik is a sátorfájukat, fel is mondták már „nyomorúságos lakásukat, e héten már el is hagyják odújukat. Valószínűleg követni fogja őket a többi is” – írja. Az újságíró ebben tévedett.

Bár a korabeli írások sokban eltérnek, és más szemmel látják a Budapesten élő kínai közösséget, de van néhány dolog, amiben minden feljegyzés hasonló képet mutat. Az egyik a nyomorúságos lakhatási körülmények. A leírások szerint a kis csoportokban érkező árusok nagyon spórolósak voltak, és az albérleten is megfogtak minden fillért. Nagy csoportok laktak apró kis lakásokban, szobákban, többnyire a földön aludtak, de nagyon rendesen éltek. A másik fontos jellemző, hogy kedves, mosolygós, szerény, könnyen megkedvelhető embereknek írták le őket szinte kivétel nélkül, még akkor is, ha ugyanabban a cikkben sárga veszedelemként hivatkoztak a kínaiak megjelenésére Európában.

Az első hullámban érkező kínaiak az akkori riportok szerint Józsefvárosban, a Szövetség-utca 4. és 17. szám alatti házakban, valamint az egyik Huszár-utcai házban laktak. Más források említik az egykori bordélyról híres Conti (ma Tolnai Lajos) és a Salétrom utcát is.

A mérsékletnek, igénytelenségnek, önmegtagadásnak példátlan esetei

Ilyen-olyan okokból időnként összeírták, hány kínai tartózkodik Magyarországon, persze több-kevesebb sikerrel. 1914-ben azért határozták el a hatóságok, hogy listázzák őket, mert felmerült, hogy Oroszországnak kémkednek. Hamar kiderült, hogy a gyanú megalapozatlan volt, de volt egy olyan pozitív hozadéka, hogy az akkori nyomozásnak köszönhetően most egy kicsit pontosabb képet kaphatunk arról, hogyan kerültek ide és hogyan éltek a 20. század eleji Budapesten a kínaiak. A kémkedés ügyében nyomozó Nánássy László detektívcsoportfőnök roppant érdekes beszámolót készített, melyben kijelenti, hogy a kínaiak egyáltalán nem gyanúsak, és egyáltalán nem orosz kémek. 

Azért jöttek Budapestre, hogy pénzt keressenek, és szerény életmódjuk mellett abból félretegyenek.

A detektív szerint abban az évben hatvankét kínai élt a fővárosban, többségük Kína Hupej nevű tartományából indultak útnak, mert hazájukban egyszerűen nem tudtak megélni. Azért vállalkoztak a kalandra, mert azok a honfitársaik, akik már jártak Európában, kisebb vagyonnal tértek haza. A jelentés azt írja, a bevándorlás csupán néhány éve kezdődött meg, és a csoportosan érkező kínaiak csak néhány hónapig tartózkodnak Magyarországon, aztán továbbállnak. Mandzsúrián keresztül érkeznek, előbb Oroszországban töltenek néhány hónapot, majd innen indulnak Nyugatnak. 

„Itt, Budapesten kerülik a feltűnést, egységes kolóniát nem is alkotnak. Nyolcas-tízes csoportokra oszlanak és a főváros legkülönbözőbb részeiben bérelnek lakást. Most a Conti-utca 23., Salétrom utca 4., Óvoda utca 39., Grassalkovich utca 16. számú házakban és a Predeal-szállodában laknak” – írja a beszámolóról Az Est 1914. június 5-ei száma.

„Kóborlás közben kétféle mesterséget űznek. Egy részük zsírkőből farag fantasztikus szobrocskákat, másik részük selyempapírból való virágokat, papírdíszeket és gyermekjátékokat készít. Reggel már öt órakor felkelnek és délután három-négy óráig dolgoznak. Azután indulnak csak el otthonukból, bejárják a főváros utcáit, kávéházait, vendéglőit és mosolyogva kínálják áruikat. (...) A rendőrség természetesen azt is kutatta, hogy a kínaiak költekezése a keresetükkel arányos-e? A vizsgálat a mérsékletnek, igénytelenségnek, önmegtagadásnak példátlan eseteit konstatálta” –olvasható a lapban.

Ugyancsak ebből a jelentésből derül ki, a kínai csoportok tagjai sosem ettek húst, és a konyhát a férfiak vezették, illetve hogy egy élelmes kínai gyorsan elleste a magyar szállásadóktól, hogyan kell uzsorázni: a Conti utca 23. számú házban 90 korona negyedévi bért fizetett egy lakásért, melyet honfitársainak napi 7 koronáért adott albérletbe. Neki annyira bejött itt az üzlet, hogy a cikk írása idején már két éve élt Budapesten, és szép kis vagyont szedett össze. A beszámolóban szó esik arról is, hogy a kínai közösségben többen szívtak ópiumot.

Csakhogy ez a jelentés nem sokkal az első világháború kitörése előtt készült, ami aztán a kínaiak megítélésén is sokat változtatott.

Kétszer váltak ellenséggé, de először csak véletlenül

A kedélyes hangulatú rendőrségi jelentés elkészülte után nem sokkal kitört az első világháború, amelybe Japán az antant hatalmak oldalán lépett be. Ezzel egycsapásra ellenséggé váltak Magyarországon, aminek sajnos a kínai árusok itták meg a levét. Korábban a magyarok leginkább hosszú copfjaikról ismerték meg őket, de az új kínai kormány kötelezte állampolgárait, hogy nyírják le a hajukat, így sok magyar azt hitte rájuk, hogy japánok. A problémáról egy 1914 júniusában írt cikkben meg is emlékeztek. „Japán hadüzenete óta a japáni házalók csodálatos gyorsasággal eltűntek Budapestről. A ravasz népség jól tudta, hogy az ő terük most már megszűnt, sőt — nem számolva a mi közönségünk türelmével — azt hihették, hogy veszedelem fenyegeti őket. Japán utcai árus nincsen ma Budapesten, s akik a mikádó országának háborús állásfoglalása miatt a fekete levest kezdték inni, mind kínaiak” - írták. A kínaiak azonban gyorsan reagáltak, és bár egyikük sem beszélt szinte semmit magyarul, még a számokat is az ujjaikon mutatták, mind megtanulták ezt az egyszerű mondatot: Nem Japán, Kína! Ha valaki japánnak nézte, és el akarta zavarni őket, azonnal be is dobták. Sajnos ez vezetett ahhoz, hogy a kávéházak közönségének idővel a kedvenc szórakozása lett, hogy elkezdték szidni őket, csak hogy aztán nagyot nevethessenek a furcsa akcentussal elhadart mondaton.

Az újabb fordulatot az hozta, hogy a semlegességét 1914 augusztusában kinyilvánító Kína 1917. augusztus 14-én háborúba lépett az antant oldalán. Bár korábban volt fenyegetőzés, egy kínait sem utasítottak ki emiatt a magyar városokból. A Budapesti Hírlap 1917. május 11-ei számában sértett hangú hírt olvashatunk a lap tudósítójától, aki azt írja, „új ellenségeink sorában – a kik ujabban megüzenték, még pedig csak Németországnak a háborút – ott látjuk jó öreg barátunkat, Kínát.” 

Fotó: Pesti Napló/Arcanum

1920-ban, amikor újra összeírták a Budapesten élő idegeneket, összesen kilenc kínai szerepelt a listán, akik artisták voltak, illetve egy-két tanulmányúton lévő orvos.
A mérsékelten konzervatív Pesti Hírlap, amely az első világháború idején félmilliós példányszámot is elért, 1924 májusában arról ír, leapadt a kínai kolónia Pesten, de megjelentek a japánok. Felidézik, hogy egykor minden budapesti kávéházban találkozni lehetett„női és férfi kínai házalókkal, akik elnyűtt kosaraikban egy-két rosszul kiejtett magyar szó tudásával szerényen kínálgatták áruikat.” A tájfun lehellete Pesten című írásban szó esik arról, hogy több országban – főleg a munkáspártok nyomására – lezárták a kaput a japán és kínai bevándorlók előtt, és ma már vicces olvasni, hogy Orbán Viktor egyik kedvelt fordulatát is beleszőtték: „a sárga faj tájfunjának hírhozói csakhamar kimutatták, hogy a kínaiak és japánok terjeszkedése új népvándorlás veszedelmeivel fenyegetik Európát, Amerikát, sőt Ausztráliát is.” Bár azt is hozzáteszik, hogy a kínai és japán bevándorlás egyáltalán nem veszedelmes Magyarországra, sokkal inkább a hasznára lehet. A cikk szerint akkoriban csupán tizenöt kínai élt a fővárosban.

A lap egy évvel később – mivel olvasóikat nagyon érdekelte a téma – nagy riporttal jelentkezett, amelyben a Budapesten élő színesbőrűekről értekezik. Az írásban leszögezik, az Egyesült Államokban nagyon nehéz a feketék sorsa, viszont

„Budapesten nem érezheti a néger azt az elszigeteltséget, ami az amerikai városokban elkeseríti.”

Szerintük ezt az is igazolja, hogy az idegenrendészet nem is tartja nyilván a feketéket, mint külön fajt, csak mint bármilyen más idegent – állampolgárságuk szerint. Újra felidézik azokat a háború előtti időket, amikor még a kínaiak is sokkal többen voltak,„egész kis kolónia élt Budapesten és főként a Klauzál és a Szövetség-utcákban tömeglakásokba összezsúfolva laktak. Padlón aludtak a bútort nélkülöző szobákban. Mivel ezek a tömeglakások valóságos járványfészkekké váltak és a kínai árusok a rendőrségi jelentkezést is szívesen elmulasztották, sűrűn razziáztak lakásaikon. A háború idején aztán leapadt a pesti kínaiak száma, holott közülük egyet sem utasítottak ki.”

1925-ben nagyjából ötven kínai élt Budapesten, páran nagyobb vidéki városokban is megfordultak. Ez csak becsült szám, hiszen sem érkezésüket, sem távozásukat nem jelentették be sehol. A húszas évek második felében már nem Józsefvárosban, jellemzően inkább a Csikágónak nevezett külső VII. kerületben, a Keleti környékén laktak.

A kínaiak megítélése, ahogy az a fentiekből is látszik, mindig épp az idők szelének megfelelően változott. A gazdasági konszolidáció éveiben újra szárnyra kapott a pletyka, hogy rengeteg kínai lepte el Pestet, és 

azzal a lendülettel meg is vádolták őket azzal, hogy bolsevista propagandát terjesztenek és lánykereskedelemmel foglalkoznak. 

Az erről szóló hírek nyomán végül a rendőrség is nyomozni kezdett, és 1926 májusában letartóztattak 15 kínait. Kiderült, hogy mindannyian dísztárgyak árusításával foglalkoznak, és egyáltalán nem beszélnek magyarul. Nyolcukat, mivel nem volt tartózkodási engedélyük, kitoloncolták, a többieket pedig továbbra is őrizetben tartották, hogy kivizsgálják a „mögöttük álló titkos szervezeteket”. Ekkor lépett közbe a kínaiak érdekeit képviselő dán főkonzul, Fleischl Sándor, aki arra kérte a főkonzulátus jogtanácsosat, Dr. Révész Károlyt, lépjen közbe a letartóztatott kínaiak érdekében. A miniszteri tanácsosok tárgyalásain aztán a jogtanácsos bemutatta a statisztikákat, melyek szerint az országban összesen 50 kínai él, nem ezer vagy több ezer, és hangsúlyozta, hogy ezek az emberek csak kereskedni jönnek hozzánk és más európai országokba, nem azért, hogy a fennálló politikai rendet felborítsák. Révész Károly a főkonzulátus nevében kérte arra a belügyminisztert, hogy ne üljön fel a rossz szándékú híresztelésnek, és ne vegzálja a békés kínai embereket.

A tárgyalások vége az lett, hogy a kínaiak helyzetét rendezték, kiállították igazolványaikat, és csak azok ellen folytattak le eljárást, akik illegálisan tartózkodtak az országban. Cserébe a főkonzulátus arra kérte a bécsi kínai nagykövetséget, hogy akadályozzák meg, hogy kínai árusok jöjjenek Budapestre, mert a magyar kereskedők nem bírják el a konkurenciát. A kommunista propaganda és a lánykereskedelem ügyében végül lezárult a nyomozás, senki ellen nem emeltek vádat. A következő években még időről időre megvádolták őket azzal, hogy az oroszoknak kémkednek, majd ezek a hangok is elcsitultak.

A Budapesten élő, pontosabban pár évet töltő, folyton cserélődő kínai árusok feltehetően a nagy gazdasági világválság idején tűntek el az országból, és egészen a rendszerváltást követő újabb nagy hullámig a főváros el is felejtette, hogy valaha itt jártak.

A független magyar sajtónak soha nem volt olyan nehéz dolga, mint a járvány alatt.

A kormány nem enged újságírókat az egészségügyi intézmények közelébe, és a járvánnyal kapcsolatos legalapvetőbb adatokat sem osztja meg a nyilvánossággal. A közmédia és a többi propaganda csatorna mindent megtesz a valós helyzet elkenéséért.

A 444-en az elénk állított akadályok ellenére is be tudjuk mutatni, hogy áll a járvány Magyarországon és a világban. A pontos számokat, aktuális trendeket bemutató grafikonjainkból, infografikáinkból több millióan tájékozódnak.

Az ezeket összegyűjtő járványadat-oldalunk az utóbbi hónapokban átvette a közszolgálati média szerepét. Olvasóinkat ezzel nem csak tájékoztatjuk, hanem segítünk nekik egészségesnek maradni, és megőrizni szeretteik egészségét is.

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.