• 1979 és 1989 között volt egy évtized, amikor meg lehetett volna menteni a világot a globális klímakatasztrófától.
  
• Most viszont már túlvagyunk azon, hogy azt, ami történik, finoman csak globális felmelegedésnek hívjuk.
  
• Most már inkább a károk minimalizálására kell koncentrálni. Ezt viszont el kéne kezdeni minél előbb.
• A vállalatok és az államok sokat hangsúlyozzák, hogy sok múlik az egyes embereken, azon, hogy hogyan élnek.
• De a valóság az, hogy túl kevés múlik rajtunk.

A cégeknek nagyon kényelmes arról beszélni, hogy az emberek hogyan tudják megállítani az éghajlatváltozást címmel írt cikket a Fast Company arról, hogy ugyan erkölcsileg helyes rávenni az egyes embereket, hogy csökkentsék ökológiai lábnyomukat, de nem szabad hagyni, hogy eltereljék a figyelmet a valódi felelősökről.

Arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni azért, hogy a globális felmelegedést 1,5 °C alatt tartsuk, válaszul egy gyors kereséssel olyan cikkeket találhatunk, amik az egyéneknek többek között ilyesmiket javasolnak:

• Autó helyett használják a tömegközlekedést.
  
• Hosszabb utakra inkább vonattal menjenek, mint repülővel.
  
• Kevesebb húst és több zöldséget egyenek.
  
• Kapcsolják le a lámpát, ha elhagynak egy szobát.
  
• Zárják el a vizet zuhanyzáskor, amíg besamponozzák a hajukat.
  

A fő üzenet az, hogy a klímaváltozást az egyes emberek szokásainak megváltoztatásával lehetne elérni. Ebben van is valami, mindannyian hozzájárulunk a globális felmelegedéshez, és mivel több mint 7 milliárdan élünk a bolygón, az egyének kis cselekedetei összeadva nagy hatást gyakorolhatnak. Még fontosabb, hogy ha megváltoztatjuk a fogyasztói szokásainkat, azzal befolyásolhatjuk a cégeket, amik így fenntarthatóbbá tehetik a termelési módszereiket, vagy környezetbarátabb termékekkel állhatnak elő.

De a cikk szerint nem kellene az egyes személyek feladatává tenni a klímaváltozás elleni fellépést, ugyanis ők statisztikailag ártatlanok, és inkább a kormányoknak és az ipari szereplőknek kellene felelősen viselkedniük. Az egyes emberek csak a saját magatartásukért vállalhatnak felelősséget, de a kormányok hozhatnak olyan törvényeket, amik egész iparágakat és az egyes egyéneket is arra kényszerítenek, hogy fenntarthatóbb módon járjanak el.

Persze a fogyasztók ereje is lehet nagy, de sehol sincs a nemzetközi cégekéhez képest, ezeket pedig csak a kormányok tudják rákényszeríteni a váltásra. Általában úgy tekintünk a kormányokra, mint választott testületekre, amiknek az a dolguk, hogy megvédjék az állampolgáraikat. De miért van az, hogy hagyjuk, hogy elhárítsák a felelősséget, csak mert egyszerűbb egyéneket cselekvésre buzdítani?

Ha a fosszilis-tüzelőanyag-ipar és a legtöbb szennyezést kibocsátó országok nem változtatnak a hozzáállásukon, a század végére 4 fokkal is nőhet a Föld átlaghőmérséklete.

A CDP környezetvédő szervezet 2017-es jelentése szerint mindössze 100 cég tehető felelőssé az 1988 óta történt károsanyag-kibocsátás 71 százalékáért, és ugyanebben az időszakban csak 25 cég és állami tulajdonú vállalat felelt a globális ipari kibocsátások több mint feléért.

Ezeknek a nagyját olyan szén- és olajipari cégek tették ki, mint az ExxonMobil, a Shell, a BP, a Chevron, a Gazprom és a szaúd-arábiai olajvállalat. A masszív széntermelése és -fogyasztása miatt pedig Kína bocsátja ki a legnagyobb arányban az üvegházhatású gázokat, az összesnek a 14,3 százalékát.

Ha ilyen kevés cég és ország felel a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás túlnyomó többségéért, akkor elsősorban miért az egyes embereket kell hibáztatni a fogyasztási szokásaikért ahelyett, hogy az üzleteket és a kormányokat tennénk felelőssé?

Az utóbbiaknak hatalmukban áll, hogy olyan törvényeket hozzanak, amik megszabnák az egyes iparágaknak, hogy a károsanyag-kibocsátásuk maradjon fenntartható szinten, és tartsák be a környezetvédelmi szabványokat. A cikk szerint a cégeket arra kellene kötelezni, hogy károsanyag-kibocsátási jogokat vegyenek, és ebből az összegből lehetne támogatni a klímaváltozásnak legjobban kitett közösségeket.

A kormányok támogathatnák a megújuló energiaforrások gyártását és vásárlását, illetve a tömegközlekedést is környezetbarátabbá tehetnék. A gazdagabb országok és nagyobb ipari szereplők emellett még inkább támogathatnák azokat a szegényebb országokat, amik kevésbé járulnak hozzá a klímaváltozáshoz, hogy könnyebben tudjanak alkalmazkodni az új helyzetekhez. (Van olyan elmélet is, ami szerint a globális cégek felelőssége azért is nőtt, mert a hétköznapi élet szervezésében elkezdték átvenni az irányítást a nemzetállamoktól.)

Mindez nem jelenti azt, hogy az egyes fogyasztóknak nem kellene változtatniuk a hozzáállásukon és a szokásaikon. Minden kis hozzájárulás segít, a kutatások szerint például a húsfogyasztás visszafogása is hasznos lehet. Ennek ellenére az is igaz, hogy az egész nem ezen fog múlni, és ha valaki nem képes arra, hogy kevesebb húst egyen, vagy ne hagyjon égve egy lámpát feleslegesen, az erkölcsileg kevéssé elítélendő. Akik a legszegényebb országokban élnek, és szinte semmit sem tettek a klímaváltozás előidézéséért, ráadásul hatalmukban sem áll, hogy fellépjenek ellene, azok érdemlik meg a legtöbb támogatást és a legkevesebb szemrehányást.

A fogyasztási szokások változtatásánál tehát sokkal hasznosabb lehet a politizálás. Újabban Nyugat-Európában fiatalok tömegei mennek utcára rendszeresen, hogy követeljék a kormányaiktól a hatékonyabb fellépést a klímaváltozást okozó emberi tevékenységekkel szemben.

De még csak azt sem lehet mondani, hogy az egyes kormányok sokat tehetnének: a globális klímaváltozás globális együttműködést igényel: akinek igazán fontos a jövője, annak a továbbiakban nem az adózási ígéretek vagy a nemzeti ügyek mentén, hanem a klímaváltozás elleni fellépést illető kérdések alapján kellene szavaznia.

A cikk szerint mindenesetre elsősorban nem a klímaváltozást gerjesztő termékek végső fogyasztóit, az egyes embereket kellene hibáztatni a bolygó tönkretételéért, inkább azokat a vállalatokat, amelyek aktívan károsítják a környezetet. Már csak azért is, mert a felforrósodott, haldokló bolygón nem a cégek és az államok lesznek az áldozatok, hanem az emberek, akiket az államoknak a feladatuk szerint meg kellene védeniük. (Fast Company)