Nincs még egy olyan szubkultúra, ami ennyire eltávolodott saját gyökereitől. Ezt mutatja be a BBC angol skinheadmozgalomról szóló tévéfilmje (The Story of Skinhead with Don Letts), ami magyar felirattal is felkerült a Youtube-ra. A bőrfejűekről a világ legtöbb táján –Magyarországon különösen – azt gondolják, hogy menthetetlenül rasszisták, erőszakosak, bomberdzsekiben járnak, náci tetoválásaik vannak, OI zenét hallgatnak, és időnként színesbőrűeket püfölnek. Identitásuk alapvetően politikai jellegű.

 És nem is mindig tévednek. 

De egyáltalán nem így indult a történet. A skinhead kultúra sok különböző hatásból állt össze, de leginkább egy kis sziget inspirálta erős basszusával. A második világháború után Nagy-Britannia a munkaerőhiány problémáját többek között jamaicai bevándorlókkal próbálta kezelni, és bevándorlók hozták magukkal a zenéjüket, az öltözködési stílusukat, szóval a kultúrájukat. Ezek a szegény, színesbőrű bevándorlók aztán a brit nagyvárosok munkásnegyedeibe, szegény, fehér bőrű munkások mellé költöztek.

A skinhead a jamaicai kultúra és a fehér cockney-munkásosztály-kultúra nászából született.

A hatvanas évek Angliájában már nyoma sem volt a munkaerőhiánynak, sőt sűrűsödtek a gazdasági gondok, és magas munkanélküliség sújtotta az országot, nőtt a társadalmi feszültség, mindennapos volt a fajgyűlölet, de a skinheadek a jamaicai fiatalok (rude boys) divatját és zenéjét vették át, és persze együtt buliztak, zenéltek a feketékkel. A jamaikai ska és a rock steady („skinhead reggae”) volt az első nagy skinheadkorszak zenei műfaja. Érdekes, hogy a jamaicai gyökerekről a később rasszistává váló skinheadmozgalmak sem mindig feledkeztek el: amikor a rasszizmus már masszívan jelen volt a szubkultúrában, és a pakisztániakat rendszeresen zaklatták a brit bőrfejűek, a jamaicaiakat néha akkor is kivételként, „jó bevándorlóként” kezelték. 

„Teljesen fehér kultúrát és társadalmat akartunk, de közben teljesen áthatott minket a nem fehér kultúra” – mondja a film egyik megszólalója.

A brit munkásgyerekek a hatvanas évek végén idegennek, és bénának érezték a békét hirdető, puhány, filozofálgató, szakadt hippi kultúrát. Ezért létrehozták a saját stílusukat, ami pont az ellentéte volt a hippiknek. Próbáltak szépen, elegánsan felöltözni (sharp clothing), amerikai fekete előadók dallamos, pörgős soulzenéit hallgatták (northern soul), aztán erre jött még rá a jamaicai zene, és a jamaicai keményfiúk divatja. A skinheadeknek a jamaicai feketékhez hasonlóan kifejezetten rendezett volt a külseje: rövidre vágott haj, betűrt kockás ing, felhajtott nadrág, fél inch-es nadrágtartó, később az amerikai főiskolai világból jött Harrington dzseki és természetesen az idétlenül nagy bakancs. Minden egyes alkotóelemnek megvan a maga érdekes története, aminek egytől egyig utánajár a BBC baromi érdekes filmje. 

Az is kiderül, hogy később hogyan telepedett rá a súlyos társadalmi és gazdasági gondokkal küzdő országban gyorsan radikalizálódó brit politika a skinheadkultúrára, majd hogyan terjedt el a neonáci, elbutított verziója ennek a különleges stílusnak. 

A Videotéka korábbi adásai:

• „Nem leszek egy 18 éves hulla”
• „Mire ezt a levelet megkapod, én már nem élek, egy volt rajongótok”
  
• „Erkölcsök, megjelenés, disztingválás, hosszú haj?”
  
• „Beszéljünk arról, hogy mi lett a Fidesszel!”
  
• Miután kilőtték a tárakat a fegyvertelen tömegre, kézigránátokat hajítottak a sérültekre
  
• Egy kommunista vérbíró, aki 56-ban nemet mondott
• „Aki ezt a rendszert nem becsüli, az rántsa fel magát!”
• Ez a cucc fél év alatt rombol annyit a szervezeten, mint a heroin tíz év alatt
• Ez a film kifecsegte a Kádár-rendszer titkát