Szabad-e pofozni a gyereket?

Illusztrált fenekelésFotó: Philippe Turpin/Photononstop

Nagy port kavart Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, független ellenzéki politikus egy múlt heti interjúja, amiben hosszasan beszélt arról, hogy szerinte elfogadható (sőt szükséges), ha a szülő testi fenyítést alkalmaz gyerekeivel szemben fegyelmezésként. 

„Viszonylag határozott szülő voltam, a fegyelmet elvártam a gyerekektől, azzal együtt, hogy hét gyermek esetében ezt nem is lehet másképp. (..) Nekem az mindig nagyon fontos volt, hogy a gyerekek szót fogadjanak, és ilyen szempontból én a testi fenyítésnek is szükségét érzem" 

- mondta a Radio Color városi internetes rádió adásában a nagycsaládos Márki-Zay, akit arról kérdeztek, hogy apaként máshogy viselkedett-e fiú vagy lány gyermekeivel.

Kevés ennél kényesebb téma létezik egy politikus számára, - nem is elsősorban családjogi vagy gyermekvédelmi szempontból, hanem a szülők és gyerekek mindennapi tapasztalaira nézve is -, ehhez képest Márki-Zay meglepően nyíltan beszélt arról, hogy a szülői pofonokat milyen arányban, és milyen technikával érzi elfogadhatónak. 

A polgármester szerint a gyereket nem lehet ütni, se bántalmazni, de szükségesnek nevezte az esetenkénti enyhébb erőszakot, és kifogásolta a túl enyhe magyar jogrendet, amely szerinte túl szigorú, és betarthatatlanban - ellentétben például a kanadaival, ahol „nagyon szigorúan szabályozva van az, hogy a gyermeket semmilyen külsérelmi nyom nem érheti, nem lehet a fején ütni, nem maradhat nyoma, csak nyitott kézfejjel, stb. Tehát nagyon pontosan, korrektül le van szabályozva, hogy hogyan lehet fenyíteni egy gyermeket. (..) Ezt be is tartatják.” 

A gyerekek bántalmazása, kínzása, megalázása, elhanyagolása, az öncélú fájdalom okozása minden fejlett országban súlyos bűncselekménynek számít. A jogi dilemma azokban az enyhébb esetekben - fenekelés, pofon, kézszorítás - merül fel, és erről beszél Márki-Zay is, amikor a szülő (azt hiszi legalábbis, hogy) fegyelmi okból alkalmaz agressziót, tehát valójában nevel, azaz jót akar a gyereknek. 

A '70-es évekig a gyermekvédelmi szabályok abból indultak ki, hogy gyereket ütni-vágni persze nem szép dolog, de a szülőnek mégis valamiféle privilegizált jogai érvényesülnek saját gyerekével szemben, így a testi fenyítés bizonyos formái megengedettek számára. 

Az elmúlt évtizedekben ez a szemlélet Európában nagyon megváltozott. Ennek alapvetően két oka van: kiderült, milyen súlyos társadalmi probléma is a (láthatatlan) családon belüli erőszak, másrészt kutatások nyomán kiderült, hogy még a legenyhébb pofon sem hatékony nevelési eszköz.

Az elmúlt évtizedekben (különösen az ENSZ 1989-es gyermekjogi egyezményének ratifikálása óta) elterjedt modern (emberi jogi) felfogás nem tesz különbséget gyerek és felnőtt között, és azt mondja ki, hogy amit két felnőtt egymással szemben sem tehet meg, azt nem teheti meg egy szülő sem a gyerekével. Ha egy egyetemi tanár nem pofozhatja le a feleselő hallgatót, akkor egy szülő miért pofozhatná fel a feleselő lányát. 

A skandináv országok jártak élen ebben a folyamatban, ott már a '70-es évektől kezdve egyre több országban valósult meg a zéró tolerancia, Németországban 2000-ben csatlakozott hozzájuk, az elmúlt években pedig már a legtöbb dél-amerikai országban is tiltják a testi fenyítés minden formáját. 

Magyarországon 2005 óta zéró tolerancia érvényesül a gyerekvédelemben, azaz semmilyen agresszió a gyerekkel szemben, kortól és elkövetőtől függetlenül, nem megengedett. (Ez azt jelenti, hogy nem csak egy tanár nem oszthat ki egy pofont, de otthon a szülő sem.) Az Európa Tanács 2004-ben tűzte ki azt a célt, hogy minden uniós tagállamban legyen tilos a gyerekek fenyítése; Magyarország 14. országként döntött erről a szabályozásról, és módosított az 1997-es gyermekvédelmi törvényt. 

 „A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással - fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak" - áll a gyámsági- és gyermekvédelmi törvény 2004-es módosításában. 

Azóta több tucat fejlett országban alkalmaznak hasonló gyerekvédelmi szabályokat, az Európai Unió 28 tagállama közül ma már több mint 20-ban érvényesül már a teljes tiltás: ez azt jelenti, hogy nem csak megalázni és bántalmazni tilos a gyereket, de a pofon és az elfenekelés sem megengedett. 

A szülők viselkedésében is megfigyelhető ugyanez a tendencia. Az Egyesült Államokban például a szülők 67 százaléka állította, hogy előfordult, hogy valamilyen erőszakot alkamazott a gyerekén, de ez a szám a '90-es években mért 80 százalékhoz képest folyamatos csökkenést mutat, és ugyanez a tendencia érvényesül Európában is. Hasonló kérdésben nem készült friss magyar kutatás, csak ami a véleményeket illeti: 2017-ben az Unicef és a Publicus közös kutatása azt találta, a magyarok mintegy 36 százaléka szerint megengedhető a fizikai fenyítés otthon, 53 százalék szerint nem. 

Számos kutatás alátámasztja, hogy a gyerekkel szemben alkalmazott erőszak nem hatékony pedagógiai eszköz, miközben hosszútávon káros mintákkal látja el a gyereket. Elizabeth Thompson Gershoff pszichológus-kutató 55 kutatás adatait összesítve jutott arra, hogy még az enyhébb, és ritkán alkalmazott szülői agresszió elrettentő ereje is csak rövid ideig tart, és nem segít egy elvárt viselkedés megszilárdításához, vagy hatékony tiltáshoz sem. 

Márki-Zay arról is beszélt az interjúban, hogy „senki nem lett amiatt traumatizált felnőtt, mert az édesanyja ráütött egyet a fenekére, amiért kiszaladt egy autó elé az útra, a kistestvérét püföli a játszótéren”. A tudomány jelenlegi állása szerint nagyon téved.Kifejezetten nagy probléma, ha agresszív viselkedést büntet a szülő agresszióval: abból a gyerek már rövid úton arra jut, hogy az erőszak adekvát válasz az erőszakra. És minden ilyen eset ronthatja a bizalmi viszonyt gyerek és szülő között. 

Illusztrált fenekelés 2.Fotó: leemage

Joan Durrent és Ron Ensom pszichológus és gyermekvédelmi szakemberek kutatásai szintén arra jutottak, hogy még az esetenként alkalmazott szülői erőszak is agresszívabbá teheti a gyerekeket életük későbbi szakaszában. 

Az esetek többségében ráadásul illúzió az is, hogy a szülő pedagógiai célzattal osztja ki a pofont. Valójában gyakoribb, hogy a szülő maga is frusztrált, feszültséget ad le ilyenkor, ami aztán gyakran bűntudatot idéz elő benne is. Ugyanígy szól a hazai tudományos konszenzus is. A téma két ismert kutatója, Gyurkó Szilvia gyerekvédelmi szakértő és Herczog Mária, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának egykori tagja, a genfi Child Rights Connect tagja, Unicef-szakértő is egyetért abban, hogy a fenyítés kontraproduktív és káros nevelési módszer. 

Herczog a 444 kérdésére felidézett egy skóciai kutatást, amiben megkérdezték a gyerekeket, mit gondolnak a saját szüleik gyerekverési szokásairól. Sokan azt mondták: érzik, hogy a szüleik feszültek, tehetetlennek érzik magukat, sőt, előfordult, hogy sajnálják őket, amiért végül őket ütik meg. Többségük jobban tartott a „lelki fejmosástól”, az érzelmeiket és felelősségérzetüket is érintő beszélgetésektől, mint a pofontól, vagy a fenkre, kézre veréstől, hiszen az utóbbi hamar megvan, az ijedtségen kívül nincs értelme és érdemi hatása, viszont a „lelkizés az tényleg fáj, vagyis sokkal hatásosabb”. 

A fenyítés azért is bonyolult társadalmi kérdés, mert egyébként elég erős, mondhatni ősi kulturális-valláserkölcsi gyökerei vannak, amikről alig néhány évtizede zajlik egyáltalán társadalmi párbeszéd. Még az Ótestamentumban is számos helyen esik szó arról, hogy a szülőnek dolga a gyerek fenyítése; Ferenc pápa szerint is rendben van, ha az apa olykor elfenekeli a fiát.

Az Egyesült Államokban, Kanadában valamint Nagy-Britanniában talán ezért is kevésbé feszes a szabályozás (ami a szülő-gyerek viszonyt, tehát az otthon alkalmazott erőszakot illeti).  

Kanadában - ahol Márki-Zay Péter két és fél évig élt családjával - a törvény nagyon specifikusan írja körül, mit tehet a szülő vagy a tanár a gyerekkel otthon és mit nem: a Legfelsőbb Bíróság egy 2004-es ítélete  szerint „múlandó és csekély erejű kisebb, korrekciós célú erőszak” alkalmazható, de csakig a 2 évnél idősebb, és a 12 évnél fiatalabb gyerekek esetében, eszköz (öv, vonalzó) nem alkalmazható, nem lehet megalázó hatású, és a fejet nem érheti semmilyen támadás. 

Az amerikai szabályozás úgy definiálja a pofont, mint „olyan, sérüléssel nem járó, nyitott tenyérrel mért ütés, amelynek célja a gyerek viselkedésének szabályozása.” Nagyon hasonló a brit, és a wales-i gyerekvédelmi törvény szövege is, és ezekben a szabályozásokban visszatérő a „méltányos” kifejezés („reasonable”), ami arra utal, mintha a gyerek rosszasságával arányos méretű pofont volna szabad kiosztani, és létezne valamiféle objektívan megítélhető mérce, ami alapján ez eldönthető. 

A vonatkozó jogszabályokkal, amelyek egyébként állandó politikai-tudományos viták tárgyai, a betarthatóság az elsőszámú probléma. Az amerikaiak esetében különösen, azok ugyanis nem minden esetben tesznek különbséget családon belüli vagy mondjuk iskolai erőszak között. Előbbiek jószerivel rekonstruálhatatlanok. És mindeközben az Egyesült Államokban és Kanadában jellemzően szigorúbb sztenderdek mentén működik a gyámvédelem, miközben a határvonalak meglehetősen homályosak, ami nagy teret hagy az egyes esetek szubjektív megítélésének.   

Az Európa Tanács ajánlása nyomán egyre terjedő tiltó gyakorlat, ami Magyarországon is érvényben van, ezzel ellentétes logikát követ. Hiába tiltja a törvény a fenyítést, ehhez semmilyen jogi következményt nem társít. 

„Amikor módosították a gyermekvédelmi törvényt, aoz előterjesztő miniszter (Göncz Kinga) azt mondta: nem az a cél, hogy a szülőket hosszú, tömött sorokban börtönbe küldjük, mert megütötték a gyereküket, hanem hogy a pozitív nevelési technikák elterjedését segítsük. És ez így teljesen oké, hiszen a büntetőjog már az ultima ráció, csak akkor kell beavatkoznia, ha nagyon nagy gond van. Az összes többi fázisban a gyerekvédelmi rendszernek kellene segítenie a családokat az elég jó működésben” - nyilatkozta a módosításról Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő. 

A törvénynek a fenyítések esetében nem elsősorban büntetőjogi, mint inkább társadalmi-pedagógiai funkciója kellene legyen, amelyet optimális esetben megtámogat egy fejlett gyermekvédelmi ellátórendszer és működő szociális rendszer. A gond az, hogy 2005 óta a gyerekvédelem területén csupán csekély (leginkább semmilyen érdemi) változások történtek, és miközben az elvárás a szülőkkel szemben az, hogy ne alkalmazzanak semmilyen erőszakot, többségük eszköztelen, ha a gyerek nem fogad szót, fegyelmezetlen vagy figyelmelten. 

Herczog Mária, aki az Országos Kriminológiai Intézet főmunkatársaként annak idején részt vett a jogszabály előkészítésében és vitájában, azt írta válaszában a 444-nek:

„elfogadhatatlan, hogy a jogi tiltást, szabályozást, mint olyan sok esetben semmiféle kampány, megismertető, információs stratégia nem követte, sem a szülők, gyerekek, sem a szakemberek, ideértve a rendőröket, bírókat, ügyészeket, nem kaptak módszertani tájékoztatást, képzést. Ennek egyik következménye, hogy nemegy olyan jogerős bírói ítélet született az elmúlt években is, amelyik támogatja a szülőt, nevelőszülőt a gyerek megverésében, tesi fenyítésében, mint a gyerek számára hasznos nevelési eszközt.”

A nemzetközi kutatások azt is mutatják, hogy azok a szülői programok, amik segítenek a szülőknek értelmezni gyerekeik viselkedési mintáit, amelyek a nyílt és koncentrált kommunikációra épülnek,  a helyes viselkedések pozitív megerősítésére, és a cselekedetek és azok következményei közötti okságra fókuszálnak, hatékonyak. 

Több tudós is állítja, hogy a szülők felelőssége adott, de az ő „felkészítésük” társadalmi-politikai feladat kellene legyen. Ahogy egy bántalmazási esetekkel foglalkozó New York-i gyerekorvos, Vincent J. Palusci fogalmazott egy tavalyi Times-cikkben: „Nem elég, ha azt mondjuk a szülőnek, ne pofozza a gyereket, kéne nekik ajánlani is helyette valamit.”