Amikor az állam lövet az utcákon, az egyház sem fordíthatja el a fejét

Rodrigo Dutertéről gyakran derül ki utólag, hogy csak viccelt. Például amikor azt mondta, ki akar lépni az ENSZ-ből. Vagy amikor azt mondta, hogy kamaszkorában megkéselt valakit. Később a szóvivője közölte, vicc volt. Azt is mondta, hogy kamaszkorában zaklatta a szobalányukat. Később a szóvivője közölte, hogy Duterte túlzott a történetmesélés hevében. 

Az is gyakran előfordul, hogy a Fülöp-szigetek elnöke néhány nap után bocsánatot kér egy-egy megjegyzéséért. Ilyen volt, amikor arról beszélt, hogy a polgármestersége idején egy börtönben meggyalázott és megölt apácát először neki kellett volna megerőszakolnia, annyira jól nézett ki. Vagy amikor Hitlerhez hasonlította magát, mert az – szerinte – 3 millió zsidót ölt meg, míg ő boldogan lemészárolná a hazája – szerinte – 3 millió drogosát. Ezért később úgy kért bocsánatot, hogy a nyilatkozatában nem Hitler volt a lényeg, hanem a 3 millió ember meggyilkolása.

Fotó: ACE MORANDANTE/AFP

De vannak olyan kijelentései, amiket később sem tesz zárójelbe. Például, amikor az ország püspökeinek meggyilkolására szólította fel híveit, amikor Ferenc pápát küldte el a kurva anyjába, amikor a szenteken gúnyolódott, vagy amikor lehülyézte és szintén a kurva anyjába küldte el – Istent.

Duterte ugyanis a drogosok után a katolikus egyházat gyűlöli a legjobban.

Ez saját elmondása szerint annak is köszönhető, hogy 14-15 éves korában, gyónás közben szexuálisan zaklatta egy pap. Erről az elnökválasztási kampányban, 71 évesen beszélt először, és meg is nevezte az amerikai jezsuita szerzetest, akinek ismertek más áldozatai is.

Gyilkosok élén

A százmilliós ország élére 2016-ban megválasztott Dutertét sokszor hasonlítják Trumphoz, mert semmibe veszi a demokratikus intézményeket és a nemzetközi szervezeteket, a kritikus médiát fake newsnak hívja és bármire hajlandó a figyelem megragadása érdekében. A hasonlóságot állítólag Pompeo külügyminiszter is hangsúlyozta, és a két elnök között tényleg működik a kémia

Dutertét olykor a liberális világrend ellen lázadó populisták között emlegetik, a fideszes média is hajlamos ebben a szerepben, a píszíre fittyet hányó és a jogvédőknek odacsapó, bár sajnálatos túlkapásokra hajlamos vezetőként bemutatni. A magyar kormány szoros, egyre szorosabb kapcsolatokat épít ki Dutertével, még eximbankos hitelt is küldtünk neki.

Trumppal ManilábanFotó: NOEL CELIS/AFP

De a Trumppal és a többi populistával vont párhuzamok nem csak azért félrevezetők, mert amazok Hitlerhez tán mégsem hasonlítanák magukat, és a pápát sem küldenék el az anyjába. Hanem mert

Duterte konkrétan tömeggyilkos rendszert épített ki.

A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság vizsgálatot indított, hogy eldöntse, követett-e tömeggyilkosságot és emberiesség elleni bűnöket, mire Duterte kivonta országát a Nemzetközi Büntetőbíróság fennhatósága alól. (A történelem során ezt eddig csak Burundi tette meg.) De két év tagadás után az elnök bírósági döntés nélkül is elismerte, hogy a drogok ellen indított hadjárata során jóváhagyta emberek meggyilkolását eljárások és bírósági ítéletek nélkül is.

Hivatalos adatok szerint a drogháború kezdetétől, vagyis 2016 júliusától 2018 szeptemberéig 5 ezer állítólagos kábítószer-használó és díler halt meg rendőri intézkedés közben. Ezek természetesen nem csak véletlenek vagy kikényszerített lépések: jogvédők és újságírók egybecsengő jelentései szerint a rendőrök akár álmukban is lelövik a halállistán szereplő embereket, gyakran pedig ők maguk adnak fegyvert a földön fekvő holttest kezébe, hogy később jogos önvédelemre hivatkozhassanak.

Rendőri intézkedés során lelőtt, drogkereskedelemmel gyanúsított férfi holtteste Manilában 2018 nyaránFotó: Ezra Acayan/NurPhoto

Ennél is több, hivatalosan 23 ezer ember haláláért felelősek a legtöbbször robogókon közlekedő álarcosok. Duterte elnök már a kampányban megígérte, hogy lemészároltatja a drogosokat, és azóta is erre buzdít mindenkit. De itt elsősorban nem lelkes civilekről van szó: a Guardiannek már 2016-ban elmondta egy rendőri vezető, hogy a halálosztagok tagjai részben rendőrök, akik központi listák alapján vadásszák le az embereket. A sokezer ilyen gyilkosság közül alig volt olyan, ahol érdemben nyomoztak volna az elkövetők után.

Az államilag támogatott sorozatgyilkosságoknál még akkor is nehezebben süllyedhetne mélyebbre egy ország, ha tényleg veszélyes bűnözőket tennének el láb alól. De az áldozatok között vannak alkalmi vagy már évek óta tiszta szerhasználók, akiknek tisztességes munkája és családja volt. 

Ahogy több tucat gyereket is megöltek mintegy véletlenül; őket Duterte „járulékos veszteségnek” nevezte.

De az elnök a drogvádat használta már egy vele kritikus szenátor börtönbe zárására is, drogkereskedelemmel vádolta az országban vizsgálódó civil szervezeteket, és a rendszerrel szemben kritikus újságírók közül csak tavaly 6-ot lőttek le a drogosokat üldöző motorosok. 

Jhan Cyrell Ignacio családja gyászolja az ismeretlen fegyveresek által lelőtt elsőéves egyetemistátFotó: Ezra Acayan/NurPhoto

Duterte népszerűsége mindezek ellenére töretlen, legutóbb majdnem 80 százalékos támogatottságot mértek neki. A világlapoknak szakértő manilai politológus, Richard Heydarian azt írja, erre két elterjedt magyarázat van: hívei szerint az elnök tettei számítanak, nem a szavai; míg kritikusai a bármilyen súlyos tettet kimagyarázó kormánypropagandát okolják. Heydarian azonban megnevez három olyan strukturális okot, amelyek szinte független Duterte aktuális szavaitól és tetteitől:

  • a társadalom igénye az autoriter vezetőkre, amelyet már Duterte felbukkanása előtt is kimutattak közvélemény-kutatások;
  • a 2012 óta kiemelkedő gazdasági növekedés, amely már Duterte elődjének is nagyobb támogatottságot hozott a korábban megszokottnál;
  • illetve a tény, hogy ő az első elnök Mindanaóról, ami szinte 100 százalékos szavazatarányt jelent neki az ország lakosságának több mint egyötödét adó, 22 milliós szigeten.

Mi van, ha csak a katolikus egyház segíthet?

A 350 év spanyol és 50 év amerikai megszállás után függetlenedő országban hagyományosan nagyon erős a kereszténység, a lakosság 80 százaléka vallja magát katolikusnak, és saját bevallás szerint tízből négyen rendszeresen járnak misére. 

Mit tesz és mit tehetne ez a katolikus egyház, ha az ország vezetője halomra öli az embereket, és nyíltan gyalázza mindazt, ami nekik szent?

A katolikus egyház története során sokadszorra szembesül a kihívással, amelyet egy erkölcstelen politikai berendezkedéssel való együttélés jelent. A Financial Times összefoglalója, a Virginia Quarterly Review nagy helyszíni riportja, illetve két manilai kutató esettanulmánya vegyes képet mutat az eddigi erőfeszítésekről.

Robert Reyes atya a demokratikus intézmények szimbolikus koporsója mellett, miután a legfelsőbb bíróság kiszavazta a saját elnökét, aki vitába keveredett DutertévelFotó: TED ALJIBE/AFP

Utóbbi szerint a drogháború megítélése nagyban függ attól, hogyan tekintenek egyes papok a kábítószer-használókra. Bűnösöknek tartják őket, akik veszélyt jelentenek a társadalomra, vagy a társadalmi egyenlőtlenségek, például a szegénység áldozatainak. De gondoljanak bármit is róluk, az önkényes állami gyilkolászás, vagy ahogy az egyik bíboros fogalmazott:

„a halál kultúrája”

nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen a keresztény tanításokkal, nem is beszélve arról, hogy Duterte rendszeresen fenyegeti akasztással vagy lincseléssel a püspököket. 

Ezek után nem meglepő, ha az egyház nagy része elítéli a fennálló rendszert, a kérdés csak az, hogy ebből milyen cselekvés következik.

Katolikus felvonulás az életért 2017 februárjábanFotó: NOEL CELIS/AFP

A VQR riportere több olyan pappal találkozott, akik komoly kockázatot vállalva rejtegetik a rendszer ellenségeit, éjszaka járják a várost és dokumentálják a gyilkosságokat a helyszínen, vagy éppen az élére állnak az áldozatok temetési menetének.

Persze csak kevesen ennyire vakmerők. Egyrészt mert az elmúlt időszakban rejtélyes körülmények között meggyilkolt három ellenálló pap óvatosságra int (nem véletlenül kért fegyvertartási engedélyt két év alatt 200 pap), másrészt a katolikus hierarchia miatt. Egy autoriter államban a hatalommal szembeni közös fellépés ugyanis olyan politikai tett, amelyet legalább a püspököknek, de még inkább a Vatikánnak kellene jóváhagynia. Márpedig a püspöki kar megosztott, és a néhány bátor szószóló mellett a többség inkább hallgat.

A gyenge ellenzék és a megfélemlített civilek mellett azonban még így is a katolikus egyház a legnagyobb társadalmi ellensúlya Duterte uralmának.

2017 novemberében, miután három kamasz megölése egy időre felkavarta az utcai gyilkosságokhoz gyorsan hozzászokó közvéleményt, az egyház hívására ezrek vonultak végig a főváros utcáin, hogy a püspökök vezetésével követeljék a gyilkosságok megfékezését és a törvényes rend visszaállítását.

Az ország legbefolyásosabb főpapja, a magas vatikáni pozíciókat betöltő, a pápai szék várományosaként is emlegetett Tagle bíboros is részt vett ilyen felvonuláson, találkozott áldozatok rokonaival és elítélte „a halál kultúráját” (amibe taktikusan beleértette az utcai mészárlások mellett az abortuszt is).

A következő katolikus meneten, 2018 februárjában Tagle bíboros találkozik az önbíráskodás áldozatainak családtajaivalFotó: TED ALJIBE/AFP

Jogvédők keserűen jegyzik meg ugyanakkor, hogy Tagle még egyszer sem bírálta élesen a kormányt, főleg nem külön az elnököt. Akivel ellenben többször folytatott oldott hangulatúnak látszó tárgyalásokat. A VQR-nek nyilatkozó harvardi kutató közben arra is felhívja a figyelmet, hogy bár Tagle nyilvánosan nem kritizál, manilai érsekként minden ellenálló pap akciója az ő jóváhagyásával mehet csak végbe.

Vagyis az egyház és azon belül a bíboros mozgása sem írható le a kollaboráns/ellenzéki leegyszerűsítő ellentétpárjával. Hogy miért figyelik ennyien Tagle és a többiek lépéseit, arra önmagában elég magyarázat, hogy 

a korábbi manilai érsek már megbuktatott egy diktátort. 

A történelemkönyvekbe királycsinálóként bevonuló Sin bíboros volt az, aki a szószékről prédikálta ki Ferdinand Marcos bűneit, és végül 1986. február 21-én a rádióban szólította utcára a híveket. Mire a tankok odaértek, már többezer skandáló tüntetőt és imádkozó apácákat találtak a legnagyobb manilai sugárúton. Nem lőttek közéjük. A tíz éven át rögtönítélő bíróságokkal terrorizáló Marcos négy nap után elhagyta az országot. 

2001-ben ugyancsak Sin bíboros volt az egyik vezéralakja a Joseph Estrada korrupt elnökségének véget vető tüntetéseknek.

Az egyház befolyása azóta valószínűleg csökkent; mi sem mutatja jobban ezt, mint hogy a pápát gyalázó politikust választottak elnöknek. De amikor a VQR riportere megkérdezte a manilai segédpüspököt, Tagle bíboros közvetlen beosztottját és Duterte heves kritikusát, hogy milyen hatása lenne az 1986-oshoz hasonló kiállásnak, gyorsan válaszolt: „Vége lenne az öldöklésnek”. Amiben egyszerre visszhangzik a remény és az önvád.