„Napjaink talán egyik legtöbbet tárgyalt témája az álhírek jelensége, amely az oktatást is új kihívások elé állítja. Bár sok szó van arról, hogyan vehetjük fel a harcot az álhírekkel, és ebben sokan központi szerepet szánnak az iskolának, szinte semmit nem tudunk arról, miként látják a kérdést maguk a tanárok és a fiatalok.” Ezen próbált segíteni a Political Capital új kutatása, amelyet hétfő este mutattak be. 

Először Molnár Csaba kutatásvezető - és matematika szakos tanár - mondta el, hogyan dolgoztak.

A diákokkal

fókuszcsoportos beszélgetéseket folytattak két budapesti és egy-egy debreceni, pécsi és szombathelyi körben. A csoportonként 7-9 diák életkor, iskolatípus, érdeklődés és státusz szerint változatos képet háttérrel érkezett. 

A beszélgetések forgatókönyve szerint először digitális eszközökről, hírfogyasztásról kérdezték őket, majd elmondhatták véleményüket az álhírekről és összeesküvés-elméletekről. Ezek után jött a gyakorlati rész, amikor álhírek és gyanús, de igazi hírek közül kellett eldönteniük a mobiljuk segítségével, hogy melyik a valódi. Ezek után beszéltek az eddigi iskolai élményekről, ha egyáltalán szóba kerültek az álhírek bármilyen formában, és arról, hogy szerintük hogyan lenne érdemes foglalkozni ezzel.

A csoportok sokszínűek és a beszélgetések alaposak voltak, de közel sem reprezentatívak a magyar középiskolásokra. Vagyis az alábbiak nem statisztikák, csak rendszerezett vélemények, de annak érdekesek. 

• A közélet, politika megvitatása nem a kortárscsoportban zajlik. Inkább a családban, vagy sehogy. 
• Amikor álhírekről beszélnek, a diákok elsősorban a direkt átverésre, a lájkvadász pénzszerző oldalakra gondolnak. A bonyolultabb, például politikai manipulációt csak ritkábban említik.
• Az álhírek azonosítását a résztvevők kifejezetten élvezték.
• Az elsődleges radar jól működött, sokan rátaláltak az abszolút álhírekre, de nem mindenki. 
• Ellenőrzésre mindenki a Google-t használja, hivatkozásokat vagy álhírek leleplezésére specializálódott oldalakat nem néznek. 
• Az önidentitásban fontos szerepet kap az online jártasság. 
• A diákok magabiztosak voltak, hogy néhány külső tulajdonság alapján el tudják dönteni, mi álhír és mi nem. 
• Aztán kiderült, hogy sokszor nincs a magabiztosság mögött megfelelő ismeret és jártasság. 
• Rendszerezett formában senki nem tanította nekik az álhírek kezelését vagy úgy általában médiaértést, a tanáraikkal sem beszélgettek ilyesmiről.
• Azt sokan támogatják, hogy legyen ilyen képzés, de hangsúlyozzák, hogy az történjen nagyon más formában, mint a mai mainstream oktatás. Ne adatokat, hanem gondolkodást tanítson, fókuszáljon a személyes tapasztalatra és az interaktivitásra.

A tanárokkal

úgy próbálták felvenni a kapcsolatot, hogy levelet írtak az Oktatási Hivatal adatbázisában szereplő 860 iskolának, illetve más egyéb utakon is próbáltak eljutni hozzájuk. Végül 210 pedagógus vállalkozott az online kérdőív kitöltésére, majd egy második körben 15 tanárral ún. mélyinterjút csináltak. A válaszadók itt is változatosak, de nem reprezentatívak lakóhely, iskolatípus és -fenntartó, illetve az oktatott tárgyak szerint. Azzal is érdemes számolni, hogy valószínűleg nem kis részben olyanok vettek részt a kutatásban, akiket az átlagnál jobban érdekel a téma.

Ezek a tanárok az álhíreket nagyon veszélyesnek látják mind a társadalom egészére, mind a tanárokra és diákokra. Amikor a fenyegetés súlyáról kérdezték őket, egy nullától tízig tartó skálán 8,9 lett az átlag.

A pedagógusok arra is felhívták a figyelmet, hogy a közéleti álhírek gyorsan hatnak, a tudományosak lassabban és hosszabb távon. Az egyik tanár szemléletes példát hozott az utóbbira: az iskolájukban konkrétan hátráltatták a HPV elleni oltások beadását az ezekről terjedő álhírek. 

A tanárok szerint a diákok:

• nem érdeklődnek a közélet iránt, inkább a bulvár megy.
• Tévét nem nagyon néznek, a fő tájékozódási forrásuk az Instagram, a Youtube és a Facebook, bár utóbbi egyre kevésbé. 
• Népszerűek az influenszerek, de ebben is sokat számít a családi háttér. 
• A 9-10. osztályosok különösen veszélyeztettek, mert nagyon erősen érzelmi alapon döntenek, a nagyobbak ellenállóbbak. 

A pedagógusok között nincs konszenzus abban, kinek kell foglalkoznia az álhírekkel, de abban igen, hogy több szereplőnek kell megoldásokat keresnie: tanároknak, az iskolarendszernek, a családnak.

Amikor az akadályokról kérdezték őket, a tanárok a felkészítés hiányát emelték ki, mert ők maguk sem tudják, hogyan nyúljanak a témához. Több segítségre lenne igényük: útmutatók, óravázlatok, segédanyagok, tapasztalatcsere kollégákkal, konzultáció szakértőkkel. A hátráltató tényezők között említették kóros időhiányukat és leterheltségüket, illetve negyedikként az ódzkodást a politikától:

a válaszadó tanárok fele nem biztos abban, hogy lehet-e egyáltalán az iskolában politikai, közéleti álhírekről beszélni.

Ami a teendőket illeti:

• tudatosítani kell az álhírek veszélyeit, hogy amit akár poénból megosztasz, annak milyen következményei lehetnek. 
• Erősíteni kell a közügyek iránti érdeklődést és a  kritikus gondolkodását.
• Fejleszteni kell a diákok médiaismeretét és forráselemzői készségét.
• Plusz az empátiájukat, a vitakultúrájukat, a másik véleményének tiszteletben tartását.

Nagyobb problémák része

Ez a fenti felsorolás, illetve a kutatás ismertetését követő pódiumbeszélgetés is arra hívta fel a figyelmet, hogy nem elszigetelt problémáról van szó. 

Az álhíreket feldolgozó óravázlatok, segédanyagok hiányát egyre többen próbálják pótolni: például a Televele egyesület programja vagy az NMHH (!) és az urbanlegends.hu közös letölthető anyagai, de a Political Capital szervezésében és az Átlátszó közreműködésével is indult képzés, nem csak tanároknak. Az egyelőre nem túl hosszú lista folyamatosan bővül. Az általánosabb probléma az, hogy a központi tantervben még az egy szem Médiaismeret órát is fakultatívvá tették, a civilek akciói pedig nagyon kevés emberhez jutnak el. A tanárok erőforrásai is végesek: ahogy Kiss László gimnáziumi tanár mondta, naponta kap három emailt remek továbbképzésekről, miközben a leveleket elolvasni sincs ideje.

De akármennyire súlyosan hangzik, hogy az álhírekről szóló tájékoztatás nem része a tantervnek, Timár Borbála médiapedagógiai szakértő szerint azért be lehetne vinni a témát akár a 12. osztályos történelemórákra, akár a 8-9. osztályos nyelvtanórákra. Az általánosabb probléma, hogy mindenki zavarban van, hogyan lehet vagy nem lehet politizálni, közéletről beszélni az iskolában. Kiss László még ennél is messzebbről indít: „először meg kellene tanulni egymással beszélgetni”.

A történelemtanár, aki saját maga rakott össze álhíres tananyagot, arra is rámutatott, hogy nem csak az internetes térben vesznek el a diákok. Nemrég egy Rákosi-beszédet kellett elemezni az érettségin, és a 18 évesek simán odaírták, hogy jó volt az ország gazdasági helyzete, mert ez volt a szövegben. Az általánosabb probléma tehát az, hogy az iskola nem tanít meg a forráskritikára, a kritikai gondolkodásra. „Az információhoz való hozzáálláson kellene változtatni, nem olyan fogalmakban gondolkodni, mint általános műveltség, ami azt jelenti, h mindenről tudunk egy kicsit” - fejtegette Kiss László.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a magyar oktatási rendszer hibáinál ez jóval általánosabb probléma. Krekó Péter szociálpszichológus azt a friss amerikai felmérést idézte, amely szerint a középiskolások 96 százaléka nem tartotta a szavahihetőséget döntően befolyásoló körülménynek, hogy egy klímaváltozásnak szentelt honlapot független szakértők vagy egy olajipari vállalat állított össze.

A Political Capital vezetője szerint annak ellenére kell nagy hangsúlyt fektetni az iskolai képzésre, hogy a fiatalok bizonyos szempontból kevésbé sérülékenyek: kutatások szerint jobban emlékeznek a cáfolatra egy korábban megismert álhírnél, illetve technológiai szempontból is jobban képben vannak. Nem a fiatalok vagy az öregek veszélyeztettek, az általánosabb probléma épp az, hogy mindenki azt hiszi, ő nincs kitéve az álhíreknek, csak a másik korosztály vagy a másik politikai oldal. Ez Krekó szerint illúzió. A beszélgetésben a diákságot megjelenítő Paksi Péter szerint a tanárok sem kivételek, ők is ugyanúgy beleeshetnek a csapdába, mint minden felnőtt, de ha továbbadják az álhírt, akkor azt a tekintélyükkel hitelesítik.

Cikkünk megjelenése után közzétették a teljes kutatást, illetve a javaslataikat. Kedden Krekó Péter egészen más körülmények között vitatkozott az álhírekről Kovács Zoltán államtitkárral. 

A címlapi kép illusztráció, az AFP készítette tavaly egy Trump-gyűlésen Missouri államban.