Felelősségünk tudatában

Hivatalosan  veszélyhelyzet van, Magyarország kormánya hirdette ki. Ugyanez a kormány fenntart néhány kiadványt (a Magyar Televíziót, egy másik tévét, honlapokat, nyomtatott termékeket), amelyek ezekben a napokban jelentős figyelmet szenteltek egy különös felvetésnek. Annak, hogy börtönbe kellene zárni újságírókat. Azokat, akik problémákról is írnak a vészhelyzetet okozó járvány kezeléséről szóló cikkeikben. Kérdéseiket rémhírterjesztésnek minősítik, munkatársainkat pellengérre állítják.

Sokan vannak az országban, akik teljesítőképességük határait feszegetve dolgoznak, hogy mi mindannyian minél nagyobb biztonságban legyünk. Köztük vannak azok az orvosok és ápolók, akiknek tapasztalatait közvetítettük. Részben úgy, hogy megírtuk a gondjaikat, és úgy is, hogy kérdések formájában azok elé tártuk, akiknek leginkább módjukban állna támogatni életmentő munkájukat. Amikor lincshangulatot keltenek ellenünk, akkor az egészségügyben hősiesen helytálló embereket is gyalázzák, és az ő hangjukat hallgattatnák el. Márpedig ha van most hazafias kötelesség, akkor az az, hogy hallgassunk rájuk, és segítsük őket. Mert csak ők képesek segíteni mindannyiunkon. 

Amikor szardarabnak, börtönbe való pánikkeltőnek gúnyolnak minket, akkor annak a nővérnek a problémáit söprik le, aki egy túlterhelt intenzív osztályon, pihenés nélkül dolgozik 24 órás műszakokban.

Rögzítjük most, hogy nem találunk ki álhíreket. Sőt, inkább tompítjuk egy-egy indulatos beszámoló élét, mert vészhelyzet van. Felelősségünk teljes tudatában, az újságírás lehető legszigorúbb szabályait követve számolunk be a valóságról. 

Amikor azt írjuk, hogy kórházi dolgozók hiányt szenvednek védőfelszerelésben, akkor többször is ellenőrizzük a panasz hitelességét. Előfordult, hogy ilyen ellenőrzések után kiderült, hogy a helyzet idő közben az egyik kórházban érdemben javult, úgyhogy más témák felé fordultunk. Ám amikor egymástól függetlenül többen is ugyanarról az eszközhiányról számoltak be más kórházakból, akkor cikket írtunk, és kérdeztünk. 

Akármilyen támadások is érnek minket, úgy véljük, hogy van értelme a munkánknak. Amikor több cikkben közvetítettük orvosok és tudósok elvárását, hogy a kórházaknak joguk legyen koronavírus-tesztet végezni a szerintük fertőzött betegeken, akkor néhány nap után megkapták erre az elvi lehetőséget. Nem gondoljuk, hogy csak rajtunk múlott, de számíthatott, hogy felerősítettük a hangjukat. Ha pedig a cikkeink nem számítottak volna a döntéskor, akkor is helyesen jártunk el, mert Magyarország lakóinak jogukban áll tudni, hogy mit gondolnak és tapasztalnak egy járvány idején az ország orvosai. Ennek közvetítéséért börtönt követelni esztelenség.

Megtehették volna a velünk foglalkozó kiadványok munkatársai, hogy ők is megkérdezik az orvosokat, hogyan dolgoznak. Ha másra jutottak volna mint mi, akkor alighanem beszámoltak volna róla. Még ma sem volna késő megkérdezniük a külügy- vagy a belügyminisztérium irodai alkalmazottait, hogy tényleg dolgozhatnak-e otthon, ha nincs aki a gyerekeikre vigyázzon. Azt mondanák nekik, hogy kötelező bejárniuk, de ha az Emmi egyes háttérintézményeinek a munkatársait kérdeznék, akkor ők azt mondanák nekik, hogy "mi otthonról is dolgozhatunk". Persze ha megkérdeznék őket, akkor utána talán nehezebb szívvel készítenének anyagot arról, hogy az Index pánikot keltett, és talán bűncselekményt is elkövetett, amikor arról írt, hogy munkajogi nehézségei adódhatnak egyes szülőknek.

Ha hatásvadász akartam volna lenni, öles betűkkel írtam volna le annak az orvosnak a nyilatkozatát, aki közvetlen kapcsolatba került védőfelszerelés nélkül egy koronavírusos beteggel, aztán hazaküldték a gyerekeihez tesztelés nélkül, másnap pedig behívták dolgozni, és megfelelő maszk nélkül kellett ellátnia súlyos betegeket. Ha idéztem volna keresetlen szavait, akkor sem árultam volna el a hivatásomat, de a mostani helyzetben túlzásnak éreztem ezt tenni. Hiszen vészhelyzet van, amikor mindenki feszült, az emberek kimerültek, sosem látott kihívásokkal néznek szembe az egészségügyben dolgozók, és egy ilyen nehezen kezelhető helyzetben óhatatlanul is előfordulnak rossz döntések, kíméletlen kényszerek. Ezért arra koncentráltam – és kollégáim ugyanígy jártak el sok hasonló esetben – hogy tárgyilagosan szóljunk arról, ha egy-egy probléma rendszerszintűnek látszott. 

Az ellenünk indított hergelés talán éppen azt a célt szolgálja, hogy elveszítsük józanságunkat, és indulatból dolgozzunk, engedve a szigorú kritériumainkból, és megbízhatatlan, politikailag motivált hisztériakeltésnek látszódjanak tartalmaink - és akkor nem lenne már különbség a gyalázkodók és az újságírók között. Ha erről szól az igyekezetük, akkor erőfeszítéseik feleslegesek.

„Rohadt nagy járvány. Legalábbis ami a médiában végigszaladt. Mintha egy világméretű kísérletet futtattak volna le, amely révén azt akarták kideríteni, hogy megfelelően kiépített propagandával el lehet-e hitetni az emberekkel egy rettenetes világjárvány fenyegetését úgy, hogy a valóságban nincs semmiféle járvány, annak halvány nyoma sem? A válasz: igen.” E sorok március 6-án jelentek meg egy kiadványban, amelynek címlapján egyetlen hirdetés fut jelenleg, amelyen az olvasható, hogy „készült Magyarország kormánya megbízásából”. A hirdetés a járvány elleni védekezés fontosságára hívja fel a figyelmet. 

Az idézett sorok szerzője kedden egy tévéműsorban azon vihogott negyedmagával, hogy a kormányzati döntések helyességét feszegető újságírók közül néhányat „be kéne ültetni végre egy rendőrautóba”. Ezt rendkívül ízléstelennek tartjuk.