Egyre tovább élünk, de nincs, aki ellásson minket
2019 május 01., 06:43
A járvány megmutatta, hogy nagyon elnagyolt fogalmaink vannak az idősekről
- Nagyon egysíkúan gondolkodik a magyar társadalom az idősekről, hajlamosak vagyunk minden 65 év felettit egy halmazba besorolni.
- Pedig hatalmas különbségek lehetnek az idős emberek élethelyzetei között, amire alig figyel oda bárki.
- A járvány ezeket az attitűdöket csak még inkább felerősítette, de közben felszínre hozta az idősellátás rengeteg megoldatlan problémáját is.
- A nyuggerezés ugyanannyira problematikus, mint a szépkorúzás, és a nagy kérdés, hogy ha jön majd a vírus második hulláma, akkor is megmarad-e a magyar társadalom együttműködési hajlandósága.
- Interjú Kucsera Csaba szociológussal.
A koronavírus-járvány megmutatta, hogy mennyire nem tudunk mit kezdeni az elöregedő társadalom jelenségével, és milyen keveset tudunk arról, hogy kik az idősek Magyarországon. Többek között erről beszélt nekünk Kucsera Csaba, az ELTE TáTK Szociálpolitika Tanszék tudományos főmunkatársa.
A szociológus szerint a járvány sok, az idősekkel kapcsolatban kialakult társadalmi attitűdöt felerősített, láthatóbbá tett. Az egyik leghangsúlyosabb tapasztalat az volt, hogy mennyire egységesnek tekinti a társadalom az időseket.
„Elég csak arra gondolni, hogy egy 65 és egy 85 éves ember esetében milyen óriási különbségek lehetnek az élethelyzetükben, perspektíváikban, a társas beágyazottságukban, gyakorlatilag mindenben, ami az életminőségüket befolyásolhatja. És mégsem vesszük észre ezt a különbséget, míg mondjuk 20 és 50 éves kor között sokkal inkább belátjuk” – mondja erről Kucsera, aki szerint a járvány alatt is megfigyelhető volt, hogy mindenki egyetlen szempontot tartott szem előtt, amikor az idősekről beszélt: hogy valaki elmúlt-e 65 éves vagy sem. Ez azonban a szociológus szerint egy elégtelen eszköz, hiszen így láthatatlanná válik az a sokszínűség, ami az idősek csoportjait jellemzi.
Az a megközelítés szerinte, amely az úgynevezett kronológiai életkort, azaz a leélt életéveket tekinti kiindulási alapnak, önmagában kevéssé alkalmas arra, hogy társadalmi folyamatokat magyarázzunk vele: születésünktől kezdve folyamatosan különféle előnyök és hátrányok tevődnek rá az életünkre, ezek pedig erősítik, illetve gyengítik az életlehetőségeinket, és életünk előrehaladtával ez az olló csak egyre szélesebbre nyílik. De Kucsera szerint a kronológiai életkor alkalmazása járványügyi szempontból sem a legmegfelelőbb, hiszen egy önkényesen kijelölt életkori határt tekint központi elemének.
Szerinte éppen ezért olyan megközelítésre lett volna inkább szükség, ami nem abból indul ki, hogy valaki hány éves, hanem hogy milyen egészségi állapotban van. És persze, teszi hozzá Kucsera, létezik egy erőteljes korreláció az egészségügyi állapot és a természetes életkor között, de két 65 éves ember egészségügyi állapota és immunrendszere között még így is óriási különbségek lehetnek. A járvány esetében is ez volt az a tényező, az úgynevezett biológiai kor, ami leginkább befolyásolta a kitettséget, nem a kronológiai életkor.
Az egészségügyi állapotunk ugyanis csak részben függ a genetikai meghatározottságtól, számos társadalmi tényező is befolyásolja: milyen életmódot folytattunk, milyen az osztályhelyzetünk, milyenek voltak a környezeti viszonyaink, milyen volt az egészségmagatartásunk, és egyáltalán, milyen ellátásokhoz fértünk hozzá.
„Óriási egészségkülönbségek vannak Magyarországon belül, óriási a szórás a mélyszegénységben élők és a magasabb státuszúak között, vagy mondjuk iskolai végzettség szerint. Erre nem reflektál a 65. életkor, ennél jobban be kellett volna azonosítani a nem életkorral meghatározott veszélyeztetett csoportokat.”
– mondja Kucsera, aki szerint azzal, ahogy a járvány alatt ennyire egysíkúan kezelte mindenki az időseket, csak azt a deficitmodellt erősítettük, amely általában is jellemzi az idősebbekről szóló beszédet, és ami a veszteségen, a hanyatláson, az „alkonyon” keresztül definiálja őket.
Ez a megközelítés viszont egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy az idős embereknek mennyi hozzájárulásuk van akár a mikrokörnyezetükhöz, akár a társadalomhoz. Miközben kutatásokból is lehet tudni, hogy rengeteg: egyrészt a családokon belül, legyen szó akár partnerükről, akár az unokáikról, az idősek nagyon sok „láthatatlan” gondozói munkát végeznek, másrészt fontos szerepük van a pénzügyi transzferekben is. A 2008-as hitelválság után Magyarországon például nagyon sokszor a családokon belül a nagyszülők segítették ki anyagilag a fiatalabb családtagokat.
És Kucsera szerint eleve van egy óriási kihasználhatatlan potenciál abban, hogy az idősek milyen társadalmi tevékenységekben tudnának részt venni, akár tudásátadásról, akár önkéntes munkáról van szó, de nem látni nagyon azokat a kezdeményezéseket, melyek megpróbálnák felkarolni ezt a lehetőséget. Pár program azért létezik, például Kecskeméten a CédrusNet, ahol pótnagyikat képeznek, illetve az idősebb szakiknak segítenek megbízásokat szerezni.
A 65 év az nem egy nagyon magas, szép életkor
Kucsera Csaba szerint az még érthető is volt, hogy a járvány kitörésekor, amikor gyorsan kellett intézkedéseket elrendelni, miért az életkoralapú megközelítést használta a kormány és a járványügyi szakemberek, de szerinte később érdemes lett volna ezt továbbhangolni: mint meséli, Müller Cecília tisztifőorvos még az operatív törzs egy május végi tájékoztatóján is arról beszélt, hogy a koronavírusban Magyarországon elhunytaknak mindössze 4 százaléka volt olyan, akinek nem volt beazonosítható krónikus betegsége, az összes többi áldozat magas kockázatú csoportba tartozott, mert "nagyon magas, szép magas életkort elért 65 év feletti veszélyeztetett volt”, vagy krónikus megbetegedéssel küzdött.
És itt nem egy egyedi esetről van szó, Kucsera szerint általános volt az a hozzáállás, amely 65 éves kortól kezdve mindenkit egyformán veszélyeztetettnek tekintett, függetlenül attól, hogy a járvány előtt milyen életet élt vagy milyen volt az egészségi állapota. Nem véletlen, hogy a szociológia például általában megkülönbözteti a fiatal és az idős időseket: 65 és 79 éves kor között beszélnek fiatal idősekről, míg 80 éves kortól kezdve idős idősekről. Ez is egy önkényes felosztás, ami ugyanúgy az életkoron alapul, de Kucsera szerint a fiatalabb és idősebb idősek elkülönítésével jobban meg lehet érteni a társadalmunk egyötödét, mert ennek a két korcsoportnak már jellemzően nagyon más az egészségi állapota és a társadalmi beágyazottsága is.
Annak pedig, hogy sem a hivatalos kommunikáció, sem a járványügyi intézkedések nem voltak tekintettel ezekre a különbségekre, lehetett egy öregítő hatása is: a szociológus szerint lehetnek olyan idősebb emberek, akik a vírus megjelenéséig teljesen jól menedzselték a saját életüket, de az ijesztő üzenetek és a kialakult helyzet hatására hirtelen át kellett éljék, milyen lehet kiszolgáltatottnak lenni, gondozásra szorulni, és ez a járvány lecsengése után is hatással lesz az életükre.
Ezek mind olyan problémák, melyeken egy árnyaltabb megközelítés talán enyhíthetett volna – mondja Kucsera, aki szerint ugyan a nyugat-európai országok többségében is bevezettek különféle életkoralapú rendelkezéseket, de ezekben az országokban megvannak azok a szakmai szervezetek és érdekképviseletek, melyek az idősek sokszínűségét meg tudják mutatni a nyilvánosságnak. Magyarországon viszont egyelőre nem látni ezeket a szervezeteket, és ezzel szorosan összefügghet, hogy egy friss elemzés szerint az EU-ban amúgy is nálunk az egyik leggyengébb a szociális partnerek bevonása a szociális párbeszédbe.
Ezen biztos nem segít az sem, ahogy gyakran az újságírók vagy a politikusok beszélnek a nyugdíjasokról: elterjed például a szépkorúzás, ami Kucsera szerint ugyanannyira problematikus, mint a nyuggerezés, de ez utóbbi legalább egy nyílt dolog, amit öniróniával ki is sajátíthatnak az idősek és idősödők, ezzel is tompítva az élét, míg a szépkorúzás sokszor egy burkolt álpozitív, lesajnáló, „aranyoskám” típusú megközelítés.
A járvány idején pedig csak felerősödtek ezek a paternalista hangok, melyek úgy beszéltek az idősekről, hogy közben egyúttal megvonták tőlük az önrendelkezési kompetenciát.
Kucsera szerint ezek azért is fontos kérdések, mert ha a kutatók jelenlegi előrejelzésének megfelelően tényleg lesz egy második hulláma a vírusnak, akkor nagy kérdés lehet, hogy az emberek mennyire lesznek hajlandóak másodszor is kooperálni a korlátozások betartásában, illetve a gazdaság leállításában.
„Ha azt gondolják, hogy ez a vírus csak az időseket érinti, hiszen erre fókuszált az állami kommunikáció is, akkor egy második leállás intergenerációs feszültségeket is gerjeszthet” – állítja a szociológus, aki a sajtóhírek alapján azt gyanítja, hogy ez kicsiben már meg is kezdődött a vásárlási sávok miatt is.
„Az a félelmem, hogy sokan az időseket fogják megtenni bűnbaknak, mélyülni fognak a társadalmi szakadékok, és egy árnyaltabb kommunikációval ezt meg lehetett volna előzni”
A járvány következtében megjelentek a szolidaritás felé mutató jelek is, teszi hozzá Kucsera, és bár kutatásokat még nem készítettek ezzel kapcsolatban, de úgy sejti, hogy a családon és a mikroközösségeken, például a szomszédságokon belüli szolidaritás jó eséllyel nőtt a karantén idején. Mint mondja, eleve jellemző ránk egyfajta inkonzisztencia, amikor az idősekhez fűződő viszonyunkról van szó: családunkon belül sokkal toleránsabbak vagyunk, mint amikor a társadalmi szinten gondolkodunk erről.
A járvány pedig ezeket a meglévő attitűdöket erősíthette fel. És mivel az idősekkel kapcsolatban a társadalomban jellemzően a negatív sztereotípiák a meghatározóak, mint például hogy az idősek képtelenek reagálni a változásokra, rugalmatlanok, gondozásra szorulnak, ezek az attitűdök most vélhetően látványosabbá váltak.
Kucsera szerint ehhez kapcsolódik az is, hogy milyen sokat esett szó arról, hogy az idősek magányosak lehettek a karantén idején. Ami szerinte tipikus példája annak, ahogy az idősekhez hozzáállunk: mivel nem tudunk velük mit kezdeni, megpróbáljuk őket olyan dolgokon keresztül megközelíteni, amit gondolunk róluk. És az egyik ilyen téma épp az elmagányosodott idős képe.
Nem arról van szó, hogy ne lettek volna valóban idős emberek, akik magányosak voltak a karantén idején, és abszolút rendben is van foglalkozni ezzel, de Kucsera szerint túlságosan hangsúlyos volt ez a megközelítés, miközben arról nem esett sehol sem szó, hogy a magány és az egyedüllét nem ugyanazt jelenti, és a magány alapvetően egy szubjektív megélése annak, hogy mennyire érzem megfelelőnek a társadalmi kapcsolatrendszeremnek nem csak a kiterjedtségét, hanem a minőségét is. Ez alapján pedig az eddigi kutatásokból azt látni, hogy áprilisban Magyarországon a fiatalok szenvedtek leginkább a magánytól, jóval nagyobb arányban, mint az idősebbek, amit további kutatások árnyalhatnak, de így is jelzésértékű.
A szociológus szerint ez mind azzal függ össze, hogy nagyon elnagyolt fogalmaink vannak csak az idősekről, amibe egy csomó valódi probléma nem fér bele: Kucsera Csaba példaként a családon belüli erőszakot említette, ami szinte mindig, ha szóba kerül, párkapcsolati erőszakként van keretezve, és fiatal vagy középkorú nők az áldozatai. Magyarországon nagyon alacsony az ezzel kapcsolatos tudatosság még a segítő szakmákban is, de egy friss külföldi kutatásból az is tudható, hogy az idősebbek ellen gyakran a gyerekeik vagy unokáik követnek el erőszakot, nem ritkán a gondozójukként.
De ugyanígy, jogosan sok szó esik arról is, hogy milyen különbségek vannak a férfiak és a nők fizetése között. De arról közben nem nagyon hallani, hogy a nyugdíjak között még nagyobb ez a különbség: ez még a korábbi rendszer munkaerőpiaci és egyéb egyenlőtlenségeiből fakad, amikor még nagyobb volt a különbség a bérek között, miközben a nőkre volt terhelve a fizetetlen otthoni gondozói munka, és ezt nem kompenzálta senki.
„Ezeken a területeken egyáltalán nem reprezentálódnak az idős nők, ezek a kérdések nem részei a társadalmi vitáknak” – mondja erről Kucsera Csaba.
Mi lesz az idősotthonokkal?
A koronavírus-járvány után egy másik fontos kérdés, hogyan alakul az idősotthonok sorsa. A világ számos országához hasonlóan Magyarországon is ezekben az intézményekben végezte a legnagyobb pusztítást a járvány: több mint 30 intézménybe jutott be a vírus és a magyarországi áldozatok negyede idősotthon lakója volt.
Közben pedig lehetett látni, hogy a járványt megelőző időszakban a hasonló intézmények egyre elfogadottabbá váltak: Kucsera idézett egy pár évvel ezelőtti kutatást, mely szerint 2001 és 2016 között 18-ról 30 százalékra nőtt azoknak az idősödő embereknek az aránya, akik azt mondták, hogy el tudnák képzelni, hogy egy tartós, bennlakásos otthonban éljenek.
És az is biztos, hogy az egyre inkább öregedő magyar társadalom számára az egy megoldandó kérdés, hogy hogyan kéne ellátni azokat a gondozásra szoruló idős embereket, akik évről évre egyre többen lesznek. Mint Kucsera Csaba elmondta, a népes Ratkó-generáció gyerekei mostanában töltik be a 65. életévüket, és általában 80 éves kortól nőhet meg az idős emberek gondozási igénye. És míg jelenleg 440 ezer 80 évnél idősebb ember él Magyarországon, az előrejelzések szerint 20 év múlva már több mint 730 ezren lesznek. „Ez egy nagyon markáns ugrás, ők a legdinamikusabban növő demográfiai csoport Magyarországon” – fogalmazott ezzel kapcsolatban.
Az elég biztosan kijelenthető, hogy az ellátórendszer jelenleg nem áll készen arra, hogy ennyi embert el tudjon látni akár az otthonában, akár bentlakásos intézményben. Jó ideje nem történt már érdemi kapacitásbővítés, az idősotthonokban már eddig is várólisták voltak, a járvány pedig felszínre hozott egy rakás problémát, melyeket sürgősen kezelni kéne. Hallani ugyan egy formálódó demenciastartégiáról, de az idősgondozás átfogó újragondolása nincs napirenden.
Az ELTE TáTK Szociális Tanulmányok Intézete nemrég egy online fórumot szervezett az idősgondozás kérdéséről a járvány után (ennek összefoglalója itt olvasható el) és Kucsera elmondása szerint itt is kiderült, hogy az otthonok meglehetősen védtelenek voltak a vírussal szemben: mint az intézményekben dolgozók mesélték, sokszor csak a véletlenen múlt, hogy a vírus bejutott-e valahova, vagy sem. Komoly kockázati tényezőt jelentett, hogy sokan ezekben az intézményekben olyan ellátásra szorulnak, melyeket nem lehet helyben elvégezni, ezért kórházakba kellett vinni őket, néha akár csak-egy kivizsgálásra.
Az idősotthonokban dolgozók egy másik visszatérő tapasztalata volt, hogy minden fronton az egészségüggyé volt a prioritás a járvány kitörésekor, és nagyon nehezen tudtak akár védőfelszereléseket, akár csak fertőtlenítőszereket beszerezni. A fórumon elhangzott az is, hogy az egyik legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy gyors egymásutánban érkeztek az akár egymásnak is ellentmondó, nehezen értelmezhető határozatok, melyek nem a szociális intézményekre szabott egészségügyi elvárásokat is támasztottak. Mint Kucsera elmondta, többek által említett probléma volt, hogy az intézményekbe ugyan karanténba kellett rakni mindenkit, akit előtte kórházba vittek, de ennek sok helyen egyszerűen nem voltak meg a fizikai feltételei.
„A tapasztalatok levonása most zajlik, és tanulni kell egymás jó és rossz gyakorlataiból. Délkelet-Ázsia egyes országaiban például az idősek otthonain kívül izolálták a fertőzötteket, ami szintén felvet egy sor problémát, például a demenciával élők esetében, akik gyakran rosszul reagálnak a környezetváltozásra, de járványügyi szempontból lehet, hogy hathatósabb. Az általánosabb, a munkavállalókra is kiterjedő tesztelés mellett az idősebbek atipikus tüneteivel kapcsolatban is nagyobb tudatosságra van szükség, mert a korai felismerés kulcsfontosságú az egyén és a közösség számára is” – tette hozzá Kucsera.
Súlyos problémát jelent az is, hogy egyre inkább öregszik el a szociális szakma, egyre komolyabb gondot jelent a munkaerőhiány, kevesen választják pályakezdőként ezt a területet. Ami Kucsera szerint az alapján nem meglepő, hogy a szociális intézményekben dolgozók mind anyagi megbecsültségből, mind a társadalmi presztízsből keveset kapnak. És mint fogalmazott, ezeket a problémákat a koronavírus csak még inkább láthatóvá tette: a bruttó 500 ezer forintos jutalom például csak az egészségügyi dolgozóknak jár (ha pár napos sávon belül jelentkeztek érte), az idősotthonokban dolgozóknak nem.
De ezek a különbségek már régóta megvannak, nem egyszer előfordult, hogy egy járulékkedvezmény, egy bónusz vagy egy extra szolgáltatás csak az egészségügyi szektorban dolgozóknak járt. Ez pedig Kucsera elmondása szerint régóta sok feszültséget okoz a szociális ellátórendszerben dolgozók körében, és épp ezért volt egy komoly elszívóhatása már eddig is az egészségügynek.
„A szociális ellátórendszerben dolgozók nem érzik a megbecsülést, nemcsak az állam, de sokszor az önkormányzatok felől sem” – mondja Kucsera, aki szerint egy esetleges második hullám esetében nem szabad ilyen hibát elkövetni, és legalább ugyanannyira oda kell majd figyelnie az államnak és az önkormányzatoknak a szociális szektor eszközellátására és dolgozóira, mint az egészségügyisekre.
Kucsera Csaba abban bízik, hogy a jelenleg négy idősotthonban zajló ombudsmani vizsgálat hozzájárulhat a közbizalom helyreállításához, és elindíthat majd egy közös szakmai gondolkodást, ennek a vizsgáltatnak ugyanis szerinte olyan eredményei lehetnek, melyekből talán rendszerszintű következtetéseket is le lehet vonni. Mint fogalmazott, az idősgondozás régóta maga előtt görgeti a problémáit, például az alulfinaszírozottságot, a nem megfelelő eszközellátottságot vagy az elavult gondozási paradigma alkalmazását, miközben évről évre egyre többen vannak, akik gondozásra szorulnak, ezért épp itt az ideje, hogy elgondolkodjunk azon, mit is várunk el ezektől az intézményektől.
Szerinte azt a kérdést is érdemes lenne végiggondolni, hogy egyáltalán, kinek a feladata az idősek ellátása. Mert ugyan az Alaptörvénybe belekerült, hogy a családtagok kötelesek gondoskodni az idős hozzátartozóikról, de ezzel nyilvánvalóan nincs letudva ez a probléma: ha az állam nem biztosít ehhez kellő támogatást, akkor ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen. Érthetetlen például, hogy a 18 évesnél fiatalabb gyermeket otthonukban ápoló családtagoknak járó GYOD és az ennél idősebbeket ápolóknak járó ápolási díj között miért olyan nagy a különbség, amikor a gondozási feladatok jellegében, annak terhében nemigen lehet különbséget tenni, tette hozzá ehhez.
Ugyanígy, a járvány következtében felerősödhetnek azok a hangok, melyek szerint nem mamutintézményekre lenne szükség, hanem egy közösségi alapú, támogatott lakhatási programra, melyben a lakókörnyezetbe nyújtott gondozással lehetne az idősek életminőségét biztosítani. Ezek mind olyan kérdések, melyeket a koronavírus sokkal látványosabbá tett, de válaszaink még egyáltalán nincsenek rájuk.