Jog az alváshoz, jog a szórakozáshoz

vélemény
2020 július 07., 15:51

A koronavírus-járvány adta lehetőséggel Budapest és a főváros több kerülete is élt, és ha már úgyis leállt és szétesett minden, elkezdtek azon gondolkodni, hogy mit lehetne máshogy és jobban csinálni. A leglátványosabb leállást a turizmus és a vendéglátás mutatta be, így logikus módon éppen ezeken a helyeken a leglendületesebb az újratervezés.

A rakpart lezárásától a mindenféle forgalomritkító kerületi korlátozásokig, az Airbnb megregulázásától a Bálna hajóállomássá alakításáig számtalan intézkedés és ötlet született az elmúlt hetekben. Hogy ezek mennyire hasznosak, majd eldől, akárcsak az, hogy melyik milyen alantas politikai célt szolgál, de a mozgolódás-ötletelés ténye tagadhatatlan. Mint ahogy az is, hogy valamennyi intézkedés közül a legnagyobb hullámokat, még a körúti biciklisávnál is nagyobb hullámokat, a bulinegyed csendrendelete verte.

Nagy vonalakban arról van szó, hogy ezentúl a Király utca–Erzsébet körút–Rákóczi út–Károly körút által határolt területen üzemelő vendéglátóhelyek csak egy rakás speciális feltétel teljesítése esetén tarthatnak nyitva éjfél után. Ezek a feltételek közt van minden a járda rendszeres takarításától a szabad vécéhasználaton át a hangrendszerbe szerelt limiterig, és ha egy hely teljesíti is mindet, akkor is csak egy évre kaphat működési engedélyt.

A bulinegyedben vendéglátóhelyet üzemeltető vállalkozók jelentős része tombol, és úgy érzi, most kapták meg a kegyelemdöfést egy olyan helyzetben, amikor vendégkörük többségének elvesztése miatt egyébként is a kiütés szélén szédelegnek. A csendrendeletért és a zavartalan alvásért évek óta küzdő helyi lakók és civilek pedig, ha nem is ünnepelnek, de legalábbis egy jó irányba tett első lépésnek ismerik el az erzsébetvárosi önkormányzat döntését.

Mindkét oldalnak teljesen igaza van, hiszen egyfelől a rendelet valóban nehéz helyzetbe hozhatja a belső-erzsébetvárosi vendéglátóhelyek jelentős részét, másfelől a bulinegyedben tényleg nehéz nyugodtan aludni.

De az igazi probléma a most előidézett helyzettel valójában nem a két oldal, a VII. kerületben élők és a VII. kerületben vállalkozók közötti kibékíthetetlen ellentét, hanem az a fantaszta szűklátókörűség, ami idáig vezetett.

A szórakozás, különösen az éjszakai szórakozás, és mindaz, ami ezeknek elengedhetetlen kelléke az étel- és italfogyasztástól a zenéig és a táncig egy magára kicsit is adó nagyváros életének fontos része. Egy ezeket nélkülöző egészségügyi veszélyhezet után talán felesleges is részletezni, hogy a nagyvárosi élet ezek nélkül egészen egyszerűen nem nagyvárosi élet. Akkor is, ha vannak a nagyvárosnak olyan lakói, akiknek nincs ilyesmire igényük. Nincs olyan nagyváros, ahol senkinek az ablaka alatt nincs dohányzó és iszogató tömeg hajnali négyig.

Ilyen szempontból a bulinegyed olyan, szintén jellegzetes nagyvárosi jelenségek rokona, mint a hajléktalanság, a kábítószerkereskedelem és a prostitúció. Ezekért sem rajong mindenki az ott élők közül, de elkerülhetetlen részei a nagyvárosi mindennapoknak. Felszámolásuk lehetetlen, törvényen kívül helyezésüknek jó eséllyel több a társadalmi kára, mint a haszna, és a legfelháborítóbb, amit ezekkel a jelenségekkel kezdeni lehet, az az áttolásuk a szomszéd kerületbe.

Bár a koronavírus egy időre eltüntette őket a szem elől, Budapesten nagyon sokan élnek, akik szeretnek éjszaka szórakozni, és sokan utaznak ide egészen távoli vidékekről is szinte kizárólag azért, hogy élvezzék a bulinegyed örömeit. Az utóbbiak sorsa még kérdéses – lásd mindjárt – az előbbieké viszont nem. Ők továbbra is Budapesten fognak szórakozni, hajnali négykor is.

Szórakozni persze a bulinegyed létrejötte előtt is lehetett Budapesten, és éppen ezért érdemes felidézni, hogy is zajlott Belső-Erzsébetváros bulinegyedesítése. Az egyre lepusztultabb városrészen a 2000-es évek elején-közepén bukkantak fel a Szimpla vezetésével azok a romkocsmák, amelyek éppen ezt a lepusztulságot tudták kihasználni és megvetni a lábukat. Ezek olyan jó és olyan eredeti helyek voltak, hogy messze földön hírét vitték Budapestnek.

A 2010-es években aztán több körülmény szerencsés vagy szerencsétlen összejátszása futtatta fel mostani állapotára a bulinegyedet. A jól teljesítő magyar gazdaságnak köszönhetően sok budapestinek lett pénze szórakozni, miközben az egyre gyengébb forintnak hála Budapest rendkívül népszerű lett a külföldi, elsősorban fiatal turisták körében. Erre már csak rásegítettek a modern civilizáció olyan vívmányai, mint a fapados repülőjáratok és az Airbnb. Mindeközben különböző politikai-gazdasági-bűnözői érdekcsoportok konfliktusainak eredményeként megszűnt a Vizoviczki Lászlóhoz kötődő szórakozónegyed a Hajógyári szigeten, az oda járók egy része pedig itt, a belvárosban keresett magának új törzshelyet.

Niedermüller Péter erzsésbetvárosi polgármester fantáziálhat „bizonyos magatartási formák kiszorításáról” és a bulinegyed „kulturális negyeddé” alakításáról, de ahogy a Belső-Erzsébet bulinegyedesítése sem parancsra történt, hanem budapesti és globális folyamatok összjátékának hatására, úgy

a debulifikáció sem egy kerületi polgármester rendeletének nyomán fog megtörténni.

Ha az erzsébetvárosi önkormányzat azt akarja, annyit el tud érni, hogy a Budapesten szórakozók máshova menjenek jól érezni magukat. Ezt már máshol is sikerült elérni Budapesten, az egykor hasonlóan bulis irányba induló Ráday utca a Ferencvárosban már évek óta csak szédeleg. A Ráday utca helyett is lehetett máshova menni, és előbb-utóbb a bulinegyed helyett is lenne valahova.

Bizonyos magatartási formákat tehát végső soron lehet hatósági vegzálással néhány utcával, esetleg egy komplett kerülettel arrébb pöckölni, kulturális negyed kialakításához viszont ennél jóval több kell. Eleve a „kulturált szórakozás”, mint fogalom kifejezetten megmosolyogtató ötlet, az „ez nem zene, hanem csörömpölés” és az „ez nem tánc, hanem rángatózás” közeli rokona. Természetesen egy nagyvárosban helye van az irodalmi esteknek is, éppen ugyanúgy, mint 12 sör legurításának. Ezek kombinálásnak, is van, egyébként. Azt gondolni, hogy a bulinegyed több száz kisebb-nagyobb szórakozóhelyét hatalmi szóval vagy noszogatással át lehet terelni a szépirodalmi programok rendezése felé, nagyon súlyos tévedés.

Ennél már csak az a nagyobb tévedés, hogy „másfajta turistákat várunk”. A rendszerváltás óta Budapest, illetve hát Magyarország összesen két olyan dolgot tudott létrehozni, amiért turisták tömegei érkeznek az országba: a Szigetet és a romkocsmák hírére épített bulinegyedet. Minden más, ami ebben ebben az országba/városba tömegeket vonz, a Hungaroringtől a Halászbástyáig, már rég itt van velünk. A Hajógyári-sziget és a Belső-Erzsébetváros pedig éppen ugyanazzal hívogatja a külföldieket: jó és olcsó bulikkal.

Felőlem nyugodtan lehet keseregni azon, hogy Budapest és Magyarország a jó bulijairól híres, és nem másról, bárki kitalálhat és megvalósíthat ezeknél jobb és kevesebb ordibálással járó turistaprogramokat. De azért legyen azzal tisztában, hogy ez még egy kulturális negyed kialakításánál is komolyabb feladat, amihez talán még Orbán Viktor lánya is kevés lesz.

A „bulis város” egyébként egyáltalán nem rossz turisztikai brand, Las Vegastól Berlinen át Tbilisziig sokan megélnek belőle.

Budapest nem Kairó vagy Velence, nincsenek világra szóló nevezetességei, csak szép fekvése a Duna két oldalán, néhány fürdője és olcsó árai. Azt gondolni, hogy ezért a kínálatért ide majd egészen mások fognak jönni, ugyanolyan hiú ábránd mint abban bízni, hogy azok a budapestiek, akik szeretnek hajnalig bulizni, hirtelen mélyen magukba néznek, és felismerik, hogy a vesztükbe rohannak, ráadásul tömegeket nem hagynak nyugodtan aludni.

A nyugodt alváson viszont nem szabad viccelődni, mert az tényleg életbevágóan fontos dolog, és tényleg mindent meg kell tenni azért, hogy egy nagyváros lakói közül a lehető legtöbben élvezhessék. Mindenkinek nem fog sikerülni, de ettől még törekedjünk a tökéletességre. Budapesten évtizedeken át nem volt rendes éjszakai élet, az utcákon pedig a bulinegyed felfutásáig nem lógott fürtökben a tömeg. Mindennek a tetejébe ott van a globális felmelegedés, aminek köszönhetően egyre többen, az év egyre nagyobb részében szeretnek a szabadban fogyasztani és szórakozni. Mindez együtt teljesen váratlanul érte mind a városnak azon lakóit, akik éjszaka jellemzően aludni szeretnének, mind azokat a politikusokat, akiknek garantálniuk kellene a pihenéshez szükséges csendet.

Lehet, hogy az erzsébetvárosi önkormányzat saját politikai céljai szempontjából ez a csendrendelet a jó döntés, de nagyvárosi szinten nem megoldás semmire. Ehhez általános budapesti éjszakaiszórakozás-stratégiára lenne szükség, és ennek megalkotásából nyilván nem hagyható ki a magyar állam képviselői sem, ha már úgyis szeretnek mindenbe beleszólni. Ha azt akarjuk – márpedig ezt akarjuk –, hogy a szórakozóhelyekről ne szűrődjön ki a hangoskodás, az utcákon pedig minél kevesebb legyen a kirívóan alvásellenes hangoskodás, akkor arra bizony közpénzt kell szánni. Rendeletben kiadni, hogy oldják meg az egyébként is rossz helyzetbe került vendéglátóhelyek, nem valami konstruktív megoldás.

Ehhez persze el kellene ismerni, hogy az éjszakai szórakozás különböző formái ugyanolyan értékei a nagyvárosi életnek, mint a szépirodalmi estek, és aztán hasonlóan támogatni ezek zavartalan lebonyolítását.

Európa bulifővárosa, Berlin ebben élen jár, így hát van követendő jó példa. Mint ahogy van jó példa a másik, az alvók és a szórakozók közötti konfliktusokat csökkentő taktikára, a bulizók fokozatos átterelésére a város olyan részeibe, ahol kevesen alszanak. Hogy ne valami dúsgazdag nyugati ország utánozhatatlanul jó gyakorlata legyen lobogtatva, ott van például a Telliskivi nevű lerobbant gyártelepből kialakított szórakozó- és művészeti komplexum Tallinnban. Ilyesmire Budapesten is lenne hely, ha nem mindenhova stadionokat és egyre élhetetlenebb lakótömböket álmodna a pénz. Jelképes, hogy a balos-progresszív gondolatokra épülő Gólya már kiköltözött a szórakozónegyednek ideális, most kínai piacként működő Ganz-Mávag telep peremére. Az ilyen helyek szoktak az első fecskék lenni, csak sajnos lényegesen valószínűbb, hogy az a hatalmas ipartelep valamilyen Adnan Polat-szerű karakter kezében végezze, mint a szórakozni vágyó budapestiekében.

Amíg nincs átfogó megoldás arra, hogy hol szórakozzanak éjszaka a budapestiek és az ide éppen ezért érkező vendégek, addig maradnak az olyan látszatmegoldások, mint a mostani erzésbetvárosi csendrendelet. A vendéglátóhelyek egy része bezár, de aki hajnali négykor alkoholra és hangos zenére vágyik, továbbra is meg fogja tudni oldani. Lehet, hogy valamivel nyugodtabban lehet aludni egy ideig az Akácfa vagy a Dob utcában, de falusi csend ott már nem lesz. Falusi csend egyébként falun sincs, csak ott nem a brit legénybúcsú vonyítása hasít az éjszakába, hanem a kutyáké. Valamennyi zajt mindenkinek tolerálnia kell.