Kásler Miklós összerakná Mátyás király csontjait, és újratemetné
2021 január 20., 18:43
Akik már a halottakat sem bírják békében hagyni
Galántha Gergely történész cikke.
Kásler Miklós erőforrásminiszter és a Magyarságkutató Intézet újabb közös akcióra készül!
Néhányan talán csalódottak voltak, akik azt hitték elsőre, hogy “A zombik visszatérése” címmel a Pozsonyi csata 2 előzetese jött ki, de azóta ők is megvigasztalódhattak, amikor megtudták, hogy a szerdai nagy bejelentés szerint Mátyás király csontjait készülnek összeszedni és újratemetni, amit azzal kezdenek, hogy Horvátországban exhumálják a fiát (Corvin Jánost) és unokáját (Corvin Kristófot), utána pedig a székesfehérvári csonttemetőből kiválogatnák azokat a darabokat, amelyeket genetikusok szerint a két Corvin teteméhez lehet kötni, így összerakva Mátyást, a királyt.
Egyelőre hagyjuk figyelmen kívül azt a kérdést, hogy vajon az egészségügyért is felelős miniszter úr és az intézet jó ízléssel eljárva, a lehető legmegfelelőbb időszakot választotta-e a tetemek kiásására, és attól is tekintsünk el egy kicsit, hogy minden magyar ember számára bőven meg fogja-e érni a munka, akármekkora költséggel és energiával is jár majd. Nemzettudatilag mindenképp hasznos lehet a vállalkozás, hiszen azt mindenki beláthatja, hogy jó lesz tudni, hogy megvannak Mátyás csontjai, na.
Bemelegítésként merengjünk el azon, hogy honnan ered a kiásások és temetések felé hajló közéleti fétisünk: miért érzi minden hazai rezsim a 19. a 20. és a 21. században is, hogy ha még nem gyalázta meg kellően a magyar királysírok maradványait, akkor súlyos restanciája van? A modern magyar történelem ugyanis tökéletes értelmezési keretet nyer azáltal, ha azt a székesfehérvári romkert leleteinek “feltárásán” keresztül szemléljük. Minden ottani kiásást ugyanis valamilyen nemzeti katasztrófa követett.
Az első intézményes feltárások a 19. század harmincas éveinek végén kezdődtek, amire jött a szabadságharc, és annak bukása. A dualista kori ásatásokat az első világháború követte, míg az 1930-as évek végén indult munkák után nem sokkal kezdődött a második világháború. A Kádár-rendszer már majdnem véget ért, de az utolsó pillanatban még akkor is elővették a sírokat, és a csontok nem úszták meg az újabb kihantolást (pontosabban megúszták, szó szerint, a szennyvízben, erre majd később visszatérünk). És most előveszik őket, megint.
Ami minden feltárásban közös volt, az a leletanyag felmérhetetlen károsodása, keveredése, eltűnése (ha nem közvetlenül a feltárásnál, akkor az azt követő raktározásnál vagy visszatemetésnél), és persze közös elem minden feltárásnál a lelkesedő élő emberanyag, azaz mi, magyarok. Ha nem lett volna még egyértelmű a Nyájas Olvasó számára, a klasszikus történelmi dúlásokat (tatár, török, német stb.) többé- kevésbé jól átvészelő leletekről van szó.
Netán erőltetett lenne a kapcsolat a feltárások és a történelmi kataklizmák között? A felületes szemlélő számára talán igen. Azonban nehéz nem látni az összefüggést az országot egyik szakadékból a másikba taszító mindenkori állami politika, és az ezt alátámasztani szolgáló, a királysírok feltárásában is időnként lehetőséget látó állami reprezentáció, valamint az ehhez kapcsolódó egyéni karriercélok; és az ezekkel váltakozó teljes közéleti és kulturális közöny között. Mindehhez csupán a hivatali arroganciát és a dilettantizmust kell hozzáadni, és hopp, máris könnyen érthető lesz a folyamat, ahogy a középkori Magyar Királyság legfontosabb szakrális helyszíne lépésről lépésre ebek harmincadjára jutott. Legyen a feltárások felvigyázója egyházi, helyi vagy állami hatóság, netán a környékbeli lakosság, az ország politikai berendezkedése pedig feudális, abszolutista, konzervatív-liberális, nemzeti, kommunista vagy demokrata.
De melyek is voltak a sírok feltárásának egyes állomásai, pontosan miről is van szó?
Az oszmánok elleni háborúkat követően, a 18. század első felében még álltak a székesfehérvári bazilika falai és egyes kápolnái. Ez nem akármilyen szerencse volt, tekintve hogy a székesfehérvári bazilika és közvetlen környezete nemcsak a magyar királyok koronázó és sok esetben temetkezési helyszíne volt, de a középkori Európa egyik egyházi-szellemi és állami központja is, amelyet mind Nyugaton, mind az Oszmán Birodalomban számon tartottak.
Ebből a jelentős központból és épületmaradványokból a 19. század közepére (közel másfél évszázad “béke” alatt) már szinte semmi nem maradt. A 19. század második felében ásatásokat vezető Henszlmann Imre megállapította, hogy
“Noha Bethlen Farkas szavaiban a királyi síroknak a török által végbevitt kifosztása a legrészletesebben van előadva, mégis kénytelen vagyok megjegyezni, hogy valamint az én felügyeletem alatt, úgy Érdy János alatt 1848-ban véghezvitt ásatás alkalmával egyetlen sírra sem akadtunk, melyről biztosan lehetne mondani, hogy azt a török megfosztotta; ellenben akadtam számos sírra, melyek saját véreink által, még pedig csak a múlt század (XVIII.) vége felé vagy éppen a jelen (XIX.) században történt barbár kifosztása minden kétségen kívül van, mit a szoros igazság érdekében nem szabad elhallgatnom” (idézet átvéve Hankó Ildikó: Királyaink tömegsírban című tanulmányból).
Ennyit tehát arról a Kásler-féle bejelentéskor szerdán ismét előkerülő tévhitről, hogy a török és a német fosztotta volna ki a sírokat. (Ezt a téves kommentárt a 444 is átvette a minisztériumi közleményből szerdán.)
Természetesen a műemlékvédelem fogalma maga is csak 19. századi találmány, idehaza nagyjából tehát egyidős magával a székesfehérvári ásatásokkal. A falakat azonban nemcsak a lakosság hordta el, bőven jutott a püspöki palota, és egyéb előkelő házak építéséhez is - még az ásatások megkezdése, és a hely mint régészeti lelőhely jelentőségének felismerése után is. A sírok tönkretételéhez pedig a közműépítések adtak tökéletes alkalmat.
Hogyan kezdődött a területen található sírok feltárása? 1839-ben egy csatorna építésekor márványsírra (feltehetőleg királysírra) bukkantak, amelyet természetesen azonnal kifosztottak és összetörtek. Innentől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a bazilika építményének, és a hozzá kapcsolódó egykori temetőknek a területe nemcsak fontos leletanyagot, de egyenesen királysírokat is kell hogy tartalmazzon.
Az első hivatalos feltárásokat Érdy János és Varsányi János végezte 1848-49-ben, majd később Henszlmann Imre folytatta a munkát. A több évtizeden át húzódó ásatások egyik első eredménye (?) a III. Béláénak (mások által manapság inkább Könyves Kálmánénak) tulajdonított csontváz megtalálása volt. A Nemzeti Múzeumban méltatlan körülmények között kallódó csontokat először 1862-ben temették el a budavári főtemplom kriptájában, majd az átépítések idején elszállították, illetve további vizsgálatoknak vetették alá (ekkor is furcsa jelenségekkel szembesült Török Aurél kutató, a sok kézen átment állítólagos királycsontok között például állati bordát is talált). A visszatemetésre már a milleniumi ünnepségek után került sor.
A századforduló után egy időre békében maradtak a Fehérváron visszatemetett csontok és romok is, amelyek helyszínét a leleményes lakosság jó ideig szemétlerakónak használta. Érdemes viszont már most megjegyezni, hogy a szóban forgó, III. Bélának tulajdonított maradványok azonosítása kapcsán máig sincs teljes tudományos konszenzus. Úgy látszik, ehhez a sokszoros kihantolás és vizsgálat – másfél évszázadon keresztül – elégtelennek mutatkozott. Esetleg most, ha Mátyás királlyal már bemelegítettünk, biztosan végleg megoldjuk ezt a kérdést is.
Az újabb romkerti ásatásokra a 20. század harmincas éveiben került sor, a városi potentátok, köztük Hóman Bálint (korabeli gúnynevén csak Pufi) vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére, amelyhez Szent István király halálának 900-ik évfordulója adott további aktualitást. Hóman az első jelképes kapavágásokat személyesen végezte el Shvoy Lajos megyéspüspökkel. El sem lehetett volna képzelni megindítóbb díszletet az 1938-ik évi vitézi avatásokhoz, mint a szent király bazilikájának leleteit.
Az antropológiai vizsgálatok egyik meghatározó alakja Bartucz Lajos professzor lett. Az újra kiásott csontok egy része viszont már ekkor össze volt keveredve, amely lehetetlenné tette az esetleges azonosításukat. Ezért a keveredésért Bartucz jórészt Henszlmannt hibáztatta, míg más kutatók magának Bartucznak tulajdonítják a felelőtlenséget. Természetesen új leletek előásására is sor került.
Mindenesetre királysírok ide, királysírok oda, a vitézi avatást követően az egész feltárás elvesztette a politikusok és a köz érdeklődését. A nemzeti értékeket állítólag mindenek felett állónak tartó, és az egyik legelismertebb hazai középkorkutatót a kormányában tudó rezsim szakértői, illetve megbízottai a csontokat nagy sietve faládikákba (inkább dobozokba) tették, azon belül pedig újságpapírba csomagolták (a beszámolók kiemelik a lapokon évtizedek múlva is jól olvasható Hacsek és Sajó vicceket) és helyezték el a romkertben frissen elkészített betongödörben, és ezzel a kérdés jó időre le is lett tudva.
Az 1960-as években a romkertben ismét kisebb feltárásokra került sor, majd antropológiai vizsgálatok céljára a III. Béláénak (és feleségének) vélt sírokat is felnyitották a Mátyás-templomban. 1984-ben felszínre hozták a romkerti “betonbunker” dobozait, ekkor szembesültek a kutatók az 1938-as visszatemetési állapotokkal (és a Hacsek és Sajó viccekkel), valamint azzal, hogy az egymásra hányt, és kikandikáló csontokat tartalmazó dobozok alsó sorai szennyvízben állnak.
Természetesen nem maradhatott el a Mátyás-templomban lévő, III. Béláénak vélt sír sokadik felnyitása sem. Nem is igazi sír és koporsó az, amelyet néhány évenként nem nyitunk fel, valamilyen hangzatos tudományos jelszó kíséretében.
A csontok mindenféle természettudományos vizsgálat alá kerültek különböző helyszíneken és intézményekben, és így a további keveredés elkerülhetetlen (?) volt. Természetesen egyetlen királynak az azonosítása sem sikerült, a csontok 2000-ben pedig visszakerültek a romkerti “tárhelyükbe”.
Mondanunk sem kell, hogy az egész történet klikkharcoktól és összeesküvés-elméletektől tarkított mind a mai napig, hiszen a munkálatok közben nemcsak politikai, de tudományos rendszerváltásra is sor került, talán többszörösen is. A nem is teljesen körülhatárolt feladatban számosan exponálták magukat, Pozsgay Imrétől kezdve Szentágothai János MTA elnökön át, egészen addig a Kiszely Istvánig, akinek szakmai munkásságán némi makulát ejtett a szibériai Petőfi-maradványok megtalálásáról szóló beszámolója, illetve ügynökmúltja. A kutatásokban kezdetben résztvevő Hankó Ildikó antropológus nem kertelt későbbi értékelésében sem, megnevezve az igazi felelősöket, a magyar királyokra féltékeny nyugati szabotőröket: “a nyugati Nagy Testvér forgatókönyve szerint azonban a magyar királyi csontvázakról hallgatni kellett”.
Az előzőekben az olvasót a történet legpozitívabb és leginkább elismerésre méltó részeivel ismertettük meg, amelyekre méltán büszkék lehetünk. Akik az ezeknél sötétebb részletek iránt is érdeklődnek, azoknak rossz szívvel ajánljuk Buzinkay Géza “Kő se mutatja helyét – a királysírok pusztulása” című könyvét. Ez kizárólag csak a legerősebb idegzetűeknek való olvasmány; magam is inkább kétszer-háromszor elolvasom a “Nyolcadik utas a halál” régebbi kiadásait, mielőtt leemelném a polcról.
Nem lehet véletlen tehát, hogy napjaink örökké győztes minisztere, és egy, a magyar tudományos fejlődés kulcsát jelentő intézmény, részese akar lenni egy ilyen szép sikertörténetnek, és szeretnék maguk is letenni hozzá a névjegyüket, jelen esetben Corvin János, Mátyás király fia sírjának hozzáadásával a kihantolandók közé. Nyilvánvaló, hogy ebből csakis jól lehet kijönni, de legalábbis a 150 éven keresztül zaklatott és pusztított csontmaradványoknak mindenképp jót fog tenni.
Ha igazak a híradások, egy “nemzeti kegyhellyel” is gazdagabb lehet az ország, bár még nem teljesen világos, hogy pontosan miért van szükség ehhez több száz személy több tízezer csontdarabkáinak az előásására és többszörös átfogdosására, egyes csontoknak több-kevesebb valószínűséggel Mátyás királlyal való azonosítására, továbbá ezeknek a kegyhely “díszeként” való fitogtatására. Az egész falanszter nagyjából hasonlóan képzelhető, mint kicsiben a Szent Mihály-dombi kápolna Vonyarcvashegynél, ahol a falon tetszetős nagy tábla tesz tanúbizonyságot a kormány nagylelkű felújítási támogatásáról, miközben néhány méterrel arrébb összetört sírkövek várják az enyészet jótékony és békítő hatását.
Persze az lenne a történetbe leginkább illő, hibátlan megoldás, ha a kegyhely építése maga is kiemelt beruházásként valósulna meg, hasonlóan a szegedi Dóm-tér felújításához, és az ilyen helyzetekre szabott műemlékvédelmi rendelkezések szellemének és gyakorlatának megfelelően ezzel is hozzájárulhatnának az ezeréves leletek megsemmisítéséhez.
A magyar közéletben egyelőre még nem terjed annak levezetése sem, hogy mindez pontosan hogyan fogja szolgálni a magyar tudományosságot, és azon belül a történelemtudományt vagy a régészetet, netán antropológiát. De nyilván nem sokat kell várnunk ennek kifejtésére, hiszen bátran bízhatunk abban, hogy a modern tudományosság hazai janicsárjai, a tudományos szemlélet vasakaratú beglerbégjei, nem indulnak ütközetbe tudományos hipotézis nélkül.
Sajnos kulturális berkekben még mindig találkozni olyan eltévelyedettel, akit megmételyezett a középkorászok között alacsony elismertségnek örvendő, mindösszesen csak 8-10 nyelven kutatni tudó, egész életét a magyar középkor feltárásával és forrásgyűjtéssel elpazarló néhai Engel Pál állítólagos egykori megjegyzése a királysírok maradványainak antropológiai vizsgálatáról: “minden fillér, amit az azonosításra ráköltünk, kidobott pénz”.