Ungváry Krisztián: Közszolgálati Számonkérő Szék

Ungváry Krisztián írása

Van az úgy, hogy az ember gyanútlanul dolgozni kezd, mint ahogyan tettem azt 2021. március 17-én, erdőbényei szőlőmben, a gyönyörű Vayi dűlő legfelső teraszán. Itt a metszés ideje. Azonban egyszer csak csörren a telefon:

[Mivel hangfelvételt az esetről nem készítettem, az MTVA munkatársa viszont az általa készített hangfelvétel átadására nem volt hajlandó, ezért emlékezetből rekonstruálom a párbeszédet].

– Halló, én Császár Attila vagyok a Magyar Televízió 1-es csatornájától, és azt szeretném kérdezni Öntől, hogy nem akar-e bocsánatot kérni a Deutsche Welle műsora miatt. A Deutsche Welle ezt már megtette, így azt gondoltuk, hogy megkérdezzük Önt is erről.

– Készséggel bocsánatot kérek bármiért, ha tévedtem volna, azonban először tudnom kell, hogy mi az, amiben tévedtem, és ezt eddig a Deutsche Welle műsora miatt nekem senki sem vezette le.

– Hát, a műsorban olyanok hangzanak el, hogy Magyarországon üldözik a zsidókat, és a budai Várnegyed, illetve a Kossuth tér visszaállítása az 1944-es állapotokba a náci Németország általi megszállás korát és az akkori viszonyokat akarja restaurálni Magyarországon.

– Én semmi ilyesmit nem mondtam. Miért kérjek akkor bocsánatot?

– Mert a műsorban ezek hangzanak el, és Ön is szerepel benne.

– Nyilván Önök szerint Jézus Krisztus lehetek, aki magára vette a világ bűneit, és bocsánatot is kérhetnék olyasmikért, amiket nem is mondtam. Nem gondolja, hogy Ön tartozik bocsánatkéréssel azért, amit a közmédiában más kollégái művelnek akkor, amikor folyamatosan hazudnak és kormánypropagandát űznek közszolgálatiság helyett?

– Ne haragudjon, de úgy tűnik, mintha provokálni akarna, azonban most én kérdezem Önt, és nem Ön engem. Szeretném ezért tudni, hogy nem gondolja-e hogy bocsánatkéréssel tartozik a magyar nép felé azért, ami a műsorban elhangzott?

[Egy pillanatra elmegy a térerő. Nem hallok semmit. Emiatt néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezés hagyja el számat. Remélem, a vonal másig végén nem hallatszik. Amennyiben igen, akkor ezért, de csak ezért bocsánatot kérek.]

– Bocsásson meg, de nekem ugyanannyi jogom van megkérdeznem Öntől, hogy Ön kíván-e bocsánatot kérni mások vétkeiért, mint Önnek ugyanilyen ügyben engem.

– Nem szeretnék Önnel erről beszélni, engem csak az érdekel, hogy nem gondolja-e, hogy bocsánatkéréssel tartozik?

– Nem, nem gondolom, mivel még mindig nem árulta el nekem, hogy mi az, ami nem igaz abból, amit én mondtam, és nem másvalaki. Én a műsorban Kövér László 2019. október 23-i beszédének gondolataira reflektáltam: a házelnök ugyanis nem kevesebbet állított, mint hogy azok a politikusok, akik ma az ellenzéki oldalon ülnek, tömeggyilkosok unokái, és csak arra várnak, hogy ott folytassák, ahol nagyszüleik abbahagyták. Ez a szöveg viszont elképesztő mocskolódás és végtelenül aljas rágalom annak fényében, hogy ma Magyarország egy olyan szövetségi rendszer tagja, amelynek más országaiban éppenséggel ugyanolyan politikusok vannak hatalmon, mint akiket ma Kövér László tömeggyilkosok unokájának állít be. Azt is mondtam, hogy amennyiben Kövér Lászlónak igaza lenne, akkor Magyarországnak ki kellene lépnie az Európai Unióból. Miért kéne nekem ezekért a gondolatokért bocsánatot kérnem?

– Azért, mert az adásban vállalhatatlan dolgok hangzottak el, és már a Deutsche Welle is bocsánatot kért ezek miatt. Ezért gondoltuk, hogy megkérdezzük Önt.

– Maradjunk annyiban, hogy nem értem, miért kellene mások kijelentései miatt bocsánatot kérnem, mert én csak azért tartozom felelősséggel, amit én állítottam. Ezt a beszélgetést Önök csak teljes terjedelmében idézhetik. Viszonthallásra.”

(Mondanom sem kell, beszélgetésemet az adásban megcsonkítva használták fel).

A beszélgetés utáni első gondolatom az volt, hogy a békésebb metszés helyett valami más foglalatosságot kell keresnem: in kább rátértem a sorok alján néha megjelenő rózsabokrok irtására. Ehhez nem árt az indulat, gyökerestül kell eltávolítani azt, ami nem oda való.

Nehéz megtalálni a szavakat, ha le akarom írni ennek a telefonbeszélgetésnek a botrányos voltát. Végül is közszereplő vagyok, így azt is el kell viselnem, ha egy velem kritikus médium keres meg. Azt azonban nem kell elfogadnom, ha a közszolgálatinak csúfolt média képviselője azt képzeli magáról, hogy rosszindulatúan, a megértésnek esélyt sem adva morális instanciaként bocsánatkérésre szólíthat fel. Normális körülmények között ugyan lehetne beszélni arról, hogy mi volt az adásban kevéssé kidolgozott, mi az, ami túl szubjektívre sikeredett. Ezt a beszélgetést azonban nem velem, hanem az adás szerkesztőivel kell lefolytatni, és nem így, hanem egy normális stúdióbeszélgetés keretein belül, ahol a feleknek módjuk van álláspontjuk részletes kifejtésére.

link Forrás

Érdemes röviden összefoglalni, hogy mit képzelt magáról a „közszolgálati” média ebben az ügyben.

Egyrészt azt, hogy paparazziként, a felkészülés lehetőségét tudatosan megtagadva lejáratásra alkalmas interjút gyárhat mit sem sejtő interjúalanyaival – amennyiben ugyanis tényleg érdekelte volna őket, hogy mit gondolok az ügyről, a műsorukba hívtak volna meg.

Másrészt azt, hogy ennek érdekében még az alapvető tények meghamisításától sem kell visszariadniuk. A Deutsche Welle ugyanis nem kért „bocsánatot” abban az értelemben, hogy bármit visszavont volna a riportjából. Csupán annyit tett, hogy egy megjegyzést fűzött az adáshoz, amennyiben: „nem állt szándékukban a történelmi események félreérthető bemutatása.”

Harmadrészt pedig érdemes végiggondolni a szerkesztő logikáját: ha a Deutsche Welle bocsánatot kért, akkor nekem is bocsánatot kellene kérnem. Mintha én és a Deutsche Welle egyek volnánk. Mintha a Deutsche Welle esetleges tévedései automatikusan bizonyítanák az én tévedéseimet is. Ez a logika bizonyos értelemben nem meglepő: Carl Schmitt barát-ellenség koncepciója tükröződik rajta.

A Deutsche Welle adásában sem V. Naszályi Márta, sem én nem állítottuk azt, amit az adás a szánkba ad, nevezetesen hogy a várbeli ill. Kossuth téri építkezések a „szélsőséges nacionalizmus bizonyítékai” lennének.

A közszolgálati média „civil szervezetnek” állítja be a Deutsche Welle adása ellen tiltakozó Budavári Lakosok Szövetségét, holott az gyakorlatilag az I. kerületi Fidesz pártszervezet lerakata, egyik alelnöke is fideszes önkormányzati képviselő.

A Deutsche Welle adása tehát nem arról szólt, amit a lakájmédia bele akart látni. Nem hangzott el benne, hogy Orbán Viktor az 1944-es zsidóüldözéseket kívánná felújítani. Az viszont csakugyan elhangzott benne, hogy a kormányzat megalomán építkezései aggályosak.

Ennek történeti és városképi okai is vannak. A Vár kormányzati átalakítására a kormányzat már eddig is több mint 200 milliárd forintot költött, miközben minden közlekedési mérnök számára evidencia, hogy a minisztériumok ide költöztetése őrültség, ugyanis a minisztériumok által bevonzott embertömeget tömegközlekedéssel nem lehet megfelelően célba juttatni, a minisztériumok személygépkocsi-forgalma ellehetetlenül, és a Várnegyed logisztikailag sem tudja kiszolgálni a turisták mellett az itt megjelenő hivatalnokok özönét. Azt is sok szakember leírta már, hogy amit most helyreállítanak, annak nagy része valójában értéktelen és funkciótlan nemzeti giccs. Nem véletlen, hogy a minisztériumok Várba költöztetéséről még csak hatástanulmány sem ismert. A kormányoldal természetesen kapott felkérést arra, hogy szerepeljen a műsorban: erre azonban nem volt hajlandó. Nem a Deutsche Wellén múlt tehát, ha az adás egyoldalúra sikeredett, hanem a választ megtagadó kormányzaton.

Hasznos itt idézni Kövér László azon gondolatait is, amelyek a Deutsche Welle adásában elhangzottak, és amelyekkel kapcsolatban én a műsorban megszólaltam.

„Ne legyenek kétségeink, ha engeditek nekik, visszatérnek, és meg fogják bélyegezni gyermekeiteket, unokáitokat. A Lenin-fiúk utódai ma is itt állnak velünk szemben, és egyelőre csak a virtuális világban, de ott folytatják, ahol 100 éve a Szamuelyik abbahagyták.”

Kövér László tehát a mai ellenzéket terroristákkal, tömeggyilkosokkal véli azonosnak, akik akár Szamuely szadisztikus perverzióinak folytatására is hajlandóak. Ez már önmagában is olyan botrány, ami miatt neki mint közjogi méltóságnak bocsánatot kellene kérnie, és le kellene mondania.

Valahol azonban megértem Kövér Lászlót. Bizonyára súlyos lelki terhet jelent számára az, hogy felmenői maguk is Szamuely lelkes hívei voltak. Nem csak az MSZMP tagjaiként és 1919-es vöröskatonaként tettek így. A rendszerváltás után Kövér szülei a pápai MSZP alapszervezet sorait erősítették, egyik nagybátyja pedig a Thürmer-párt híve lett. Mindez Kövér magánügye is lehetne, ha elfojtásait, családi komplexusait nem terjesztené ki mindenkire, akinek az övétől eltérő véleménye van.

Kövér magánügye lehetne a történet akkor is, ha ő nem egy olyan párt színeiben politizálna, akinek belügyminisztere 1990 előtt az ORFK párttitkára volt. Úgy azonban, hogy a Fidesz kommunistái, élükön Martonyi Jánossal, aki anyagi juttatásért volt besúgó ügynök, a „jó” kommunisták, míg a többiek a „rosszak”, ez a történet már nem magánügy, hanem közügy. Olyan közügy, amelynek normális esetben a közszolgálati médiában kellene szerepelnie. Magyarként azok helyett kérek bocsánatot, akik ezt a folyamatot kisstílű hazudozásaikkal eddig ellehetetlenítették.